Az idő múlását nem
érzékelte, csak azt, hogy a lába egyre jobban sajog, de tovább csörtetett,
küzdött az ágak-bogakkal, indákkal, melyek sűrűsödtek, beléjük akaszkodtak,
ellenük voltak mind. De nem dehogy! Megvédik, eltakarják, elrejtik őket. Menni,
menni, menni! Érezte, hogy ereje fogytán, hogy egyre szomjasabb, és a könnyű
leánytest is ólomsúlyúvá vált, és milyen merev, mintha porcelánból volna, jaj,
csak el ne törje, de képtelen volt lassítani, képtelen volt megállni. Pedig jó
lett volna, jó lett volna letenni a terhét, óvatosan, gondosan, de sehol egy
száraz hely, egy tisztás, nem, nem teheti le. Nincs már messze a lidércsziget.
Ott felépíti a gunyhót nádból, jó vastagon befedi, nem fog beázni, de csak
addig, csak addig kell ott maradni, amíg valami jobbat nem talál.
Aztán megriadt.
Hogyan is gondolhatta, hogy az a szedett-vedett gunyhó jó lesz neki! Ostoba
volt, hogy egyáltalán a lápra gondolt, hogy elhozta idáig. Nem alkalmas. Rossz
hely. Nem való a mocsár egy babának. Puha ágy kell neki, szép takaró,
díszpárna. Igaz, a baba nem szól, nem tiltakozik, pedig régen beszélt hozzá, a
nevén szólította. Mit is mondott? Arra már nem is emlékszik. Jancsi! Jancsi!
Jancsikám! Talán így szólította, és hívta, hívogatta: Gyere! Gyere gyorsan!
Most nincs itthon! És ő ment is, és felvette! Nagyon óvatosan, nem szorította
meg, vigyázott rá. Akkor történt, hogy rányitotta a szép kék szemeit.
Jaj, most biztosan
haragudni fog, ha felébred. Tudja, érzi, hogy ez a dolog nem tetszik neki. Nem
akar idejönni. De hát akkor hogyan lesz most? Csak nem fog megharagudni rá?
Talán ő is veszekedni fog, kiabálni, rosszakat mondani, talán el is zavarja.
Csaknem szűkölt.
Visszafordult. A visszaútra később nem is emlékezett, félig önkívületben járta
meg, s amikor végre letette a testet az egérrágta piszkos díványra, az egyetlen
bútor, mely csodálatos módon ott maradt az elhagyott házban, melynek jószerével
már csak a falai álltak, melléhullott, s álomtalan álommal aludt két napon át.
Amikor felébredt, mardosó éhséget érzett újra, de nem törődött vele. A lány ott
feküdt mellette, félrebillent fejjel, kissé még mindig kicsavarodva, akár a
baba, az is mindig engedetlenkedett. De nem haragudott rá. Dehogy. Eligazgatta,
vigyázva, hogy nehogy durván érintse, csak nagyon finoman, éppen hogy, s közben
beszélt hozzá. Egy szép takaró kell ide, meg díszpárna. Egyszer a vásárban
látott egyet, ami most jó lenne. Kék fényes anyagból fodor volt körbe-körbe, a
közepén meg szép virágok, piros pipacs, margaréta, búzavirág. De lehet, hogy
nem is látott ilyet, csak az anyja beszélt erről valamit. Hogy kellene a baba
mellé egy efféle díszpárna. Nem baj. Azt valahogyan megszerzi, mert az kell a
feje alá. Az anyja is azt mondta. Szép lesz a szőke hajjal. Fésűt is vesz,
persze. Lázasan gondolkodott, mi kellhet még, s hol is lesz kirakodóvásár
legközelebb, az se baj, ha messze, nem számít, mert ha megtudja, odamegy, s
meghozza, ami kell.
De óvatosnak kell
lennie. Meg kell várnia az estét. Amikor kialszanak a fények, és a sok részeg
mind elalszik. Sokszor, ha több napos a vásár, s jó idő ígérkezik, el se
pakolnak. Ott lógnak a rúdon a cipők, a csizmák, meg a sok színes kelme, meg
cifraság, pántlikák, csatok, kendők, sipkák. Na majd ügyes lesz! Amikor hallja,
hogy horkol az árus is, meg horkol a segédje is, na akkor odalopakodik, s
leakasztja, ami kell. Mert ketten vannak ott legalább, vagy még többen,
gyakorta az egész család. De majd ügyes lesz. Kifigyeli őket. Majd akkor.
Beszerez mindent. A kék nadrág is elszakadt. Abból is kell új. Vagy inkább egy
szoknyácska, fodros.
De hogy fogja
átöltöztetni? Régebben sokat gondolt a szép meztelen combjára, az apró
melleire, még álmodott is vele, de most, hogy végre vele volt, valahogyan
szégyellte magát. Majd kimegy addig, s odakint várakozik, amíg átöltözik.
Örülni fog. A női személyek szeretik a szép ruhát. Emlékezett rá, hogy a húgai
hogy marakodtak a rongyokon, amit itt–ott összeszedtek. Eszébe jutott a Margit
is, amikor hónaljáig húzta a bő tarka szoknyát, s még egy fekete melltartót is
felvett, csak úgy, a koszos ing tetejére. A bolond. A többiek meg csúfolták,
hogy asziszi mellye nőtt, mert mellytartót vett fel. Elül deszka, hátul deszka,
se fari, se hasi, csak a víkon labaszari! Röhögtek nagyon. A Margit meg sírni
kezdett, pedig sose sírt azelőtt. Biztos azér, mert a nagyobbak elvették tőle a
mellytartót, felkötötték egy póznára, s szaladgáltak vele, lobogtatták, s
énekelték, hogy se fari, se hasi... Addig lobogtatták, addig, amíg egyszercsak
fennakadt az akácfán, aztán sehogyan se akart lejönni. Akkor a Margit még
jobban rítt, de a Laca aszonta neki bedobja a budiba, ha nem hagyja abba.
A Toncsi bácsi
megmondja biztosan, hol lesz a vásár. Halványan felrémlett ugyan a domboldalon
kígyózó hosszú menet, meg a goromba asszonyság, a bolt új gazdája, de mindjárt
ki is hullott a fejéből, csak az öröm maradt meg, hogy ha nem ma, de holnap
odamegy a bolthoz, és ha kijön az öreg a csomaggal, megkérdezi, hol lesz a
vásár, s mikor. Elmegy ő akármerre, nem fél ő a gyaloglástól. Mert kellene sok
minden. Legfőképp a szép takaró az ágyra, meg a párna.
Azon az éjszakán
álmodott. Talán nem is egy álom volt, de ha az egyikből felriadt, a másik
továbbszőtte az álomfonalat, ráhurkolódott, mint a keserű végzet. A vásárban
járt, a sátrak között araszolt a tömegben. Mindig kerülte, félte pedig a
tömeget. Meg-megállt, ruhákat válogatott, cipőket. A fehér mohersapka is a
kezében volt: Örülni fog – gondolta. Sok pénzzel fizetett, mindenféle
papírpénzzel. A hangzavar sem bántotta, áradt, befogadta, mintha neki szólt
volna a zene. A körhintán repülők pörögtek, sikongattak, felé nyújtogatták a
kezüket: Fogj meg, kapj el! Az egyik épp a feje felett suhant, hallotta a lánc
nyikorgását, az ülés reccsenését, csaknem hozzáért, megijedt, behúzta a fejét.
Megszédült, mert megérezte az ismert virágillatot. Belémart az éhség.
Felnézett. Ő volt. Kibomlott hajjal repült, nevetett, leszorította a szoknyája
szélét, de hiába, a szél félgömb sátorrá feszítette, látta a formás, hosszú
combokat. Egyszerre őt is felszívta a hinta forgása, mellette repült, elkapta a
láncot, odahúzta magához, egészen közel. Az üde lehelete megrészegítette,
közelebb, még közelebb! A lány sápadt-vérfogyottá vált, elszürkült, a szemei
helyén kék üveggolyók, vékony vércsík a szája szegletén. Ellökte magától, de az
már lefejthetetlen kézzel markolta az ő láncát, pedig a feje hátracsuklott,
letört és elrepült. Reszkető térddel kereste odalent a tömegben, Meg ne lássák,
észre ne vegyék! Megtalálta. Most már minden rendben lesz.
Hazafelé a lápon
vágott át, vállán a mozdulatlan, boldogító teherrel. A hosszú szőke haj úszott
utánuk, könnyű léptekkel haladt, de az erdő megharagudott, összefogott ellenük,
körbeállták a fák, fenyegették, a lányt követelték. Add ide, add ide, tedd le
azonnal! Karjaikkal utánuk kaptak, körmeik nőttek, hosszú véraláfutásos körmök,
az indákból kötelek csavarodtak, a lábára, fejére tekeredtek, végül már
mozdulni sem tudott, vergődött a szorításban. A lányt megragadták a karrá vált
ágak, ölelték, dédelgették, vitték felfelé, egészen a fák koronája fölé, a fény
felé. Utána nézett, hátha visszanéz, de hiába. Lám, a fején ott a fehér sapka!
Mégsem veszítették el. Kiáltani akart, hogy megvan a sapka, de nem jött ki hang
a torkán, mert a szája lassan megtelt a láp fekete televényével.
Felriadt. Hideg
veríték hártyája fedte, vacogott. A gyomrában kő, pedig mióta nem evett, a
szíve a mellkasát ütlegelte. Hol van?
Itt van még? Átnyúlt a heverő másik oldalára, éppen a puha mellét érintette
meg. Gyorsan visszakapta a kezét, nem fog hozzányúlni. Nem bántja, bármilyen jó
volna. Nem, nem akar erre gondolni. Itt van, és ez a lényeg. Az övé most már.
Ott fekszik mellette, éppen úgy, ahogyan délután elhelyezte. Jó kislány. Nagyon
jó kislány. Milyen csendes. Most már nem sír, nem nyöszörög, fekszik szép
csendben, ahogy az igazán jó kislányok.
Sötét, hold nélküli
éjjel volt. Hozzá volt szokva a szeme a sötétséghez, mégsem tudta kivenni a
mellette fekvő arcát. Jó lett volna gyönyörködni benne, a szép hajában, a szép
combjaiban. Majd reggel, de csak amíg alszik. Sokáig fogja nézni az ő babáját.
Aztán, ha felébred, megkérdi tőle, mit hozzon neki a vásárból.
Mintha megmozdult
volna! Ébredezne? Nincs még reggel, alhatna még! Talán fázik. Hideg van. Az
ablakokon törött az üveg. Papírt tehetett volna az ablaktáblák közé. Elmehetett
volna a konténerhez, hajdani leshelyére, ott akadt volna kidobott papundekli
vagy valami rongy legalább. Az öröm, felszökellt, mint a gejzír, könnybelábadt
tőle a szeme: Már nem kell órákon át várni a konténerben, nem kell leselkedni!
Itt van, vele. Ki hitte volna? Nem kell többé szenvednie attól, hogy eltűnik.
De csak, ha vigyáz rá! Ha nem veszik észre, hogy ők itt laknak...akkor nem
veszik el tőle. Hogyan is lesz ez akkor?
Kavarogtak a fejében
a gondolatok! Mint amikor a forgószél felkapja az őszi leveleket, s előbb
megkeveri jól, mint a hamiskártyás, aztán leosztja, nagy sietve, s lop is
belőle, tesz is hozzá. Próbálta kiválogatni a fontosakat, megragadni, s annak
nyomán továbbhaladni, de sohasem sikerült. Tüzelő kellene, valami kis kályha.
Emlékezni próbált nagy akarással, felidézni, látott-e valahol kidobott
vaskályhát, rozsdás sparheltet. De ha befűt, valaki biztos észreveszi a
füstölgő kéményt, bekopogtat... Aztán az ennivaló. Napok óta nem evett. Máskor
is előfordult, hogy egy-két nap kimaradt, de ennyi még sohasem. Már nem is
kínozta. Inni is alig ivott, mert a zajló események minden szükségletét
feledtették. És ő? Biztosan éhes már, csak nem mer szólni. Attól fél,
megharagszik rá, ha kér! Dehogy. Reggel majd megmondja neki, hogy nem haragszik
rá. Hiszen akkor sem haragudott, amikor eltűnt, amikor befordultak az
iskolaépület sarkán, pedig az nagyon fájt. Nem haragudott rá, soha. Akkor sem,
amikor a szájába kellett tömni az avart... Nem haragból tette, csak azért, mert
hangoskodott. Nem kellett volna kiabálnia, de hiába kérte. Könyörgött neki,
hogy hagyja abba... de nem, csak nyöszörgött és sikoltozott. Nem tehetett mást.
Mint a baba. Éppen
úgy. Pedig először hívogatta, mosolygott, még intett is neki. Felemelte a
rózsaszín kezét, és háromszor is intett. Szólongatta, Jancsi, Jancsikám, gyere
ide hozzám, vegyél fel engem. Vigyél ki, játszhatsz velem! Csak te meg én.
Sokáig állt a koszos takarójú ágy előtt, mozdulatlanul bámulta, a nyála lassan
kicsordult a szája szegletén. Amikor először szólt hozzá, sohasem tapasztalt
izgalmat érzett. Álom, biztosan álmodik, de mégsem, mert közben hallotta a
testvérei ricsaját odakintről, ahogy távolodnak. Vitatkoztak, merre induljanak,
a fiúk a lányokat riogatták, veréssel fenyegették, ne kövessék őket. A Rozál
meg visított, mert eltalálták egy kaviccsal, s fenyegetőzött, hogy álmában
felgyújtja a tettest. Őt ritkán vitték magukkal, csak útban volt a gyagyás, ha
futni kellett, lemaradt, és ha nyakon csípték, s kérdezték, rögtön vallott.
Valami különleges
véletlen, érthetetlen kegyelem folytán megnyílt egy másik tér-idő, ahová csak ő
léphetett be. Sohasem hallotta a szót, csoda, de a történés megrázta az egész
lényét. A valóság, mely addig alig felfogható dolgok zavaros halmaza volt,
kitágult, átlényegült, rétegezetté, bonyolulttá vált, ezzel együtt rendezetté
és érthetővé. A pillanat egy sűrített töredékében valamit felfogott a
tapasztalhatón túli létezésből. Mámorító volt az a tudás, az a világosság.
Bátornak és erősnek érezte magát. Repült.
Így kezdődött.
Odahajolt hozzá, óvatosan, gyengéden, amennyire tőle telt, felvette és vitte ki
a ház mögé. Befúrta magát a szeméthalmok, kacatok, mindenféle hulladék közé,
hogy elrejtőzzön a zsákmánnyal, ha kell örökre. Sokáig a karjában tartotta,
simogatta, csókolgatta. Beszívta az illatát, a szoknyája alá is nyúlt,
simogatta a puha babatestet. Jó lenne megnézni, mi van a ruhája alatt! És akkor
történt valami, ami miszlikbe törte a boldogságát. A baba arca elváltozott,
eltorzult, az anyja vonásait vette fel, de nem, az nem lehet! Ledobta,
iszonyodva, gyűlölettől elvakultan. A baba a fejére esett, beleállt, mint ék
egy sárral és szeméttel telt lyukas lábos és egy rozsdás biciklisárhányó közé,
a szoknya a fejére borult, a lábai furcsán szétnyíltak. A pillanat sűrűsége
elkábította. Mint a fenyegetett állat, nem mozdult, hátha akkor elmúlik a vész,
megállnak a tébolyult történések, visszarendeződnek vagy lassulnak, és
megragadhatóvá válnak. Gondolkodni próbált, de most is cserbenhagyták a
gondolatok, ahogyan már annyiszor. A mállott vakolatú házfalnak dőlt, a törek
szúrta a vállát, a hűs, nedves vályog meg lassan visszaszívta az elhagyott
valóságba.
Sok idő múlt-e vagy
kevés mire összeszedte a bátorságát, és a bábut óvatosan kihúzta a fogságából,
reménytől reszketve, hogy talán rányílnak az égkék szemek, aztán becsukódnak,
és kinyílnak ismét, felemelte, de akkor a nyelvét öltötte rá, és kiabálni
kezdett: – Ronda vagy, büdös vagy! – Egyre hangosabban, ő meg csitította,
befogta a száját is: – Ne, ne, ne! Meghallják! – Büdös gyagya, tele a gatya!
Szaros gatyás! – Miért mond ez neki ilyesmit? Nyüszíteni kezdett, de kívülről
hallotta a maga hangját, s mintha távolodott volna, egyre messzebbről. A
balsejtelem, hogy valami elháríthatatlan rossz közeledik, bizonyossá vált.
Érezte, hogy bevizelt.
Akkor miért hívta
magához, miért vette rá, hogy kijöjjenek? Ha az anyja észreveszi, ütni fogja a
fejét, és bezárja a budiba. De lehet, hogy valami rosszabbat tesz. Pedig ő nem
is tehet róla. A baba csalta ki, azt mondta, hogy menjenek játszani. Most
miatta kap majd megint. Pedig nem is szereti őt, becsapta. – Rohadt, büdös dög!
Megöllek! – Nem érted, hogy nem nyúlhatsz hozzá? Te állat! Nem érted? – Hiába
kérte, hagyja abba, de mikor ő is üvölteni kezdett: kuss, kuss, ezt ordította,
és a szőke fejét a favágó tuskóhoz csapkodta, akkor elhallgatott végre. De
mindjárt meg is bánta, amit tett. Nyomban felvette, magához szorította, és
kérlelte, hogy nézzen rá, de nem engedelmeskedett. Az arca behorpadt, a feje
is. Nem nyitotta ki a szemét. Kék szeme volt pedig, égkék, körülötte hosszú
fekete pillák. Ha lefektették, becsukta a szemét, ha felvették, kinyitotta. De
akkor nem nyitotta ki a szemét, hiába kérlelte. Ez okozta a bajt.
A történést ezen az
éjszakán kivetette az emlékezete, mint a régen vízbefúltat a folyó, minden az
emlékezés partjára került olyan élességgel, mintha éppen akkor történt volna.
Régebben hiába próbált visszaemlékezni, hogyan is volt, hogy végül ott feküdt a
baba kicsavarodott testtel, levágott fejjel. Nem, nem lehet, hogy ő tette.
Miért is tett volna olyat?
Sokáig álldogált,
kezében a megnyomorított testtel, nyöszörgött. Egyik lábáról a másikra dőlt,
ide-oda, ide-oda, ringatta magát, hogy a feszültsége oldódjék, elpárologjon
valahogyan, mert képtelen volt megmozdulni. Levegőt is alig kapott. A feje
elviselhetetlenül fájt, sötét foltok terjengtek a szeme előtt, melybe fényes
villanások hasítottak, s minden villanással egyre gyötrelmesebb lett a
fájdalom. Két sötét folt között aztán feltűnt a megoldás. A rossz kisbalta,
aminek mindig leesett a feje. Azt vette a kezébe, s a babát feltette a tönkre.
Ahogy az apjától látta, amikor egyszer fát vágott. Csodálta, ahogy a balta
lecsapott, a tuskó meg engedett az ütlegnek, széthasadt, lehullt. Gyönyörűség
volt. Éppen úgy lesz. Aztán el kell tüntetni a fejet. Nem akarja látni többé.
Megkönnyebbült.
Így történt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése