Az előző bejegyzés (is) nyögve-nyelősen készült. Napokig írogattam, toldtam-foldtam. Kerestem a szavakat, kerestem a zenét. Pedig mindig szól bennem valami zeneféle, mindig muzsikálok, még ha nem is halljátok. Azt hiszem az Istennek énekelek. Remélem, ő hallja! Mivelhogy ez a legfontosabb életjelem, nem ám a mozgás, dehogy! A zene. Szerintem az Isten is azzal kezdte, hogy valamit dúdolt, valami szerelmeset. Mert a szerelem is ott volt már a legelején, a vágyakozás valami után, amiről gyakran azt sem tudjuk, hogy mi. De ez nem baj. Jó, hogy vágyakozunk, mert abból lesz a valami. Erősen vágyakoztam, s végre rátaláltam a Bájolóra. Azt is belerejtettem a nyögve-nyelős üzenetembe, hogy halljátok, velem együtt hallgassátok, hogy megszülessen a... nem, nem kell kimondanom a nevét, csak hallgassátok és megtudjátok. Most meg ezzel üzenek, és hívlak benneteket mind, ki ismerősök vagytok, hiába arctalanok, mert lelkemnek ismerősök az idő eleje óta, és csak ez számít. Gyertek hát a kertembe, gyertek!
A kapum tárva, hogy beléphessetek, hogy ti is elrejtőzhessetek, ha úgy akarjátok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése