Fáj a szólalás

Fáj. A hosszú némaság után újra tanulom a szólást. De nehéz! Kinyitom a számat, először csak résnyire, aztán ismét összeszorítom, szorosan egymáshoz préselem, a fogam megcsikordul. Csend. Mintha némán jobb volna. Védett, rejtett, óvó. Úgy lehet elbújni a fenevadak elől. Csendben meglapulni. Mintha nem is volnék, a létezésem csak látszat, ha nem mozdulok, nem szólok. A csend a legjobb rejtekhely. Csak egy van annál jobb rejtőzés: a halál. Vagy mégsem?  Éppen az visz a fedetlenség másik. tisztább világába? 

Meddig is tartott? Nem tudom. Talán még mindig tart. Ha beszélni nem tudok, mit tehetek akkor? Megpróbálok mutogatni. Pontosabban rámutatni valamire, ami odakint van, látható, könnyen megszemlélhető. Kép. Mostanában úgyis csak a képekre figyel mindenki. A kép konkrét, nem olyasmi, mint a lélek, ami megfoghatatlan, amiről azt sem tudjuk micsoda, de az biztos, hogy láthatatlan. 

Átlagos turistafotó. Nem túl jó. Kicsit ferde, elnagyolt, szerkesztetlen. Néhány friesachi háztető fölött a kis kápolna, ahová olyan nehezen jutottál fel. Azt hiszem, csak úgy belelőttél a látványba, ösztönösen, meggondolatlanul, csak hogy valahogy megmaradjon. Erőtlen kis gesztus a múlás, a halál ellen. Akkor még éltünk mind a ketten. Te és én. Ez is bizonyítja, hogy minket összekötött a sorsunk, s reménykedtünk, hogy elválaszthatatlanul. Friesachban jártunk együtt azon az őszön, és együtt megmásztuk a kicsi dombot, fel a kápolna felé, felküzdöttük magunkat - támogattalak -, hogy lenézhessünk együtt az októberi fényben remegő városra abban a hitben, hogy az a pillanat is belerejthető a majdani örökkévalóságba. Pedig akkor már mindketten sejtettük, de semmiképpen sem akartunk tudni, és végképp nem akartunk kimondani, hogy...

Nagyon nehezen jutottunk fel a dombocskára. Kínlódva, lihegve, sokszor meg-megállva, a sejtelemtől még fáradtabban, egyre elgyötörtebben. Rohamosan fogyott az erőd, a lélegzeted akadozott, meg-megszédültél, láttam, hiába titkoltad - csak egy kicsit álljunk meg, aztán mehetünk, persze, hogy fel tudok menni, miért ne tudnék - de küzdöttél, felküzdötted magadat. 

November diagnosztizálták a rákot. Myeloma multiplex, ez a rémítő neve a ritka vérképzőszervi ráknak. 

Eleinte nem tudtam hová, merre meneküljünk, de egy áldott álomtalan éjszakán megtaláltam mégis a célt és az utat: a szerelemkertbe. 

Türelmetlen esti ének

Mikor lesz már, hogy végre együtt ébredünk?

Akkor ölelésedben szétfoszlik számos,

gyötrelmes, lázas álom,

s a régiekre sem emlékezem.

Gyermekkorom árnyai nem fenyegetnek többé, csörömpölve szilánkokra esik,

elporlad a hiány, hiányod,

s minden mi rossz volt azelőtt, a múlt kútjába hull

– mert íme, újjá lesz minden.

Ami töredékes volt , szeretetünkben lelkes renddé egyesül.

Csak annyi kell, hogy engedd,

napra-nap, ha lopakodó esték árnyai fenyegetnek

nyakad hajlatába fejem hadd pihenjen újra.

Épp oda illik, párnámnak jó lesz nagyon, s tested takarómnak.

Mert egyedül fázom, s míg ágyamban hiába kereslek – nincs  nyugovásom.