Szállnak a darvak.... Giselle

Hamuszürke és foltos pergamen. Egy pillanatra lehunyta a szemét. A kopott vakolatú házak fölé hajoltak, ránehezedtek, próbált mély levegőt venni. Hogy kívánta valamikor ezt a várost, jobban, mint a szerelmet - erről álmodott, álmai városát szomjazta! Még mindig nem akart, nem tudott volna máshol élni, pedig már nem szerette. Kopott volt, varas volt, redves, áporodott. Odavolt a hajdani szépsége, srapnelverte falait kilúgozta, szétmarta az idő. Omladozó oromzatok, párkányok, kopott, szúette kapuk, a boltívek mögött öklendező kukák, bűz... Az esti neonfények ugyan kendőzték némileg, de a napvilágnál tehetetlenek voltak. Talán a balkonokat tartó romos figurák is megunják, s továbbállnak... Megborzongott. A belvárosi kirakatok sápadt fényei beleolvadtak a szürkeségbe. Füstködöt nyelt, fulladozott a város. Csókaszemmel bámultak rá a még kivilágítatlan portálok és az ablakok.

Unottan pásztázta a szemével a kosztümöket, a táskákat s egyéb kiegészítőket.  Hát, igen. Az egyetlen hely, ahol vásárolni érdemes. Megkérik az árát, az igaz, de a minőség megközelíti a bécsit. Igyekeznek. Gyakorlatilag bármit megvehetett volna, semmit sem talált túl drágának, talán éppen ez vette el az étvágyát. Egyik napról a másikra ért véget a mértéktelen vásárlások kora. Végtére is, kár. Elveszítette a feloldódás egyetlen megbízható módszerét. Mire a lehetetlen tűsarkúban, felesleges holmik garmadájától roskadozva, kibicsakló bokával kibotladozott a nemtudomhányadik üzletből, úgy érezte magát, mint egy eldurrant petárda. Zaklatottsága kiüresedett helyét betöltötte a fáradtság meg a közöny. Inni nem is akart, nem is tudott, a kábulatot ígérő kis golyók, a macskaszar meg... kell a fenének. Miután elmúlt a hatása – volt hatása egyáltalán? – fájt a feje, s még nyomottabb volt. Minek! Az élet olyan, amilyen. Szembe kell nézni vele. Muszáj.

Az egyik bérház ablaka kinyílt, s mielőtt egy porrongyrázásnyi idő múlva becsukódott volna, kikúszott rajta egy dallam: Szállnak a darvak, szállnak az égen, vége a nyárnak, múlnak az évek, jól tudom, nem jössz… Valami új sláger... Semmi különös, mégis küzdenie kell a könnyeivel. Micsoda hülyeség, egy kis nyálas sláger!

A kirakati holmik elmosódtak, elúsztak, mögékerültek, az üveg dermedt valósága őt tükrözte vissza, meg a járókelők bizonytalan sziluettjeit. Látta, hogy felajzva fürkészik, bámulják a nők és a férfiak, résnyire húzott szemmel keresik a kirakat tükrében. A fényes portál kerete engedett, képlékennyé vált, kitágult, beszívta, befogadta őt is. Egy középkorú nő állt meg csaknem a háta mögött, hátrahajtott fejjel szimatolta a parfümje illatát, leplezetlen érdeklődéssel vizsgálgatta, mások csak titokban, félszemmel, meg ne riasszák, el ne repüljön a ritka madár. Egy elegáns, cigarettázó férfi mind közelebb oldalazott. Ha vetne rá egy pillantást, ha csak megmozdulna, megszólítaná! Az elegáns felöltő úgy karnyújtásnyira tőle lecövekelt, már-már megszólalt, de az elutasító félprofil láttán kényszeredetten elfordult, s odébb araszolt.

Nem vágyott a csodálatukra. Már nem. Nem is gondolta, hogy ilyen hirtelen torkig lesz vele. Tegnap még meggörnyedt a lekicsinylő tekintetek súlya alatt, vigyáznia kellett, hogy eltitkolja, mennyire szenved a lesajnálástól, most meg közönnyel, sőt ingerülten fogadja a bámulatot. Mozdulatlanul állt, mint a pózoló próbababák. A halott arcukban csak a kármin szájuk tüzel, a kontúros szemek, az ívelt szemöldök alatti kifejezéstelen tekintet. Mégis szépek. A tükörképét bámulta – hasonlít rájuk? Jó volna belépni közéjük, megállni mellettük szenvtelenül, beledermedve a változatlanságba, nem érezni, nem gondolkodni. Végtelen mozdulatlanságban.

Megborzongott. Mióta állhat itt? Nem érdekes. Ma nincs próba, nincs előadás. A hétfői szünnap után, a KÖJÁL utasítása szerint kedden is zárva maradtak. A féregtelenítés miatt. Persze műszaki hibára hivatkoztak. Jól jött a kétnapos szabadság, fáradt volt. Végre kialudhatja magát, aztán vásárolgat egy kicsit, délután meg, ha úgy tartja kedve, újra ágyba bújik. Elhatározta, hogy aznap senkit, senkit sem fogad. Az angol is elutazott végre, ki tudja, mikor jön vissza. Persze, ha sohasem jön, az sem számít... Dehogynem jön! Egy hónap, tán kettő, itt lesz megint, gyötörni fogja, untatni, ráerőlteti az őrültségeit. Hogy miért nem megy a fenébe! Nem. Ma még nem szabadulhat meg tőle, ezt nem engedheti meg magának. De eljön annak is az ideje... még össze kell szednie magát...

Vége a nyárnak, múlnak az évek...jól tudom, nem jössz… Hogy is van tovább? Vége a nyárnak, múlnak az évek...jól tudom, nem jössz… de én... mégis? De én, várlak? Hideg van. A nyirkos, nyúlós szürke köd, már a novembert idézi. Tíz tájban még remélte, hogy felszáll, de már látszik, nem bír vele a nap. Hazamegy, ágyba bújik. Paulin majd kiszolgálja. Majd szól neki, ha kér valamit. Végre leszoktatta, hogy óránként rákopogjon, amikor egyedül van. Egy jó kávét? Finom húslevest főztem! Megyek a Csemegébe! Valamit? Giselle, drága! Olyan csendben volt, már féltem... Nincs jól talán? Ne haragudjon, ha zavarom... A tekintete égette. Be akart jönni. Vele akart lenni. Miért nem hagyják őt békén?

Giselle tudta, hogy a vénlányban nincs bátorság, hogy felfedje zavaros érzéseit, vágyait, főleg azután, hogy meglátta az ágya fölé hajolva, amikor a tekintete leleplezte. Egy ideig kerülték egymást, de a felfedezés keltette zavar és undor gyorsan elpárolgott, később még örült is: hatalma van felette. Főbérlőjének titkos vágyakozása azonban olykor gátat szakított, a barátságosság leple alatt zaklatta lakóját. A legszívesebben lesöpörte volna magáról, mint egy hernyót. Pedig tudta, hogy ártalmatlan, hogy beéri a fehérneműivel, azzal hogy meglesi néha, hogy hagyja, hogy gondoskodjon róla. Tudta, hogy imádóját boldoggá tehetné egyetlen pillantásával, mely elárulja, hogy észrevette és méltányolja őt, hogy szolgálatait legalább jó szívvel fogadja, ezért mindig kerülte a tekintetét. Bolond vénlány!

Egyébként a második emeleti belvárosi lakás, elégtétel volt mindenre! Irigyelték tőle a szerelmes Paulinnal együtt. Neobarokk bútorok, diszkrét elegancia, példás tisztaság, melyet csak az ő hanyagsága dúlt fel. A háziasszony mégsem panaszkodott, ha a fürdőszobában szertehagyta a sminkkészletét, nem szólt, ha a rúzs szétkenődött valahol, nem rótta fel a nehezen eltávolítható festéknyomokat, se a koszos vattapamacsokat, se a szétszórt harisnyákat. Ráadásul bárkit, bármikor felhozhatott. Ilyenkor Paulin felszívódott, mintha eggyé vált volna tárgyai valamelyikével, hangtalan jelenléte észrevétlen maradt. Hallgatózott? Biztosan. Csak a házmestert kellett pénzelnie. Na és! Bármikor is kellett kiugrania az ágyból, Lelesz bácsi jött villámsebesen - talán le sem feküdt, míg legjobb lakója és annak kísérője haza nem tért. Hajlongott, suttogott: Kezeit csókolom a kisasszonynak! Tiszteletem az úrnak! Fordult a zárban a kulcs, és Lelesz bácsi már el is tűnt, akár az árnyék.

Mindez kétsaroknyira a mulatótól, és nem is volt drága. Főnyeremény.