A nyugtalansága egyszerre
berobbant, átütötte a mozdulatlanságát. De miért? Miért aggódik? Most, amikor
szinte minden rendben. Miért szorong? Az új revüben végre főszerephez jutott.
Megérdemelte. Megdolgozott érte, sohase hiányzott, sohase volt beteg, de ha az
is volt, letagadta, lázasan is színpadra állt, próbát sem mulasztott soha. Még
az ellenségei is elismerték, hogy fegyelmezett, és munkabírása akár egy
igavonóé. Mert ide az kellett. A gyilkos próbák után bedagadt lábait borogatta,
felpolcolta, de a fájdalom gyakran nem engedte, hogy végre elaludjon, s
felébredéskor sokáig vizsgálgatta a bokáját, az izületeit, mielőtt lelépett az
ágyról. Vajon aznap képes lesz-e újra végigdolgozni a próbát, és az estét? Mindent
itt és most kellett megtanulnia, ellesnie a rutinosaktól, az öregektől.
Mozdulatokat, technikai trükköket. Neki ugyan nincs táncos múltja, de jövője az
igen. Ezt vágta oda, jó hangosan, hogy mindenki hallja, amikor a táncmester többedszerre
lehordta ismétlődő ügyetlensége miatt.
Mint a vérmérgezés.
Észre sem veszed a parányi sebet, melyen keresztül a véráramba kerül a rothadt
sebváladék. Amikor már bent van, szétspriccel az ereken át, behálóz,
szétterjed, megfertőz. Ilyen a nyugtalanság is. Csak akkor veszed észre, amikor
már késő. Nem vigyáztál eléggé. Kutathatod, honnan támadt, miért, s ha nem
jössz rá... meg is ölhet.
Szállnak a darvak,
szállnak az égen, vége a nyárnak, szép napok szállnak... Mióta áll már itt?
Micsoda bolond, hát nem volna jobb otthon?
Már fordult volna,
amikor megakadt a szeme valamin, ami addig elkerülte a figyelmét. Annyira
elmerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, amikor átrendezték a kirakatot? Hogy
került oda az a baba? Vagy már az előbb is ott állt? A baloldalon, hátul, kissé
félrefordult testtel, mintha indulna valahová, és visszanézne, mert utána szólt
valaki: Hová, hová? Sehogy sem illik ide. Közelebb hajolt az üveghez, a
tenyeréből ernyőt csinált, hogy jobban lássa. A tekintete... Behunyta a szemét.
Kék, szürkéskék szemek. Rőt-barna pillák keretezik, kissé nedves, hosszú
pillák. Az előbb még sírt, de talán megnyugodott végre. Félálomban is
belékapaszkodik. Óvatosan lefejtette magáról az erőtlen kezet. Letörölte a
forró homlokát. Megizzadt kissé. Indulnia kell. Remélte, hogy hajnalig nem
ébred fel. Nehéz volt, nagyon nehéz az első három év.
A nyugtalanság már a
torkát karcolta. A ruházata, akár egy iskolás lányé. Sötétkék szövetnadrág,
valami kis pulóver, halványkék, alatta fehér blúz, csipkés gallér. Valami
bolond idehozta, pedig az Úttörő Áruházba kellett volna szállítania. Hát
persze! Na ebből elég! Megfordult. Keres egy taxit. Néhány perc múlva otthon is
lehet. Nincs jól. Annyira elgyengült. Influenza? Taxi! Taxi! Foglalt? Hogyhogy
foglalt? Az előbb nem jelzett foglaltat! Jobb lesz, ha nekiindul. Jobb lesz, ha
siet. Hiszen nem lakik messze! Talán egy negyed óra. Jaj, csak ne legyen beteg!
Az ismeretlen
forrású, emelkedő nyugtalanság a lábába költözött, futni kezdett, valakinek
neki is ütközött, de nem kért bocsánatot, észre sem vette, csaknem elsodort egy
idősebb nőt, az méltatlankodva utána szólt, a Deák térnél átvágott a piroson, az
autó dudált, a vezető lehúzta az ablakot, valami trágárságot üvöltött utána,
meg, hogy hol vannak ilyenkor a rendőrök. Nem válaszolt, rohant tovább, érezte,
hogy reszket, a hátán vékony érben végigcsurog az izzadtság.
A kapu előtt
megállt, felnézett a második emeleti ablakra. Látni vélte Paulin sápadt arcát, villanásnyira
a nyugtalan tekintetét, ahogy az utcát kémleli, mikor jön már imádottja. A
másik, a mellette lévő ablak sötét volt. Hát persze, hiszen nincs otthon, s ha
otthon is volna, a roló csak addig van felhúzva, míg Paulin szellőztet. Egy
kissé megnyugodott. Ugyanaz a ház, a néma, romos homlokzat, a belövések
nyomaival. Mi történt volna? Semmi sem történt. Csak az ő bolond fejében
zakatol valami. Jól tudom, nem jösssz, jól tudom, nem jössz...Többet kellene
pihennie. Úgy viselkedik, mint egy félnótás. Majd’ elütötték a Deák téren.
A lépcsőn felfelé
menet kezdődött újra felerősödött a zakatolás. Tak-tak, tak-tak, tak-tak... A
szíve? Minden lépcsőfokra esett egy szótag. Így ment felfelé. An-na, An-na, An-na.
Anna? A lépcsőfordulóban meg kellett állnia. Elgyengült. Megmarkolta korlátot. Jó
volna leülni valahová, csak egy percre. Istenem, az a rohadt lift! Mindig fent
hagyják! Anna? Mióta is nem látta őket? Vajon hogy nézhet ki most? Már tizenöt
éves. Betöltötte. Biztos vékonyka, madárcsontú. Szőke volt, amikor ott hagyta,
de a hajszín változik. Talán megbarnult. Gesztenye, akár az övé, aranyló
csíkokkal. Semmit sem tud a lányáról. Nem is ismeri. Eleinte hiányzott, gondolt
is rá, hogy megnézi, lemegy, mit tehet ellene az anyja! De annyi dolga volt.
Mindig kimerült volt. Pénze sem volt elég. Azt gondolta, jobb neki a
nagyanyjánál. Csak megzavarná. Nincs még elég pénze, ahhoz, hogy felhozassa.
Most csak útban volna. Beadhatná ugyan valami kollégiumba, de onnan is ki
kellene hoznia néhanapján, szünetekben, hétvégeken. Mit mondana neki, miből él,
és hogyan? És egyáltalán hová vinné? Itt kellene hagynia ezt a csodás lakást. Lehetetlen.
Újra felrémlett a
kirakati bábú, ahogy ott állt, törékenyen, tanácstalanul, és visszanézett rá. Miért
nem képes szabadulni tőle? A gyomra maroknyira szűkült, hányinger kerülgette. Biztosan
beteg lesz. De most, éppen most, amikor a főszerepre kell próbálni... Reszketett
a kulcs kezében, alig talált a zárba, jó lenne, ha Paulin most nem jönne ki...
– Nincs semmi baj, dehogy, hagyjon már Paulin, majd, majd később, most csak egy
zuhanyra van szükségem. Van meleg víz? Később Paulin, később... – bevágta maga
mögött az ajtót, s ruhástól az ágyra vetette magát. Aztán felugrott. A vénlány
még mindig ott állt az előszobában, rémülten bámult rá, a kezét tördelte. Ez
éppen olyan elviselhetetlen, mint amikor az ágya fölé hajolt. – Nem jött...,
nem jött valami... levél? Nem kaptam levelet?
Látta Paulin
szemében a szorongó alázatba oldódott értetlenséget, rémületet: - Nem drága
Giselle, odatettem volna a kisasztalra, ahogy máskor. Szóltam volna, hogy
távirata érkezett. Nem semmi... Vár valamit? Majd szólok...
Ez jó. Hanyatt dőlt
a kádban, a fejét hátrahajtotta, nem bánta, hogy a víz a koponyájáig hatol, pedig
tönkre teszi a haját. Jó volt, átjárta a meleg, jó forró ez a víz, kis
fürdősóval... majd délután lemegy a fodrászhoz, most csak pihenni akar... Hívnálak
vissza – nem lehet, kiáltok érted – jaj, hová vittétek...Hogy nézhet ki most?
És az anyja? Biztos öregedett. Sokat. Tizenkét év... Hosszú idő. Hetven éves. Vajon
hogyan élnek meg ketten egy nyugdíjból? Küldenie kellett volna valami pénzt.
Gondolt is rá, de attól tartott, nem fogadja el. Amilyen kemény,
kérlelhetetlen. Amikor ott hagyta a gyereket, azt mondta: Lemondtál róla. Én
nevelem most már. Nincs közöd hozzá. Így hagyd itt. Nem fogadná el a pénzt a
konok, gyűlölködő vénasszony. Persze, hogy nem. Csak megalázná azzal is. Vagy
mégis meg kellene próbálni? Végül is nem neki, a lányának küldené. Anna
nagylány. Szép lehet. Biztosan szép. Anyja, apja szép, akkor...
Hetven múlt februárban?
És ha már nem is él? Mi van akkor a gyerekkel?
Sírni kezdett. Eleinte
nem is vette észre, hogy a nedves arcot végigszántó apró patak a szeméből ered.
Olyan új volt ez, olyan rémisztő. Küzdött ellene, aztán elengedte magát.
Kitekerte a csapot, pedig egyre hidegebb lett a víz, hogy Paulin ne hallja, de
ő, ő sem akarta hallani a zokogását, a kétségbeesett csuklásokat és nyögéseket.
Régóta tartott ettől. Ha egyszer elkezdi, nem lesz vége. Nem lesz képes abbahagyni.
Rettenetes, rettenetes!
Paulin kopogása áthatolt
a vízcsobogásba mosódó fuldokló sírás zaján, de mert nem kapott választ, egyre
erőteljesebben verte az ajtót, rázta kilincset, dörömbölt: Giselle drága! Csak
nincs valami baj? Történt valami? Rosszul van? Engedjen be, hadd segítsek,
Kérem drága! Nagyon kérem! Jaj, mi van magával? Ugye valami nagy baj történt?
Feltépte az ajtót,
megállt Paulin előtt, meztelenül, csuromvizesen, végigpermetezte az előszoba
fénylő parkettáját, beterítette Paulint is. Üvöltött: – Milyen baj? Menjen
innen! Hagyjon! Miért nem fogja fel, hogy egyedül akarok maradni? Még itt sem
hagy békén? Ne zaklasson! Mit képzel? Baj? Miféle baj? Az a baj, hogy rám
telepszik! Hogy egyfolytában zaklat! Undorodom magától! Hát, nem érti? Undorodom.
Paulin rémületét
letörölte az arcáról a halálos sápadtság, sarkon fordult, a kezét a szájára
szorította, a szobája felé tartott. Halkan becsukódott mögötte az ajtó. Talán
sír. Hadd sírjon! Dögöljön meg!
Miféle baj? Mit
hordott ez itt össze-vissza? Ha történne valami, meg sem találnák. Senki sem
tudja odahaza a címét. Senki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése