Mióta Anna vele
volt, minden megváltozott. Minden felborult és összekuszálódott. Úgy jött az
egész, mint egy hirtelen csapás, amire senki sem készült. Özvegy volt,
nyugodtan élt, békében, tisztelték és becsülték. Nem akart már semmit, csak
csendet. A feketét sem vette le. Minek! Nem akar már férjhez menni, kinek
vetkezzen, öltözzön! Rendben tartotta a portáját, a temetőben a sírokat, adósa
nem volt senkinek, neki sem tartozott senki, emelt fővel járt-kelt. Mindenki
láthatta, hogy özvegy Kármánné megáll a maga lábán. Esténként békében feküdt,
reggelente nyugodtan kelt. Semmire nem vágyott. Ez jó volt.
Aztán megjelent
Gizus a lyánnyal, és fuccs mindennek! Minden erejét össze kellett szednie az
elején, hogy ellássa, akárcsak, amikor Gizus csecsszopó volt. Jó, hogy ezt nem
kell szoptatni legalább! Néha körül is nézett, sőt a szájára is csapott,
riadtan, nem mondta-e ki hangosan, amit gondolt. Szégyellhetné magát, hiszen a
nagyanyja! Ki gondozná, ha nem ő? Csak nem adnák tán a lelencbe, az volna csak
a szégyen! Eh, nem ő tehet róla, nem ez a poronty, hogy idepottyantották, most
már élni akar, ahogy a többi élő a földkerekén. A mesét is kitalálta hamar,
mivel lehet jóllakatni a sok kíváncsiskodót, betömni a viszkető fülüket. Olyan
mesét kanyarintott, hogy maga is megmulatta. Kiküldetésbe megy a Gizus ura,
tudják, katonatiszt, a felesége meg vele. Nem akarják vinni a kicsit, mert a
körülmények ott nem kedveznek a gyermeknevelésnek. Ne kérdezzék hová,
államtitok. Jaj, nem is szólt semmit, tán már most is túl sokat mondott. Még
azt sem lehet tudni, hány évre mennek, de ötre-hatra bizonyosan. Nem, jobb lesz
itt a kislánynak. Az anyja, apja odavan, de mit tehetnek! Hogy a fizetésük?
Hát, képzelhetik! Mindenki megértheti, hogy ez áldozattal, lemondással jár, de
megéri.
Új rendet kellett
kialakítania, legalább a felszínen, hogy megtartsa őt és a nem várt jövevényt,
de odabent nem állt helyre, ami megborult. Gyakorta nem bírt kavargó
érzéseivel. Egyszerre feldúlta, de meg is nyugtatta Anna jelenléte. Régen nem
volt ilyen. Különösen, mióta az a bitang lány elment, nemigen hozta ki senki a
sodrából. Néhány napig fájt az árulása, aggódott is miatta, mi lesz vele a
városban, nem tesz-e olyasmit, ami megintcsak szégyent hoz rájuk. Aztán rájött
a megoldásra. Kitagadja. Neki nem a lánya többé, ha egyszer elment! Igaz, hamar
lehiggadt. Patyolat volt megint a lepedőjük, talán végleg eltűnt róla a
szégyenfolt. Majd azt mondják, férjhez ment Pesten, nem ér rá hazajönni,
dolgozik. Na így jó lesz. Mint a szikla, olyan volt. Ha az ura előhozta, mi
lehet vele, ha legalább írna pár sort, ha tudnák, hol van, merre jár, mert így
nincs nyugovása, csak az ajtót lesi, ha egyenruhást lát, összeszorul a szíve -
Teri leintette. Nekem ne mesélj róla! Eridj utána, ha annyira hiányzik, keresd
meg, majd meglátod, hogy fogad! Eridj csak, keresd meg! Tudta, hogy nem megy a
Józsi sehova. Mióta a lány elment, ki se mozdult a házból, még a kocsmába se
tette be a lábát. A leghosszabb útja a kertvégébe vezetett. Ott megállt, mint a
megmászhatatlan csúcs előtt a hegymászó, álldogált egy darabig, majd lehajtott
fejjel visszaballagott, s leült, mint, aki nagy utat tett meg. Mintha
mozdulatlansággal védekezett volna a fájdalom ellen. Begubózott, összehúzta
magát. Régebben dolgos volt, munka után nekiállt az otthoni teendőnek, a
gyászos nap azonban kiszikkasztotta az akarását, csak Teri ukázára végezte el,
ímmel-ámmal, amit kellett. Hogy ingerelte ez a kitartó szenvedés, hogy a férje
nem akarta elengedni a bánatát, sőt még hizlalta is! Néha dühödten oda is
lökte: Emészd csak magad, megérdemli az a büdös lány! Majd csak a sírba tesz!
De engem nem fog! De nem ám!
A Józsi nemigen
válaszolt, csak odább húzódott, kiült a tornácra, a kispadra, nem mozdult, nem
szólt. Eggyé vált a szúvas fával. Ha kiment a vödörrel, vagy bejött a kertből,
néha észre sem vette, s odabent kereste, ha tálalni akart. Neki meg kipöfögött
a mérge, sercegve, sziszegve kitört, ami odabent forrt, de egyre kevesebbszer
kellett megnyitnia a csapot, s egyre kisebb erővel lövellt ki. Majd elfelejti ő
is. Túl lesz rajta, s akkor majd élnek, mint azelőtt. Ha a Gizus férjhez ment
volna Pestre, éppúgy, ahogy állította, vagy valami távoli faluba, akkor se
volna másképp. Alig látnák. Azt is el kéne viselni. Ugye?
Józsi üldögélt a
padon, s egyszercsak furán megmozdult a lába, épp erre lett figyelmes, valahogy
kirúgott, mint aki görcsöt kapott. Oda se ment, gondolta, álmodott valamit.
Csak órák múltán vette észre, hogy vége. Koszorúér-elzáródás. Nem szenvedett –
mondta az orvos. A halála semmin sem változtatott. Nem hagyott jelet maga után.
Ha a porronggyal az esküvői kép cirádáit törölgette, egy idegen arc nézett rá.
Ki ez? Ez volna a Józsi? Sohasem élt ifjú férfi, akit fotográfus csak úgy
melléügyeskedett, mert miféle kép lett volna, ha csak a menyasszony van rajta.
Szégyellte, hogy semmit sem érez, nem bánkódik, de kifelé hangos volt egy
darabig, a gyásztár minden kellékét alkalmazta. Ha megállították – Micsoda veszteség,
micsoda veszteség! Micsoda jó ember volt, lám, a rosszak meg a kocsmapultot
támasztják! –, rögtön a szeme elé kapta a gombócba gyűrt zsebkendőjét, s abba
belenyögött, nyöszörgött, de kerülte a vizsgálódó pillantást, s hamar
elköszönt, hogy még ki kell mennie a temetőbe, meg mennyi a teendője most, hogy
nincs már szegény Józsi.
De estelente, ha
magára zárta az ajtót, s az ágy szélén ülve fonogatta a haját, arra gondolt,
bedől mindjárt az ágyba, nem zavarják a súlyos sóhajok, se a lélegzetvesztett horkolás
az álmát, nem tudta elnyomni az érzést, a szégyenteljes megkönnyebbülést, hogy
végre szabad, a maga ura most már. Ebbe az állóvízbe csapott aztán bele a Gizi,
de úgy, hogy a tengernagy nyugalom kilöttyent a medriből, vissza nem tért soha.
Eleinte csak csalódott volt, hogy ilyen rövidre szabta a békét a sorsa, mert
nem sejtette, hogy csapdába esett. Egy nap, amikor a gyerek valahol kint
feledte magát, nem lehetett messze, az imént még a szomszédból hallotta a
hangját, valamit magyarázott, tán a Mártonnak, de az meg épp az imént hajtott
el. Csak nem ment vele? De szó nélkül? Na, itt lesz mindjárt, engedelmes gyerek
az, nem csavargó, ahogy az anyja. Mégis rosszul lett az aggodalomtól, mert az
első kiáltására nem felelt. A Gizus után sohase keresett. – Eh! Rossz pénz nem
vész el! Csalánba nem üt a ménkű! – ezt
mondta az apjának, ha az nyugtalankodott, mert leszállt az este, az meg még
sehol. De Anna más volt. Kiáltott még egyszer, közben nyugtatta a bolond
szívét, mert majd’ kiugrott, még rosszul lesz itt, pedig nem volt eddig baj a
szívével. Le is ült a hokedlira, de felpattant nyomban, kifutott a kiskapuig,
kikémlelt, erre meg arra, hátha meglátja valahol az utcán, hazafelé tart már,
de üres volt minden és csendes. Ismeretlen érzések törtek fel belőle. Egy hang
sem hagyta el a torkát, mégis hallotta a sikolyt, velőtrázó volt. Honnan jött?
Nem ő volt! Dehogy! Oka sincs rá. Aztán meg elhomályosodott a látása, kapta elő
a köténye alól a zsebkendőt, törölgette mindkét szemét, durván, szinte fájt, a
halántékán dobolt az ér. Mi van, ha valaki elcsalta?
Amikor Anna
befordult derülten, s tele mondandóval, szóval sem említette a rémületét. –
Hát, megjöttél! Kész ám az ebéd!
Hányódott, mint egy
csatahajó a viharban, s félő volt, hogy zátonyra fut, hol dühös volt, hol sírt
volna, jajongva, kiabálva, mint egy siratóasszony, máskor meg meghatódott,
büszke volt, hogy az övé, az övé ez a gyermek, senki másé. Volt mit féltenie.
Sejtette, hogy efféle a boldogság, hát, ezért kerülte is addig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése