Az utóbbi években javult a
látásom. Jaj, ne várj most valamiféle Dobd el a szemüveget módszert tőlem, mert
nem erről van szó, azaz... mégis... De megmagyarázom.
Éppen tegnap történt, hogy kamaszos lendülettel - gondolj a soha meg nem érő későpubertásban szenvedő ötvenesek (hatvanasok, hetvenesek stb.) kamaszos lendületére, melyben sokkal több a bumfordiság, mint a báj - nekirontottam a lépcsőnek, hogy a telefont mielőbb kedvesem kezébe nyomjam. Aztán repült a telefon, és repültem én is, pontosabban, bal lábam fennakadt egy lépcsőfokon, a másik meg szánkázott lefelé, végül kínspárgában megálltam úgy középtájon, a lépcsőfordulóban.
Bukfenc mindent tud! - rémlett fel gyermekkoromból a vasárnapi bohóc koboldhangja a Csinn-bumm cirkuszból, s ezzel a testi fájdalom mellé bekúszott a gyermekkori fájdalom is. Rá is csodálkoztam, milyen eleven még. Sohasem mulattattak a bohócok, s megrökönyödtem a nevetéstől, mely csetlés-botlásukat kísérte. Bukfencet ráadásul nem is kedveltem, elsősorban amiatt, hogy azt állította, mindentudó.
Paprikapirossá váltam a méltatlankodástól, ahányszor csak meghallottam a képtelen bejelentést – egyszer nagymama meg is fogta a homlokomat, nem vagyok-e lázas -, közben képtelen voltam elnyomni az iránta érzett fel-feltörő szánalmat. Úgy gondoltam, gyermekded hazugsága aligha szolgálhat elégséges vigaszul számára, hiszen csak egy szerencsétlen bohóc - akivel mindenki kitol, és akin mindenki nevet -, és az is marad. Ám a lelkem mélyén titokban egyetértettem Bukfenccel, hogy mindent tudni, hát, az jó volna. Akkoriban még nem gondoltam a mindentudás fájdalomfaktorára.
Először alig értettem, hogyan is történhetett, hogy a jól ismert lépcső így kifogott rajtam, később rájöttem, hogy csupán az olvasószemüvegem tréfált meg ily vaskosan, mert átrajzolta, átszerkesztette, kicsivel odébb tolta a lépcsőfokokat, mint ahol valójában voltak. Szóval a biológiai látásom semmit sem javult, sőt, ma már csak két szemüveggel boldogulok, lásd, mint fent, úgy-ahogy.
*
„Mielőtt a fügefa alatt voltál, már láttalak." Hallottad már valaha ezt a mondatot? Egy állítólagos mindentudó(1), a Názáreti Jézus mondta ezt Bertalannak, aki egy volt a későbbi tanítványok közül. Szándékosan választottam éppen őt példázatomhoz, az alig ismertet, a csaknem névtelen tanítványt, akiről alig tudunk többet, mint, amit Jézus itt mond: "Mikor Jézus ránézett Bertalanra, akit Fülöp vezetett el hozzá, így szólt: „Íme, egy igazán izraelita, akiben hamisság nincsen", - Bertalan meg visszakérdezett: „Honnan ismersz engem?" Jézus válasza: „Mielőtt Fülöp hívott volna, mikor a fügefa alatt voltál, már láttalak."
Így kezdődött közös történetük, egy páratlan történet, melyet sohasem éltek volna át, ha meg nem szólítják egymást. Hohó, mondhatnád, talán Bertalan számára valóban itt már be is fejeződne a történet, de Jézus Bertalan nélkül is az aki. Nem tudom. Talán. De egy bizonyos: Jézusnak szüksége volt a "bertalanokra". Úgy is mondhatnám, nincs történet - sőt nincs történelem - a "bertalanok" nélkül. Az élet mindenekelőtt „bertalanokból" áll: ők adják a sokaságot. Névtelenek és gyakran arctalanok - de nem „senkik"! Ők az istenadta nép, melyből egy vagy te is, és egy vagyok én is. Nem közömbös, kik és milyenek a „bertalanok". Ezt sohasem felejtheted el. Így már rendben van, ugye?
Látni valakit. Tudod mit jelent ez? Sokkal többet jelent, mint észre venni. Sokkal többet. Jézus látta Fülöpöt a fügefa alatt, és tudta, kit lát. Egyetlen pillanat alatt felfogta a személyiségét. Látta, amit a másik látott, azt érezte, amit érez, sőt, azt is tudta, amit a másik gondolt. A látáshoz mindenekelőtt bátorság kell. Látni valakit, azt jelenti, leverni a lakatokat a lélek kapuiról, kitárni az ajtót, és beengedni a másik lényét. Érezni, amit érez, látni, amit lát, gondolni, amit gondol. Ez történt ott a fügefa alatt, ezért hangsúlyozta a Názáreti: Láttalak a fügefa alatt.
A lélekkapu ólomszárnyainak kitárása önmagunk számára is nagy erőfeszítéssel jár, és felettébb kockázatos. De többszörös kockázattal jár, ha oda mást is be akarunk engedni. Ki tudja, hogy bánik belvilágunkkal a befogadott! Épít-e, rombol-e? Nem leszünk-e végtelenül kiszolgáltatottak? De igen, azok leszünk. Nem fog-e elárulni, a bizalmamba fogadott? De lehet, hogy elárul bennünket. Még az is lehet, hogy szörnyű árulással, ahogy Júdás tette, a tanítványok közül az, aki pénzért árulta el mesterét. Vagy ahogyan Péter, aki nagy hangon fogadkozott az utolsó közös vacsorán: Ha meg is kell halnom veled, akkor sem tagadlak meg! Azután ez történt a főpap palotájának udvarán:
„Odament hozzá egy szolgálóleány, és így szólt: "Te is a galileai Jézussal voltál." 70 Ő azonban tagadta mindenki előtt, és ezt mondta: "Nem tudom, mit beszélsz." 71 Mikor pedig kiment a kapuba, meglátta őt egy másik szolgálóleány, és ezt mondta az ott levőknek: "Ez a názáreti Jézussal volt." 72 Ő ismét tagadta, mégpedig esküvel: "Nem ismerem azt az embert." 73 Kis idő múlva az ott álldogálók mentek oda, és így szóltak Péterhez: "Bizony, közülük való vagy te is, hiszen a kiejtésed is árulkodik rólad." 74 Akkor átkozódni és esküdözni kezdett: "Nem ismerem azt az embert."
És mindezek ellenére a Názáreti befogadta, életközösségre, közös sors megélésére hívta el őt, őket, és eszébe sem jutott a magányos mindentudók különc életét élni. Ehhez kell a legnagyobb bátorság, mert ebben rejlik a legnagyobb kockázat. Jézus, Bertalan és a többiek sorsa összefonódott, mert (meg)látták egymást, el- és befogadták egymást, mert vállalták a közös sors terhét, felelősségét és páratlan örömeit is. Bátrak voltak, s jutalmuk mindenekelőtt, hogy nem voltak magányosak többé. Látták, amit a másik is látott, érezték és átérezték, amit a másik is érzett. Igen, Jézus volt a kezdeményező, bátrak között mindig a legbátrabb, s ha úgy tetszik, ő volt a tisztán látó fél. Ő volt az idézett egyedülálló történet főszereplője. Ő volt, aki sorsközösségbe hívta a másikat és a többit, mert tudta, az emberi élet egyetlen méltó és élhető formája a közösség, melybe Isten is beletartozik, és tudta, egész életével és halálával azt hirdette: hogy az élet legemelkedettebb pontja a másokért vállalt, szeretetben meghozott áldozat, mely túlmutat az egyéni életen, és túlmutat a földi dimenzión. A történet végén - vagy inkább az elején, hiszen a tanítványok története nem ér véget a kereszt alatt, hanem valójában ott kezdődik - Jézust megfeszítették, a többiek meg üldözésekkel terhes misszióba kezdtek, talán egy kivétellel mártírhalált haltak.(2)
Mindezek dacára a jézusi utat ajánlom önmagamnak, és nektek is. A bátor utat, melyen látóvá leszünk. Bátor életet, mely során életfélelmünket, s a kockázattól való jogos aggodalmunkat legyőzzük, és életközösségre hívunk másokat, beengedjük őket, és megosztjuk önmagunkat, végződjék közös történetünk bárhogyan. Mert csupán a közösségben megélt életnek van íve, melyben a személyiség eljuthat abba a magasságba is, ahol a földi az égivel összeér.
Epilógus
Éppen tegnap történt, hogy kamaszos lendülettel - gondolj a soha meg nem érő későpubertásban szenvedő ötvenesek (hatvanasok, hetvenesek stb.) kamaszos lendületére, melyben sokkal több a bumfordiság, mint a báj - nekirontottam a lépcsőnek, hogy a telefont mielőbb kedvesem kezébe nyomjam. Aztán repült a telefon, és repültem én is, pontosabban, bal lábam fennakadt egy lépcsőfokon, a másik meg szánkázott lefelé, végül kínspárgában megálltam úgy középtájon, a lépcsőfordulóban.
Bukfenc mindent tud! - rémlett fel gyermekkoromból a vasárnapi bohóc koboldhangja a Csinn-bumm cirkuszból, s ezzel a testi fájdalom mellé bekúszott a gyermekkori fájdalom is. Rá is csodálkoztam, milyen eleven még. Sohasem mulattattak a bohócok, s megrökönyödtem a nevetéstől, mely csetlés-botlásukat kísérte. Bukfencet ráadásul nem is kedveltem, elsősorban amiatt, hogy azt állította, mindentudó.
Paprikapirossá váltam a méltatlankodástól, ahányszor csak meghallottam a képtelen bejelentést – egyszer nagymama meg is fogta a homlokomat, nem vagyok-e lázas -, közben képtelen voltam elnyomni az iránta érzett fel-feltörő szánalmat. Úgy gondoltam, gyermekded hazugsága aligha szolgálhat elégséges vigaszul számára, hiszen csak egy szerencsétlen bohóc - akivel mindenki kitol, és akin mindenki nevet -, és az is marad. Ám a lelkem mélyén titokban egyetértettem Bukfenccel, hogy mindent tudni, hát, az jó volna. Akkoriban még nem gondoltam a mindentudás fájdalomfaktorára.
Először alig értettem, hogyan is történhetett, hogy a jól ismert lépcső így kifogott rajtam, később rájöttem, hogy csupán az olvasószemüvegem tréfált meg ily vaskosan, mert átrajzolta, átszerkesztette, kicsivel odébb tolta a lépcsőfokokat, mint ahol valójában voltak. Szóval a biológiai látásom semmit sem javult, sőt, ma már csak két szemüveggel boldogulok, lásd, mint fent, úgy-ahogy.
*
„Mielőtt a fügefa alatt voltál, már láttalak." Hallottad már valaha ezt a mondatot? Egy állítólagos mindentudó(1), a Názáreti Jézus mondta ezt Bertalannak, aki egy volt a későbbi tanítványok közül. Szándékosan választottam éppen őt példázatomhoz, az alig ismertet, a csaknem névtelen tanítványt, akiről alig tudunk többet, mint, amit Jézus itt mond: "Mikor Jézus ránézett Bertalanra, akit Fülöp vezetett el hozzá, így szólt: „Íme, egy igazán izraelita, akiben hamisság nincsen", - Bertalan meg visszakérdezett: „Honnan ismersz engem?" Jézus válasza: „Mielőtt Fülöp hívott volna, mikor a fügefa alatt voltál, már láttalak."
Így kezdődött közös történetük, egy páratlan történet, melyet sohasem éltek volna át, ha meg nem szólítják egymást. Hohó, mondhatnád, talán Bertalan számára valóban itt már be is fejeződne a történet, de Jézus Bertalan nélkül is az aki. Nem tudom. Talán. De egy bizonyos: Jézusnak szüksége volt a "bertalanokra". Úgy is mondhatnám, nincs történet - sőt nincs történelem - a "bertalanok" nélkül. Az élet mindenekelőtt „bertalanokból" áll: ők adják a sokaságot. Névtelenek és gyakran arctalanok - de nem „senkik"! Ők az istenadta nép, melyből egy vagy te is, és egy vagyok én is. Nem közömbös, kik és milyenek a „bertalanok". Ezt sohasem felejtheted el. Így már rendben van, ugye?
Látni valakit. Tudod mit jelent ez? Sokkal többet jelent, mint észre venni. Sokkal többet. Jézus látta Fülöpöt a fügefa alatt, és tudta, kit lát. Egyetlen pillanat alatt felfogta a személyiségét. Látta, amit a másik látott, azt érezte, amit érez, sőt, azt is tudta, amit a másik gondolt. A látáshoz mindenekelőtt bátorság kell. Látni valakit, azt jelenti, leverni a lakatokat a lélek kapuiról, kitárni az ajtót, és beengedni a másik lényét. Érezni, amit érez, látni, amit lát, gondolni, amit gondol. Ez történt ott a fügefa alatt, ezért hangsúlyozta a Názáreti: Láttalak a fügefa alatt.
A lélekkapu ólomszárnyainak kitárása önmagunk számára is nagy erőfeszítéssel jár, és felettébb kockázatos. De többszörös kockázattal jár, ha oda mást is be akarunk engedni. Ki tudja, hogy bánik belvilágunkkal a befogadott! Épít-e, rombol-e? Nem leszünk-e végtelenül kiszolgáltatottak? De igen, azok leszünk. Nem fog-e elárulni, a bizalmamba fogadott? De lehet, hogy elárul bennünket. Még az is lehet, hogy szörnyű árulással, ahogy Júdás tette, a tanítványok közül az, aki pénzért árulta el mesterét. Vagy ahogyan Péter, aki nagy hangon fogadkozott az utolsó közös vacsorán: Ha meg is kell halnom veled, akkor sem tagadlak meg! Azután ez történt a főpap palotájának udvarán:
„Odament hozzá egy szolgálóleány, és így szólt: "Te is a galileai Jézussal voltál." 70 Ő azonban tagadta mindenki előtt, és ezt mondta: "Nem tudom, mit beszélsz." 71 Mikor pedig kiment a kapuba, meglátta őt egy másik szolgálóleány, és ezt mondta az ott levőknek: "Ez a názáreti Jézussal volt." 72 Ő ismét tagadta, mégpedig esküvel: "Nem ismerem azt az embert." 73 Kis idő múlva az ott álldogálók mentek oda, és így szóltak Péterhez: "Bizony, közülük való vagy te is, hiszen a kiejtésed is árulkodik rólad." 74 Akkor átkozódni és esküdözni kezdett: "Nem ismerem azt az embert."
És mindezek ellenére a Názáreti befogadta, életközösségre, közös sors megélésére hívta el őt, őket, és eszébe sem jutott a magányos mindentudók különc életét élni. Ehhez kell a legnagyobb bátorság, mert ebben rejlik a legnagyobb kockázat. Jézus, Bertalan és a többiek sorsa összefonódott, mert (meg)látták egymást, el- és befogadták egymást, mert vállalták a közös sors terhét, felelősségét és páratlan örömeit is. Bátrak voltak, s jutalmuk mindenekelőtt, hogy nem voltak magányosak többé. Látták, amit a másik is látott, érezték és átérezték, amit a másik is érzett. Igen, Jézus volt a kezdeményező, bátrak között mindig a legbátrabb, s ha úgy tetszik, ő volt a tisztán látó fél. Ő volt az idézett egyedülálló történet főszereplője. Ő volt, aki sorsközösségbe hívta a másikat és a többit, mert tudta, az emberi élet egyetlen méltó és élhető formája a közösség, melybe Isten is beletartozik, és tudta, egész életével és halálával azt hirdette: hogy az élet legemelkedettebb pontja a másokért vállalt, szeretetben meghozott áldozat, mely túlmutat az egyéni életen, és túlmutat a földi dimenzión. A történet végén - vagy inkább az elején, hiszen a tanítványok története nem ér véget a kereszt alatt, hanem valójában ott kezdődik - Jézust megfeszítették, a többiek meg üldözésekkel terhes misszióba kezdtek, talán egy kivétellel mártírhalált haltak.(2)
Mindezek dacára a jézusi utat ajánlom önmagamnak, és nektek is. A bátor utat, melyen látóvá leszünk. Bátor életet, mely során életfélelmünket, s a kockázattól való jogos aggodalmunkat legyőzzük, és életközösségre hívunk másokat, beengedjük őket, és megosztjuk önmagunkat, végződjék közös történetünk bárhogyan. Mert csupán a közösségben megélt életnek van íve, melyben a személyiség eljuthat abba a magasságba is, ahol a földi az égivel összeér.
Epilógus
Persze, nem a fügefa alatt történt, hanem talán egy nyárfa alatt, sőt még inkább akác volt, melynek lombjai között az azúr eget kémleltem. Igen, most már pontosan emlékszem. Hanyatt feküdtem a júliusi ég alatt, az érett nyárban, a tarló széli sárguló fű illatába burkolóztam, körülöttem állataim neszeltek, akiket szerettem és óvtam. Végtelen magányomban akkor jobban szerettem őket, mint bármelyik másik lényt a föld kerekén. Igen, pontosan tudom, milyen érzelmeket vált ki egy efféle bejelentés azokból, akik úgy vélik, emberi érzelmekre csupán egy másik ember tarthat számot és igényt, de értsétek meg, a magány igájában, bénultan a szeretetlenség hidegétől, bármi alkalmas lehet, arra hogy szeressük. Ők velem voltak, mindig szükségük volt rám, én meg cserébe velük voltam, és tettem, amit tennem kellett a rám szoruló életért. Ennyire egyszerű a szeretet.
De éhes voltam az emberi szeretetre, éhes nagyon, és éhes voltam egy másik szeretetre is - talán születésemtől fogva - de sohasem tudtam megnevezni az idült hiányt. Még akkor sem, ott sem, a délelőtti júliusi ég szemfájdító tündöklésében, mert fogalmam sem volt arról, hogy éhségem milyen természetű, hogy a tökéletes, a teljes szeretetre vágyom. És mégis, ott és akkor, megláttam őt.
Ne mondd, hogy csak képzeltem, hogy éhes szívem rajzolta az oázist, ne mondd, hogy amit képzeltél, azt nem láttad, csupán kitaláltad, a magad vigasztalására, mákonyul, ne mondd! A belső szem ugyanis sokkal jobban lát, mint a másik, mely arra adatott, hogy a felszínt pásztázza.
Rám nézett, és azt mondta: Tudom, hogy éhes vagy, tudom, hogy szomjazol. Én meg visszanéztem rá csodálkozva, és megkérdeztem: Honnan ismersz engem? „Mielőtt a fügefa alatt voltál, már láttalak." Ezt válaszolta.
Tudtam, hogy úgy volt. S noha mindentudással én sem rendelkezem, éppen úgy, ahogyan Bukfenc sem, mégis egy idő óta én is látlak titeket, amint ott álltok az akácfa alatt. Ilyenkor legyűrhetetlen vágyat érzek, hogy szóljak hozzátok, hogy írjak nektek.
Jegyzetek
(1) Nem áll szándékomban itt vitát nyitni arról a kérdésről, valóban mindentudó volt-e Jézus, azaz, hogy ő volt-e Isten fia, vagy egyszerűen egy názáreti ács fia volt, egy zsidó vallási szekta vezetője, akit ezért megfeszítettek - ezért írtam így: állítólagos. Ki így gondolja, ki úgy. Számomra a Názáreti Jézus a valaha éltek legkülönbje, akit követni akkor is érdemes, ha csak szánalmas bukdácsolásra telik, akiben az emberi és az isteni összeér.
(2) Bertalant a legenda szerint valahol keleten, tán Örményországban, nyúzókéssel nyúzták meg elevenen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése