Az első szerelmi
élmény korán jött. Mágia, áthatolhatatlan titok, amiből a kívülállók semmit sem
vettek észre, s úgy perzselt, hogy sokáig semmi sem nőtt a nyomán. Tizenkét
éves alig múlt, amikor a láz, szinte egyik napról a másikra, váratlan
átizzította, akár egy heveny gyermekbetegség. Fehér lánggal égett, de érett,
felnőttes lobogással. Az első szenvedély mindjárt szerelmi háromszöggé alakult,
mert a varázslat a páron kívül egy harmadik leánykára is ráhullott, s úgy tűnt,
éppen azzal a hevességgel, mint emezekre. A lovag szerelme is komoly és mély
lehetett egy vakuvillanásnyi időre, ám a harmadik állandó jelenléte a
kezdetektől zavart keltett.
Aznap éppen a Pável
Lacira esett a választás, hogy megnyomja a nagyszünet végét jelző csengőt, s
akkor véletlenül vagy készakarva, ki mondhatná ezt meg, de éppen abban a
végzetes pillanatban Anna szemébe nézett, s így esett, hogy a kicsengetés
sehogy nem akart véget érni, mert a két szempár, az égkék, meg a mély barna
összekapcsolódott.
– Hagyd már abba!
Megbolondultál, fiam? – Ez a kiábrándító, az eseményhez egyáltalán nem illő
mondat szakította félbe az első epizódot, de a szerelemmagok ennek ellenére
mély, termékeny talajba hullottak. Anna attól fogva álomban járt és kelt, mert
megnyílt előtte a szerelemtitok, amiről addig csak olvasott, valósággá lett,
sőt, felragyogtatta kincsestárának a legjavát. Megvakult és megsiketült,
bármerre ment és bárhová nézett, két teljes napon át csak a barna pillantást
látta. Amikor leguggolt Zafír mellé, hogy a szokásos vakargatással bekoronázza
a malac hétköznapját, csoda történt, mert Zafír gombszemei mélybarna, gyengéd
pillantással néztek rá, éppen úgy, mint azé a bizonyos személyé, amíg a csengőt
nyomta: víjjjjjjjjjjijjijijjj , aztán a malacka el is tűnt, a serte selymes
barna hajjá változott. Amikor észrevette, hogy gyengéd ujjainak csak Zafír
örül, elpirult, kigyulladt, ment befelé, de igen remélte, hogy a nagyanyja még
nem ért haza, s mire megjön, majdcsak lehűl valahogy. Elő is vette a
történelemkönyvét, beletemetkezett, akkor meg I. László hermájának tekintete
változott át, az aranyozott vörösréz telt meg forrósággal, szinte elolvadt,
ezért becsapta a könyvet, s ült sokáig, egészen addig, míg meg nem hallotta az
ajtó csikorgását, s a nagyanyja zsörtölődését, hogy az a piszok kutya már
megint elvitte a lábtörlőt.
Fel sem merült
benne, hogy lehetne valamiféle folytatás is, nem várt semmit, ami történt,
szétáradt benne, betöltötte a teljesség örömével. Lebegett. A szerelem harmadik
napján történt, hogy újra egymás mellé sodródtak, megint a szünet végén, amikor
a gyermekáradat befelé nyomult a lengőajtót szétfeszítve. Csak úgy sütöttek a
felhevült gyermektestek, valami kíméletlen életakarással törtek utat maguknak,
áradtak befelé, egymást félrelökve, egymásra taposva, s akkor a tömegben
sodródva ösztönösen újra a barna pillantást kereste, amibe el lehetne merülni.
Akkor érezte először, hogy szomjazik valamire, és most ihat egy kortyocskát, s
lám ott is van a közelében a kedves fiúarc, a kerek sima barna koponya, a
sörtehaj, a pirospozsgás barna arcban a hosszú pillákkal árnyékolt szemek,
melyek tegnapelőtt valami sötét csóvát sugároztak, mely elnyeli, aztán feloldja
az óvatlant. Csaknem azonnal észrevette a másikat is. A sápadt, ezüstszőke
hajjal körbevett mohó arcot, Harmati Juliska egész pasztell lényét, melyen
átütött, amit ismét csak a beavatottak láthattak, a szerelmi sóvárság.
Vége – gondolta.
Támadt a fájdalom, az elvesztés, a szeretetvesztés kínja, a kirekesztettségből
meg feltámadt a magány, az egyedüllét tudata. De mindennél rosszabb volt a
kiábrándultság érzése, mely a lelkében lévő űrt, újra feltárta. Mert
méltatlannak adta a szerelmét. Bár jeltelen volt, nagyon erős, nagyon gazdag
volt, amit érzett. De nem becsülték. Nem haragudott rájuk mégsem. A Juliska
csak áldozat volt, a kis Don Juan feltehetően második áldozata, bár ki tudja. A
donjuanság is mintha veleszületett tulajdonsága volna néhány férfiúnak. Vagy
nemcsak férfiúnak. A hűtlenség, álhatatlanság, az örök másra vágyás
nyugtalansága átok, mely megtapadhat bárkin. Átok, melynek rezgése már a
csecsemősírásban is fellelhető.
Anna úgy védekezett,
hogy elfelejtette őket, de nem felejtette el a szerelem tapasztalatát, csupán
rázárta a lelki ajtót. Sokáig fel sem idézte a történteket. Hamarosan véget ért
a tanítás, s a szünet jótékony függönye eltakarta őket, aztán a következő évben
elköltöztek a Pávelék, és a Juliska is eltűnt, úgy hírlett, a nevelőszülei
visszaadták az otthonba.
A következő nyáron,
egy kénsárgán izzó júliusvégi vasárnapon, látta viszont a Harmati Juliskát a
fakult ég alatt, a futballpálya szélén. A falu apraja–nagyja ott tolongott azon
a kíméletlen délutánon, a férfiak felhevülten, terjengő izzadtságfoltokkal az
ingükön, kezükben sör meg cigaretta. Nevettek, hangoskodtak, a forduló,
eseményeit taglalták, egymást lökdösték, hátba veregették, a fiúkat
szorongatták, sőt a középcsatárt még a vállukra is emelték, úgy vitték a
futballpálya körül. Ugyanis a délutáni győzelemmel a csapat megyei bajnokságot
nyert, s akkor ezt meg kellett ünnepelni jó hideg korsó sörrel, borral,
pálinkával, kinek mi tetszett. A fagylaltosbódét is majd’ felborították, csak
úgy rajzott az aprónép, rohangáltak, fogócskáztak a sétáló, trécselni
meg–megálló asszonyok körül. De kivonultak a lányok is, lánykoszorúk alakultak
itt is meg ott is, szétváltak, aztán új girlandba rendeződtek, mind kiöltözve,
párálló, szagos izgalomban.
Mintha a rekkenő
hőség az aggodalmukat is elégette volna a terméssel együtt. A hetek óta tartó
kánikula felperzselte a kaszálót, a kapások a határban sorra kiégtek, furulyált
a kukorica, még az akácok leveleit is megsodorta, megperzselte az eszeveszett
déli szél, fújt lankadatlan, és forró porral szórta be az egész falut, de
senki, egy lélek sem – hacsak nem volt beteg vagy holt – maradt volna el az
ünnepléstől. Még Teri is elővette az ünnepi fűzős cipőjét, meg a csipkés nyakú
fehér blúzát, és ösztökélte Annát, készüljön, mert ők is kimennek. Veszek neked
valamit. Valami szép kis gyűrűt! Jó? Felülsz a körhintára! Valami ismeretlen
izgalom foghatta el a nagyanyját is, soha sem tapasztalt kedv, derű párállt
belőle. Régvolt öröm támadt fel tán, aligemlék, sárgult csipkeszél, ami
visszaidézte a múltba hullt valóság parányi darabját.
Juliska a partvonal
szélén, a közös öröm partján nem mozdult, mégis nyugtalannak tűnt. Hát mégis
itt van? Tán csak látogatóban. Nem törődött a féktelen embertömeggel, nem látta,
nem érezte őket. Valamit vagy valakit várt. Először csak a csaknem átlátszó,
keskeny arcot, a vékony szálú szalmahajat látta, azután nézte meg az egész
alakot. A vékony, eldeformálódott gyermektestet az irdatlan hassal, mely arról
árulkodott, hogy megfogant, eltökélten növekszik, és hamarosan a világra jön
egy gyermek. Összeakadt a pillantásuk, de Juliska elfordult, mintha nem ismerné
meg. Aztán feltűnt mellette az ünnepelt középcsatár, a Gáti Zoli, lehúzta a
mezét, és összecsavarva a Juliska kezébe nyomta. Az atléta maradt csak rajta,
azt is hónaljig felhúzta, azzal törölgette már mentében az arcát, homlokát, a
hóna alá fújt, ide is meg oda is, vörös volt, izzadt, de senki se bánta. Be
akarták szívni a csípős izzadtságszagát, meg akarták érinteni, mintha az
érintéstől rájuk is ragadna valami a Gáti Zoli nagyszerűségéből. A falu hőse
meg – jaj, micsoda nagy gólokat rúgott –, begyűjtötte a vállonveregetést,
ölelést, a dicséreteket, hogy még a válogatottban is örülhetnének, még nem
érdeklődnek? - majd fognak! – és hajtogatta a jutalomsöröket derekasan. A
rajongó szemek rátapadtak, nézték hosszan, gyengéden, ahogy felemeli a korsót,
s issza, issza a Kőbányai világost, csak az ádámcsutkája jelzi a lé útját. Az
öreg Szurdi még meg is könnyezte, ha nekem egy ilyen fiam volna, ezt
hajtogatta. Amerre haladt megnyílt, majd összecsukódott a tömeg, mint
fáradhatatlan ölelő karok. A Juliska meg ott állt a pálya szélén, az arcán a
már ismert szerelmi sóvárgás, ott állt, a hasán a Zoli meze csomóba gyűrve,
ahogy odalökte neki, azt ölelte magához, és bámult utána tikkadtan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése