Szervusz édes Egyetlenem!
Mikor is írtam neked utoljára? Egy hónapja? Még régebben? Pedig akkor elhatároztam, hogy folyamatosan tudósítalak arról mi történik velem. Igaz, te tudsz mindenről, azt hiszem! Vagy mégsem? Sőt, az is lehet, hogy már végleg elragadott tőlem az a sokkal, sokkal szebb és boldogabb világ, s már nem is gondolsz rám. Ha így van, tudd, hogy nem haragszom, sőt, kívánom, hogy így legyen!
Azok a boldogok, akik átléptek már a másik világba, de visszajöttek, nem azért tették, mert visszakívánkoztak, de nem ám! Maradni akartak, a teljes szeretet ölelésében elfeledték a tökéletlen földit. Elfelejtették szerelmesüket, szüleiket, sőt gyermekeiket. Akkor nem csodálkozhatunk azon sem, hogy itt a földön mi is felejtünk, ha akarunk, ha nem. Ez hol átok, hol áldás.
Néha mostanában reggelente én is el-elfelejtek köszönni neked. Pedig a képeiddel vettem körül magam mióta elmentél. A falon, rögtön ahogyan belépek az ajtón, ott vagy, erdő zöldjében, egy fának támaszkodva állsz... a telefonomról is rám nézel, a képernyőről... Ragaszkodom hozzá, hogy itt légy velem, mindig, mindenhol velem.
Mégis... ma reggel is csak kissé megkésve köszöntöttelek, Tudom, te nem bánod, s vigasztalsz, derűsen, szelíden: Ne is törődj vele Juditkám, nem számít! De én nagyon szomorú vagyok emiatt. Vajon Carmen emlékszik-e még rád? Tudod, hogy nagyon megöregedett? ...Bizony, már nem a régi! A bundácskája elvékonyodott, néhol sápadt, vöröses fények maródnak a ragyogó feketébe és ezüstös szálak. A szeme sem borostyán, inkább matt cinóber, s amikor simogatom érzem az elvékonyodott bunda alatt a csontjait, s arra gondolok, meddig lesz még velem, s aztán veled lesz-e ő is, odaát az időtlen örömben....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése