Csipkebokor - Minden jól van

Először anyám ágya mellett sejtettem meg az örökkévalóságot. (Jaj, micsoda régimódi, poros kifejezés! Nem divat efféle szavakat használni, bombasztikus, riasztó. Trendibbet keresek, de nem találok, így, hagyom. Ez a legjobb szó a töredékes értelem világában, és ennyi.)

Haldoklott. A rák híre óta kerültem a tekintetét. Akkoriban még nem vágták a beteg képébe, hogy hányadik stádiumú rákos, sőt még a kór tényét sem közölték, és én nem akartam, hogy meglássa a szememben a félelmet. Mellé néztem, hol a kopott vaságy rozsdafoltjait pásztáztam, hol az éjjeliszekrényen a bögrét bámultam, bármit, de kerültem a tekintetét. Egyszer mégis észrevettem egy a mellén éktelenkedő sebet.  Gyorsan az ablak felé fordultam, s akkor - ahogyan Mózesnek a sivatagban, nekem is megjelent  a csipkebokor, egy kopasz ágacska vörösen lángoló ága-boga a János Kórház klinkertéglás falán.

Rácsodálkoztam, sőt, egy végeérhetetlen pillanat erejéig elmerültem benne, eggyé váltunk, de nem hittem a fénynek, mely egy pillanatra belevilágított sötétségembe. Túl fiatal voltam még, érzékszerveimet elhomályosították a rám zúduló földi élmények.

Anyám, még az ötvenet sem töltötte be, amikor meghalt. Akkor úgy éreztem, mindennek vége. Nem tudom ki ő, és már sohasem fogom megtudni. Vége, vége, vége. Belehullottam önmagamba, ezért elveszítettem önmagamat. Hét évet töltöttem a depresszió kútjában, csendben és sötétben.

Mégis a csend legmélyebb pontjain újra felizzott, sőt, egyre erősebben lángolt a bokor. Később, lehettem tán negyven is, amikor felsejlett végre egy másik valóság emléke, melyből ide zuhantam, melybe visszatérek. Nagyon lassan értettem meg, hogy a halál vezet az élethez. Hogy meg kell halnunk ahhoz, hogy igazán élhessünk, és hogy "minden jól van".