Legkorábbi, kis gyermekkori
élményem, érzésem az egyedüllét és az egyedülvalóság érzése. Végzetes magányom,
megmásíthatatlan különállásom tudata már igen korán, úgy négy évesen betöltött,
s attól fogva kísér máig - s bizonyára velem lesz halálomig. Látszólag éppen
olyan volt az a reggel, mint a többi. Kézen fogva vezetett nagyanyám testvére,
későbbi nevelőanyám a poros alföldi falucska óvodája felé a kora nyárban.
A kora nyár... igen. Ismered a kora nyár ígéretét? Amikor már minden csupán egy lélegzetvételnyire a teljességtől, az érettségtől, a gyümölcsterméstől. Amikor már túl vagyunk a nehezén, mert vége a télnek, feledtük a böjti szeleket, s a tavaszi fagyok is a hátunk mögött rég. Amikor már virágaink termésekké lettek egy varázslatos éjszakán, s élnek, növekednek, és minden üde reggelen gyönyörködhetünk a gyarapodásukban! Erősek vagyunk, minden ízünkkel élvezzük, birtokba vesszük az életet, mert már csaknem biztos, hogy vége a vészterhes időknek! Még nem értük el a teljességet, de meglesz! Még visz az út felfelé, és egy magaslaton megnyílik előttünk a végtelen, s betölti azt a lélek.
Az óvoda egy hajdani kisnemesi udvarházban, a falu legszebb épületében kapott helyet, de amikor a Tanács erről döntött, ebben aligha játszottak közre esztétikai szempontok. A kertet magas kőfal övezte, itt-ott már romos, de a park hatalmas gesztenyefái védelmükbe vették az épületet, s az omladozó kőfalnak is üzentek: Tarts ki még, öreg! Lásd, mi is tesszük a dolgunk, míg egy nagyobb hatalom nem mondja: Itt a vég! Ölelésükben bennrekedt a gyermekzsivaj is. Ők adtak otthont egy gerlepárnak, akik, míg gyermeklábamnak, -lelkemnek éppen jó ütemben az épület felé haladtunk, burukkolásukkal csaknem álomba ringattak.
Biztos voltam abban, hogy nagynéném a kapuban elengedi a kezemet, de addig a percig még boldog akartam lenni. A burukkolásra figyeltem inkább, s felfedeztem az üzenetet: Egyedül vagy, egyedül vagy! Ezt mondták, s tudtam, igazuk van. Ez a hirtelen birtokomba került ismeret nem rendített meg, csupán tudomásul vettem, hogy ez így van, sőt, abban a pillanatban azt is megsejtettem, hogy így volt és így lesz, s hogy ezen senki és semmi nem változtathat. Akkor még nem gondolkodtam el azon, vajon egyedül vagyok-e ebben az el- és kirekesztettségben, miközben a többiek boldogan lubickolnak a társas lét örömteli strandján, ahol sohasem kúszik felhő a nap elé. De valljuk be, még a felnőttkor sem termi meg mindenkiben az ilyenfajta közösségi gondolkodást.
Három és fél évesen, gyermekkori bölcsességgel, már a felfedezés pillanatában el is fogadtam a tényt: az egyedüllét együtt jár a létezéssel. Talán már jóval korábbi, lehet, hogy magzatkori élményem tudatosult bennem azon a reggelen. Én vagyok és ők vannak, s közülük bárki, bármilyen szorosan fogja is a kezem, ez az én kezem, és az az övé, és... és egyszer el fogja engedni a kezem, vagy én engedem el az övét. Lesz egy kapu, amely kitárul előttem, vagy éppen őelőtte, s elnyel engem, vagy elnyeli őt. Tudtam, hiába is tiltakoznék, ez valamikor be fog következni.
Azután sokáig éltem a felismerés kábulatában, fájdalmában, de még nem voltak szavaim az elmondására, s különösen nem a feloldására. Az első gyógyír tulajdonképpen a mese volt, először a hallgatott, majd az olvasott szó. Lassan tudatosodott bennem a mások szenvedése is, s különösen Andersen meséiben fedeztem fel, hogy az engem is betöltő érzés mások érzéseivel rokon, sőt az sem kizárt, hogy csaknem azonos: Minden fájdalom az én fájdalmam is, minden öröm az én örömöm is. Én vagyok a kis gyufaárus lány, a rút kiskacsa, a rendíthetetlen ólomkatona, és megsejtettem, hogy jaj, én vagyok az a lány is, aki kenyérre hágott.
Megtaláltam első gondolkodótársamat egy dán cipész örök-agglegény fia, Hans Christian Andersen, a tizenkilencedik századi költő, meseíró személyében, s ez a tény végtelen örömmel töltött el. Kutatni kezdtem. Ha létezik egy hozzám hasonló, talán van még másik is. Kerestem és találtam. Szenvedélyes gyűjtögető lettem. Olvasó emberré váltam, így találtam első menedékemre.
A kora nyár... igen. Ismered a kora nyár ígéretét? Amikor már minden csupán egy lélegzetvételnyire a teljességtől, az érettségtől, a gyümölcsterméstől. Amikor már túl vagyunk a nehezén, mert vége a télnek, feledtük a böjti szeleket, s a tavaszi fagyok is a hátunk mögött rég. Amikor már virágaink termésekké lettek egy varázslatos éjszakán, s élnek, növekednek, és minden üde reggelen gyönyörködhetünk a gyarapodásukban! Erősek vagyunk, minden ízünkkel élvezzük, birtokba vesszük az életet, mert már csaknem biztos, hogy vége a vészterhes időknek! Még nem értük el a teljességet, de meglesz! Még visz az út felfelé, és egy magaslaton megnyílik előttünk a végtelen, s betölti azt a lélek.
Az óvoda egy hajdani kisnemesi udvarházban, a falu legszebb épületében kapott helyet, de amikor a Tanács erről döntött, ebben aligha játszottak közre esztétikai szempontok. A kertet magas kőfal övezte, itt-ott már romos, de a park hatalmas gesztenyefái védelmükbe vették az épületet, s az omladozó kőfalnak is üzentek: Tarts ki még, öreg! Lásd, mi is tesszük a dolgunk, míg egy nagyobb hatalom nem mondja: Itt a vég! Ölelésükben bennrekedt a gyermekzsivaj is. Ők adtak otthont egy gerlepárnak, akik, míg gyermeklábamnak, -lelkemnek éppen jó ütemben az épület felé haladtunk, burukkolásukkal csaknem álomba ringattak.
Biztos voltam abban, hogy nagynéném a kapuban elengedi a kezemet, de addig a percig még boldog akartam lenni. A burukkolásra figyeltem inkább, s felfedeztem az üzenetet: Egyedül vagy, egyedül vagy! Ezt mondták, s tudtam, igazuk van. Ez a hirtelen birtokomba került ismeret nem rendített meg, csupán tudomásul vettem, hogy ez így van, sőt, abban a pillanatban azt is megsejtettem, hogy így volt és így lesz, s hogy ezen senki és semmi nem változtathat. Akkor még nem gondolkodtam el azon, vajon egyedül vagyok-e ebben az el- és kirekesztettségben, miközben a többiek boldogan lubickolnak a társas lét örömteli strandján, ahol sohasem kúszik felhő a nap elé. De valljuk be, még a felnőttkor sem termi meg mindenkiben az ilyenfajta közösségi gondolkodást.
Három és fél évesen, gyermekkori bölcsességgel, már a felfedezés pillanatában el is fogadtam a tényt: az egyedüllét együtt jár a létezéssel. Talán már jóval korábbi, lehet, hogy magzatkori élményem tudatosult bennem azon a reggelen. Én vagyok és ők vannak, s közülük bárki, bármilyen szorosan fogja is a kezem, ez az én kezem, és az az övé, és... és egyszer el fogja engedni a kezem, vagy én engedem el az övét. Lesz egy kapu, amely kitárul előttem, vagy éppen őelőtte, s elnyel engem, vagy elnyeli őt. Tudtam, hiába is tiltakoznék, ez valamikor be fog következni.
Azután sokáig éltem a felismerés kábulatában, fájdalmában, de még nem voltak szavaim az elmondására, s különösen nem a feloldására. Az első gyógyír tulajdonképpen a mese volt, először a hallgatott, majd az olvasott szó. Lassan tudatosodott bennem a mások szenvedése is, s különösen Andersen meséiben fedeztem fel, hogy az engem is betöltő érzés mások érzéseivel rokon, sőt az sem kizárt, hogy csaknem azonos: Minden fájdalom az én fájdalmam is, minden öröm az én örömöm is. Én vagyok a kis gyufaárus lány, a rút kiskacsa, a rendíthetetlen ólomkatona, és megsejtettem, hogy jaj, én vagyok az a lány is, aki kenyérre hágott.
Megtaláltam első gondolkodótársamat egy dán cipész örök-agglegény fia, Hans Christian Andersen, a tizenkilencedik századi költő, meseíró személyében, s ez a tény végtelen örömmel töltött el. Kutatni kezdtem. Ha létezik egy hozzám hasonló, talán van még másik is. Kerestem és találtam. Szenvedélyes gyűjtögető lettem. Olvasó emberré váltam, így találtam első menedékemre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése