Kusza árnyak - A félnótás 1.

Késő délután lehetett. A nap árulkodott csak a múló időről, meg a kusza árnyak. Ahogy a mocsárban csörtetett, vállán a testtel, fény és árnyék váltogatta egymást szakadatlan: fény, árnyék, fény, árnyék, de nem takarhatta el a szemét, mert mindkét kezére szüksége volt. Csaknem lobbot vetett már a tüdeje, majd’ kiszakadt, lihegett, zihált, de gázolt tovább. A láp közepe felé tartott, oda, ahová csak a legvakmerőbb pákászok, csíkászok jártak, ha jártak egyáltalán, mert ő eggyel se találkozott soha. Ezek pedig hetvenkedtek, hogy megint megjárták a lidércszigetet.

Akik gyékényt meg nádat vágni jöttek, sohase hatoltak be a mocsárnak ebbe a részébe. Itt nehéz volt a járás, veszélyes minden lépés, s ami nekik kellett, azt bőkezűen osztogatta a mocsár máshol is. A mocsár élet és halál. Falvak éltek belőle, ha nem is gazdagon, de éltek, ám ha megharagították, el is nyelte őket. Néha egész falvakat, mindenestül. Legalább is így tartották az errefelé élők. Ő nem gondolt effélével. A láptól sohase félt. Ott csend van mindig, jó csend.

Az ingovány poshadt illata errefelé már a betolakodó torkát szorongatta, s riogatta: eridj innen, mert nyakon ragadlak, s lenyomlak a mélybe. Keresgélnie kellett, hol egy talpalatnyi biztos pont, de egyre többször megbillent, elsüllyedt, és rémülten fürkészte, hová, mibe kapaszkodhatna, hogy drága terhét el ne ejtse, vagy jaj, fel ne sértse a finom bőrt valami erőszakos csapódó ág, nehogy belekapaszkodjon a szép hajába egy tüskés inda! Csak meg ne sérüljön valahogyan! De most nem lesz baj! Vigyázni fog rá nagyon. Akkor régen még gyerek volt, nem tudta, hogyan kell bánni egy babával, de most... Hirtelen meghőkölt, csaknem egyensúlyát veszítette újra, mert a teher megbillent a vállán, valami visszatartotta. A haj kibomlott, beleakadt valami ág, durván megragadta. Jaj, elveszítették a fehér mohersapkát. Emlékezett rá, hogy indulás előtt reszkető kézzel a fejére illesztette valahogyan, a dús szőke fürtöket is alányomkodta a tőle telhető gondossággal, sehol se lógjon ki egyetlen fürtöcske sem, közben ájulás környékezte az érzéstől, hogy érintheti, vágyott beletemetkezni, hogy betöltekezzen az érzéssel, de nem lehetett. Majd később, majd ha biztonságban lesznek – gondolta... Hol lehet vajon a sapka? Nem semmiképpen sem fordulhat vissza, hanem majd előbb lefekteti, had pihenjen, aztán visszajön. Jaj, most bánkódni fog a sapka miatt, de szerez neki másikat, még szebbet. De először keresni kell.

Egyszer régen ő is kapott egy sálat, nagy kockás sál volt, sötét színű, alig vásott. Egy kis szakadás volt a szélén, semmi több. Az is a csomagban volt, de valahogyan senkinek sem kellett, talán, mert még nem volt hideg, azért maradt a széttúrt, ízekre szedett papírok, a csomag burka, madzagai között. Ő meg felvette, a nyakába tekerte, jó meleg volt, és valami furcsa füstszag járta át. Nem is vette le többé. Hozzánőtt.

Nem is emlékezett, mennyi ideig viselte azt a sálat, talán egy évig vagy kettőig, amíg egyszer rossz dolog történt. Pár nagyobb testvérével kóboroltak a falu szélén, egyre szűkebb köröket írtak le, akár a kóbor kutyák, amikor a nyáj közelébe kerülnek. Egyszerre megszimatolták a pörzsölés szagát. Na akkor arra, mert a disznótoros reggeli jókedv, gyakran termett ezt meg azt, még pálinkát is. Nehezen találták meg a helyszínt, csak egészen fent a dombtetőn akadtak rá, a szőlők végében a kis tisztáson, a keskeny sávú bozótos mögött. Azon túl már nem is volt más csak a kopár határ, de hamar elfogyott a szántó is, mert a mindig éhes mocsár harapott belőle. A házak odalent a völgyben akkor kezdtek kivetkőzni a reggeli ólmos szürkeségből. Korán volt még nagyon, de vitte őket a gyomruk, meg fáztak is odahaza, jobb volt így menetelni odakint, reménykedni, hátha valamit mégiscsak terem a decemberi reggel. Jó volt a sál nagyon. Belefújta a leheletét, az meg visszacsapta az orrára, úgy melengette nedves párával.

A három férfi a kondérok körül tett-vett, látszott igyekeznek, odébb állt a szekér a két lóval, a hátukon pokróc. Csak az illat árulkodott a nemrég történtekről. Az égett szőr és bőr szaga. Az is furcsa volt, hogy már kondérokban a nyesett hús, de se hurka-, se kolbászkészítés, a hozzávalókat sem látták. Tán majd, odabent, a házban – gondolták, de különös volt az egész.

Pista bátyja ösztökélte őket, menjenek oda, ismeri a gazdát, ganajozott már nála, nem is egyszer. Bámulták a szokatlan színhelyet, keresték a gazdaasszony, azzal még jobban szót lehet érteni, mondta a Pista. Valami kis harapnivalót attól tán kapnának, egy kis segítség fejében. De az asszony sehol, nem is értették, hogyan lehet az, csak a három férfi, meg hát itt a kert végibe, a szőlő mögött, mér nem az udvaron, jó szokás szerint.

Szépen köszöntek, Pista odament a gazdához, segítenének valamit, ha volna mit, de csak odébb tessékelték őket - eriggyetek, tágujjatok, nincs itt rátok szükség. De Pista addig kunyorált, míg kaptak egy-egy kupica pálinkát, aztán még erőteljesebb lett a sürgetés – Na, ittatok, most mán eriggyetek dógotokra, keressétek meg a villa végit valahol, itt nem köllötök.

De a Pista nem tágított, s kérdezgetni kezdte, hogyan, hogy nemrég vágták a kivénhedt anyadisznót, s akkor még csak két kis süldő volt még az ólban, ezt a vágnivalót vették-e tán? Meg hogy a Boglyaséknak eltűnt a disznaja, a cigányok vitték el, bizonyosan. De az is ilyenforma volt, még a füle is ígyen állott – s rábökött a perzselt disznófejre, az egyik kondér tetején. Még a rendőrségre is bejelentették, keresik is. Látta ő, hogy a gazda véreres pillantása döf és vág, de a Pista csak mondta a magáét, látszott belőle is kifröccsen mindjárt a gyűlölet, szította az éhség, meg a csalódottság. A két munkás leszegett fejjel dolgozott, nem szóltak, csak tették a dolgukat, de érzett, hogy figyelnek, s ugrásra készek, ha a gazda úgy akarja. Aztán csak azt látta, hogy a Pista odalép a gazdához, közel hajol hozzá, súg valamit, annak meg céklaszínű lett a képe, s megmarkolta a Pista grabancát: – Te a béled ontom ki, ha elpofázol valamit. Te gané! Velem huzakodsz, te dög? A kurva anyádat! Fel is kapott egy jókora kést, hogy hitelt adjon a szavainak. A másik kettő is úgy gondolta, csatasorba áll, erre aztán menekülésre fogták. Csak neki nem ment a futás a kacska lába miatt, meg gödörbe is lépett, akkor utolérték, rugdosták, ő kapta azt is, amit a másik kettőnek szántak. Odalett a sál. Nem is vette észre, mikor tekeredett le a nyakáról, csak hogy vágja az éles szél. Még aznap visszamerészkedett, kereste, de hiába. Valaki megtalálta, felvette.

Elhatározta, hogy visszamegy oda, ahová a biciklit rejtette, talán még ma, ha már a baba elaludt és megkeresi azt a sapkát. Jaj, csak meglegyen még!  De lám, a fél bakancsát is elhagyta, pedig de örült neki, amikor a konténerből kibányászta. Tavalyelőtt, vagy még azelőtt történt? Haj, de örült. Az meg éppen ősszel történt. Vagy tavasszal? Micsoda szerencséje volt! Egy pár bakancs, a talpa csaknem ép. Csak a sarka volt félretaposott, meg az orra kopott, de még fűzője is volt, igaz, csak egy. Jó volt nagyon. Éppen a lábára illett. Igaz, vizes lett benne a lába, ha esett, de száraz hidegben jó volt. Jó bakancs, most odavan.