A harmadik alkalommal, amikor ismét ugyanott találta, ahol két nappal azelőtt, a harag mellé bekúszott a félelem is. Volt valami fenyegető ebben a hallgatag kitartásban, a bolond jelenléte az elkerülhetetlen végzetet idézte, ami ellenáll az emberi akaratnak. Úgy döntött, hogy a rendőrséghez fordul, de még azelőtt szövetségeseket akart gyűjteni. Így aznap a vegyesboltba betérők mind-mind értesülhettek mindennapos küzdelmeiről. Akkurátusan előadott története végén, mindig feltette a kérdést: Maga, mit tenne a helyemben? – mert, úgy gondolta a tanácskéréssel hadállásait erősíti, s erős táborral könnyebb a győzelem. Így értesült arról, amit rajta kívül mindenki tudott, hogy Toncsi bácsi élelmezte a szegény bolondot évek óta, meg hogy ezt mindenki rendben lévőnek találta, bár eleinte a gyanú is felmerült, hogy a jótékonykodás a készletek megkurtításával történik. Mert ugye, hogyan is lehetett odaadni abból a kenyérből egy darabkát is, amit a pékség darabra, kilóra szállított! Mert vajon ki fizette azt a darabkát, meg a többi maradékot, ki, ha nem a vevők ugyebár. De végül a szóbeszéd is abbamaradt – ugyan hagyjátok! – mindenki belenyugodott, hogy ami leesik itt és amott, a leggondosabb kezelés mellett is megszárad vagy megpenészedik, nem a disznóknak jut, hanem ennek a szerencsétlennek. Mert minden falunak jár legalább egy bolond, s azt illik is ellátnia.
De nem lesz ez így ezután
– jelentette ki az új boltos. Itt egy morzsa sem eshet le, amivel ő el ne
számolna! Meg különben is, inkább a kutyáknak adná, mint ennek, akiről minden
feltételezhető. Akkor kezdte mesélni a bódogszentai kislány eltűnésének a
történetét, amit egyébként mindenki ismert, de senki sem akadt, aki a féleszűt
gyanúsította volna. Már születése óta ismerik, mondták. Ő maradt itt egyedül.
Anyja, apja rég halott, de jobb is így, nagyobb a haszon, ha előbb, s nem
később, nyugodjanak békében, ivott mindkettő, mint a kefekötő, csak a
gyerekcsináláshoz értettek azonfelül, hogy a szeszt pusztították, nyolc
gyereket csináltak, ebből hetet az állam vett gondozásba. Hogy ezt miért nem?
Talán elszökött, amikor begyűjtötték őket. Valaki még azt is tudni vélte, hogy
mi okozta visszamaradottságát. Hogy a szülei ittasan szexuálták – így mondta,
hogy senkit meg ne botránkoztasson, de lehurrogták, mondván, hogy számtalan
esetet tudnak, amikor a nemző szülők nem voltak egészen józanok – de nem illik
ilyesmiről nyilvánosan beszélni –, de azért jóravaló, dolgos emberek lettek az
utódok. Nem árt ez a szegény ördög senkinek sem – ez volt az általános
vélemény, de Teri már döntött. Így vagy úgy, de megszabadul a mindennapos
ácsorgótól. De meg ám!
Így is történt.
Igaz, semmi újat sem kellett bevetnie, és rendőri segítségre sem volt szükség.
Ugyanis, amint kinyitotta az ajtót a szokásos déli záráskor, abban a minutában
amint feltűnt az ajtóban, a nyomorult bámészkodó máris hátat fordított és
elment. Teri nem is látta többé.
Valami nyomasztó
érzés mégis maradt utána, mind fel nem szálló köd, s ha néha felrémlett előtte
a túloldalon ácsorgó alak képe, a furcsa tartás, a nyakba húzott kócos fej, a
kifejezéstelen tekintet, az egész várakozó alak, akiről lerítt az éhség – igen,
éhes volt, gondolta később, de mi dolgom nekem azzal! – alig bírta szorongását
leküzdeni. De nem etethet minden csavargót, s különösen nem a bolt készletéből.
Hogyne! Nem is értette, mit képzelt a Toncsi, hogy ezt ideszoktatta. Micsoda
dolog! Micsoda könnyelműség! Most meg kínlódhat vele. Aztán arra is gondolt,
jobb lett volna mégiscsak tűrni a jelenlétét, akkor szemmel tarthatta volna a
nyavalyást. Most ki tudja, hol kóborol, mire készül. Az eltűnt kislányt sem
tudta kiverni a fejéből. Hónapok után, mert semmi nyomot sem találtak,
abbahagyták a keresését, felfüggesztették a nyomozást. Csak a szülők vártak még
és reménykedtek. De addig hiába. Egyszer szólt is az egyik rendőrnek, akit még
gyermekkorából ismert, hogy nézzenek utána a félbolondnak is, mi van a füle
mögött, s az meg is ígérte, de ki tudja, nem szép szó maradt-e csupán az
ígéret.
Azután egy ideig
ment minden a maga rendjén. Időnként még odapillantott a bolttal szemközti
homokos járdára, amikor egy kétkilós kenyeret kellett leemelnie a pult mögötti
kenyeres polcról, s visszafordultában éppen odalátott, ahol néhány napja
gyötrője ácsorgott. Megragadta és leszorította a deszkára a veknit, birkózott a
friss kenyérrel, mert ellenállt a jókora éles késnek is, puha volt, mégis
rugalmas, mint az eleven test, eközben felnézett, nem áll-e megint ott az az
átok, nem bámul-e az ajtóra, nem lesi-e. De semmi. Egy darabig furdalta a
kíváncsiság, hová tűnhetett ily szőrén-szálán, túl egyszerűnek, túl gyorsnak
tűnt a győzelme is, tán nem is győzelem, csak fél siker, de kérdezősködni nem
akart.
Végtére is elégedett
volt. Ahogy a félnótás, úgy a vevők is megismerték a Teri rendjét, tudomásul
vették a bolti szabályokat, az új boltos szokásait. Igaz, a hitellehetőség
elveszítése miatt volt egy-két nézeteltérése, voltak, akik erőszakoskodtak,
naponta rányitották az ajtót, hogy csak ezt meg azt a fizetésig, nyugdíjig,
mert éhesek a gyerekek, mert beteg az ember. Könyörögtek, meg a Toncsi idejét
emlegették, hogy akkor ez másképpen volt, a jó szívére apelláltak, a
szegénységre hivatkoztak, betegségre, iszákos férjre, meg ki tudja, még mivel
nem hozakodtak elő. Még a tanácsnál is bepanaszolták egyesek, akik mindig
tovább nyújtózkodtak, mint a takarójuk ért, de mehettek ahová akartak, ő nem
engedett. Büszke is volt rá, hogy állta a sarat, nála semmivel célt nem értek.
Tán a harmadik héten
történt, amikor már kezdett minden a rendes kerékvágásba zökkenni, hogy
cigányokkal megrakott szekér állt meg a bolt előtt. Lehetett vagy háromnegyed
tizenkettő, közeledett a déli zárás ideje. Ezidőtájban már enyhe nyugtalanság
költözött a gyomrába, ment volna, hadd lássa végre, mi van a kicsivel, minden
rendben van-e odahaza. Először nem is látta jól, hányan vannak és kifélék, mert
az üvegre ragasztott mindenféle kiírás eltakarta őket, de a hangzavarról, meg a
hanglejtésről gyorsan rájuk ismert. Nemsokára úgy ellepik a boltot, mint a
verebek a kiszóródott búzát. Aztán itt is felcsippentenek valamit, meg ott is.
Jó lesz vigyázni. Ezektől aztán minden kitelik. Enyveskezű mind egy szálig.
Mennyi cigány, annyi tolvaj, a mondás szerint is.
Készült minden
idegszálával. Sürgette is a két vevőjét, mondják gyorsan, mit akarnak, mert
zárni akar, s azok, mintha értették volna, mire a nagy sietség, sorolták is, s
rövidre fogták. Jól van – gondolta elégedetten –, mert jobban szemmel tudja
tartani őket, ha nincs egyéb dolga. Hajh, de így sem lesz az könnyű!
Aztán
beszállingóztak, először egy magas fekete férfi, lehetett negyven éves, talán a
családfő, tömött lelógó bajusszal, sűrű összenőtt szemöldökkel. Véreres szemekkel
nézett, mint, aki napok óta nem aludt. Utána egy-két asszony jött be, jókora
batyukkal, kettőnek a karján gyerek, aztán a fiatalabbak is beperdültek. Nyílt,
csukódott az ajtó, végül, lehettek vagy nyolcan, tízen, alig fértek, csak két
férfi maradt kint a kocsinál. Áporodott test- és füstszag terjengett. Putriszag
– gondolta Teri –, de mire készülnek ezek, mert szokatlanul csendesek. Na, ki
velük mielőbb, menni kellene már, mindjárt dél, a gyerek már hazafelé tart,
biztosan éhes. Mindig mondja, ne jöjjön haza miatta, olyan hosszú az út. Meg
tudja ő is melegíteni az ételt, de nem engedett. Látnia kellett délben.
A férfi megállt
hátul, az ajtó előtt, elfogta azt a kis fényt is, ami beszűrődött, előtte
tolongtak a többiek, majd egy középkorú asszony nyomakodott előre a pulthoz, és
előadta, hogy kéne ez meg az, három kenyér, két kiló lecsókolbász, jó lesz a
legolcsóbb, meg egy kis savanyúcukor a gyerekeknek, s valami kis pályinka,
ennyi meg ennyi a torhoz.
Teri szó nélkül
kitett mindent a pultra, a kenyereket egymásra rakta, toronyba, mert alig
fértek, de amikor valamelyik az egyik vekni után nyúlt, erélyesen rászólt: –
Majd, ha fizettek. Addig ez a kenyér a bolté. Ne fogdossa össze! – Aztán
összeadta a tételeket a kenyérpapír szélén, közben azonban minden zizzenésre,
moccanásra figyelt, s ezt a vevők is jól tudták.
– Ötvennégy negyven.
– Mennyi? – kérdezte
az asszony, mint, aki nem hisz a fülének. – Ennyi pinz azér a pár falat
kenyirkiért, pályinkáért? Haljak meg, ha láttam ennyi lovét íletembe. Azér a
kis éretlen zsíros kolbászér? De száraz az a kenyir is! Biztos nem mai!
– Hát, akkor minden
jót maguknak – zárok –, s kezdte visszapakolni a kenyeret, s bontogatta a
zsírpapírból a kolbászt is.
Erre széttört a feszült csend, éktelen zsivajgásba kezdtek, mindenkinek volt szava az esethez, kérő, könyörgő, panaszos, követelő, sőt még valami átokféle is elhangzott az egyik asszony szájából, bár Teri nem értette, mert a maga nyelvén mondta, a hanglejtés, meg az arckifejezés beszédes volt, s ez végképp felmorzsolta a türelmét. A lány meg majd nem tudja hová lett, miért nem megy haza időben, aggódni fog, tán félni. Fojtogatta a harag, a szívét, a torkát, s arra ösztökélte, hogy tegyen valamit, ami kifejezi a megvetését és gyűlöletét. De nem lett volna bölcs dolog, s talán nem is méltányos, ezt súgta egy halk, igen halk hang, de aztán újra beterítette a düh dagályának hulláma, mert a percek teltek, lassan félórává sokasodtak, azok meg, mintha sátrat verni készülnének, nem akartak mozdulni. Tanakodni kezdtek egymás között, az érthetetlen keveréknyelven, melyből kihallatszott imitt-amott egy-egy magyar szó is.
Teri a kabátjáért
nyúlt, de úgy akasztotta le a szegről, hogy vizslatta őket félszemmel.
– Nem lehetne
hitelbe, kedves boltosné asszonyság? – kérdezte akkor a szószólójuk. S
magyarázták, hogy nem sikerült a pályi vásár, nem adtak el semmit, nézze meg, a
szekéren ott van az összes üst, meg kampó, csengő, rosta meg kések, micsoda jó
kések pedig. Talán itt a tanyasoron mégis lesz egy-két vevő, s akkor jönnek is
vissza, és fizetnek mindent, de még mást is vesznek. De ha így se jó, a
boltosné asszonyságnak szívesen adnak ezért a néhány száraz vekniért, vizes
pályinkáért cserébe egy fájin üstöt, ráadásul meg késeket. A kákosdi állatorvos
úr futtában heréli a malacot azzal a késsel, amit tőlük vett. Nagy híre van
annak.
– Na essik má meg
rajtunk az asszonyság drága, jó szíve! Mert nem elíg, hogy még egy tetves dögöt
se kaptunk sehun, pedig tíz falut is bejártunk írte, a bajok is egymást írik,
az egyik lú lesántult, a gyerekek is betegek, lássa boltos asszony, orra
folyik, szeme csipás, oszt köhög, majd megfú, a Kaló meg rendesen meghótt
útközben idefele, aszittük alszik, de mer nem ígett a szájába a pipa, míg
viccelődtünk is, Kaló, féted a bajuszod tán, hogy hideg pipát szopogatsz, s
miko megböktük, me nem szótt, hát eldőtt, mint a zsák. Nézze meg, ott van a
hóttest a szekéren!
S folyt a panasz,
kidőlt, mint mosóteknőből az áztatólé, hogy hogyan adjanak tisztességes
temetést neki, ha még egy torra valót sem tudnak összeszedni szegény cigányok.
Nem lesz így nyugovása a Kalónak! Jaj, jaj!
Teri már indult, s
taszigálta őket az ajtó felé: na menjenek már, kifelé, zárok. Nincs
tovább. Akkor, mint egy vezényszóra elkezdték kikötözni a batyuikat, s kínálni
belőle mindenfélét. De elhárította erélyesen, hogy nem akar vásárolni, mert ő
itt boltos, nem pedig vevő, s újra mondta, táguljanak, a bolt bezárt. Akkor meg
bíztatták, válasszon valamit a kocsiról, ha valami megtetszik, azzal
fizetnének, mert pénzük egy fillér se – és forgatták kifelé a kötények zsebeit.
A gyerekek éhesek, legalább azokon könyörüljön, és a kenyeret adja ide.
– Sajnálom, de mi
dolgom nekem a maguk bajával – mondta Teri rekedten az indulattól –, maguk se
törődnek az enyémmel. Semmit sem adnak ingyen, ezt még maguknak is tudniuk
kell.
Becsületes
khelderasi cigányok ők, üstfoltozók, nem ismerik ők a csorelést, se a
koldulást. Nem kell ám ezeket ingyen adni, de még hitelbe se, megköszörülik úgy
az összes kést, hogy... – és akkor előállt egy vénasszony, mocskos kártyát
rakott ki a pultra: – Megmondom a szerencséjét, drága boltos asszonyság...
–Takarodjanak! –
Mint a láva, úgy tört ki belőle az indulat – takarodjanak, mert a rendőrökért
küldetek, s azokkal veretem ki innen magukat. Azok majd megnézik, mi van a
kocsin, meg, hogy miért van ott, és honnan került oda. Szólok is mindjárt a
Botoséknak, fogjanak be!
Akkor az egyik
fiatal fiú, aki az előbb még odakint volt, ki tudja, mikor jött be, megállt
egészen közel hozzá, az arcán érezte a leheletét, savanyú volt és erős
dohányszagú, belesziszegte az arcába: – Buti le rom sa maren tut, vi tyo shero
pharravena!
- Magyarul mondd, te
gyerek, hogy értsem – a hangja elfúlt a haragtól, hiszen már egy fél órája küzd
itt ezekkel!
- Sok a cigány
megver téged, beverik a fejedet is – az egyik asszony fordított szenvtelenül,
fenyegetően.
Zörgést hallottak, s
mindenki kifelé figyelt, lesték, ki jöhet. A gumikerekű fuvaroskocsiról két
férfi szállt le, hátul meg, a zsákokon még két ember ült. Teri megkönnyebbült,
végre, végre! A cigányok erre kezdtek szedelőzködni, s indultak lassan,
kényszeredetten kifelé. Már mentében az egyik félhangosan megszólalt, s mintegy
magának mondta:
- Nem lesz akkor a
szegény Kalónak most már tora se. Itt köll elásni valahol az út mentén.
Erre az egyik
fiatalasszony üvöltve sírni kezdett. A hangban olyan sötét kétségbeesés volt,
olyan súlyos kötege a reménytelenségnek, hogy Teri megdöbbent. Az iménti öröm,
hogy végre, mehet most már, kihunyt egy pillanatra. Hát mégis igaz, meghalt
valamelyikük. Tán ennek a férje, szerelme, tán gyereke, vagy ki tudja, kije.
Valami halovány sajgást is érzett, egy halovány árnyékát a megbánásnak, hogy
azt a kenyeret csak oda kellett volna adni valamiért cserébe, választhatott
volna valamit, talán a késeknek is hasznát vette volna, s akkor tán hamarabb el
is kotródnak....
Az öregasszony, aki
addig a fő szószólójuk volt, a küszöb előtt visszafordult: – Az hajjon meg,
akit a legjobban szeret! Azt vegye el az Isten magától! A Devla verje meg
magát, sírjon maga is így egísz íletibe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése