A magnólia árnyéka

Néhány napja - hete? - alattomos szorongás kerített körül. Eleinte azt sem tudtam honnan támad az érzés, de egyre nyugtalanabbá tett. Valahonnan rám leselkedik, ellenségem az idők kezdete óta, várja a pillanatot, hogy rám támadjon, s akkor, ami addig odakint volt,  belülre kerül, szétterjed bennem, megbetegít, mint valamiféle parazita. Semmit sem tehetek ellene.

Vagy mégis? Meg kell találnom a búvóhelyét, szembe kell néznem vele, meg kell küzdenünk.

Váratlanul fedte fel magát, amikor nem is számítottam rá. A kertemben a tavasz birkózott a maradni akaró téllel, de a magnólia megelégelte és reggelre virágba borult. Pedig ezidáig alig-alig engedte látnom tavaszi szépségét, egy-két virágot hozott csak, s azokat is hamar széttépte a kikeleti szél. Idén másképp volt. Makacsul állta a hideg támadásait, nem engedett. Itt volt az ideje a teljes virágzásnak. Gyenge alsó ágai a földet söpörték virágterhük alatt, s az éjszakai csapadék rájuk verődött, s azt gondoltam fel kéne kötözni talán, netán levágni, hogy ne rontsa a makulátlan szépséget. De képtelen voltam akár hozzá is érni, úgy elkábított a tobzódás, a terhes szépség, ami hordozóját is meggyötörte. S akkor olyan tisztán, mintha ő szólt volna - nem is csodálkoztam, mert hajdani magányomban gyakran beszélgettem a növényeimmel - hallottam azt a furcsa ismeretlen-ismerős hangot, ott, a magnóliaillat kábulatában - mikor is hallottam legutóbb? - : Nem vagy jó ember. 
És még egyszer, mintha azt akarta volna tudatosítani: jól hallottad. 
- Nem igaz! - ezt akartam kiáltani, és bizonyítani, hogy ekkor meg akkor, de semmit sem mondtam, mert a szomorúság elvette a hangomat. Akkor azt gondoltam, végleg. Hátat fordítottam a magnóliának, nem akartam látni többé, mert a szomorúság úgysem képes felfogni a szépséget. Csak a földön fekvő sáros virágkelyheket láttam még fordultamban, a többit elnyelte a bánat. 
Nem számítottam erre az árulásra. Éppen most a hatvanadik tavaszomon. Amikorra már régen meg kellett volna javulnom. Nem vagyok jó ember? Régen, úgy tűnt, jó vagyok. Persze soha nem mondtam volna ki hangosan, de belül, legbelül elégedett voltam. Pontosabban: zaklatott gyermekkoromban igen jó akartam lenni, hogy szeressenek.  Igaz, a  félelmes gondolat, hogy ez sohasem fog nekem sikerülni már igen korán beárnyékolta nappalaimat, s éjszakákon rémes álmokban kísértett. Elvesztem, eltévedtem, egyedül bolyongtam idegen tájakon, furcsa lények riasztottak, akiknek szavát sohasem értettem, vagy nem hallottam, mert megsüketültem, éppen úgy, ahogy később meg is történt újra meg újra, mint egy önbeteljesítő jóslatban. Idegen vagyok egy idegen világban - ezt gondoltam, s nagysokára találtam meg a megfelelő módszert, amivel elrejhettem idegenségemet. 

folyt.köv.

Ilyen volt az április...

Ilyen volt a május...