Akkor ösztönösen, minden
irtózásom ellenére cselekedtem, azaz hallgattam a belső tanácsosra, s egyszerre
ott találtam magamat egy nőgyógyász várótermében, a többi várakozó nő között,
akik látszólag magabiztosan és nyugodtan ültek vagy álltak, képeslapokat lapozgattak,
vagy csak bámultak maguk elé, akárcsak én. Abban a várakozásban és abban a
csendben, melyet alig sértett fel bármi zaj, sokféle érzés áradt. Olyan erős
volt az érzésfolyam, hogy fülsiketítő zuhatagnak, robajnak tűnt. A hangzavartól
szinte fizikai fájdalmat éreztem. Bár egyik hangot sem tudtam tisztán kivenni,
mégis a szorongás sikolyát éreztem a legerősebbnek, ez volt a vezérszólam a
kakofóniában.
A várakozás végeérhetetlennek
tűnt, aztán egyszercsak mégis én következtem, s hogy biztosítsam pozíciómat az
ajtó elé álltam, szinte odatapadtam, jelezve: igen, most már én jövök, s
elhatározásom, hogy belépjek az ismeretlen utolsó ajtaján, megmásíthatatlan.
Közelebb léptem a csontfehér ajtókerethez, nekidűltem, súlypontomat egyre
közelebb toltam a bejárathoz. Én jövök! Ezt üzente a testtartás. Akár egy
állat, egyszerre készültem a következő mozdulásra és az esetleges támadásra, ha
bárki megpróbálna megelőzni. Nem, senki sem hosszabbíthatja meg a várakozás
katatoniáját! Az odabentről kiszűrődő párbeszéd pedig arra késztetett volna,
hogy lépjek hátrébb, de nem, akkor tán valaki a feszült nőstények közül
bátorságra kapna, hozzám lépne, és eldarálná, miért is kell most éppen neki
következnie, és akkor én félreállnék, engedném, pedig nem akarom, nem akarok senkit
sem magam elé engedni. Ott maradtam inkább, ajtóra tapadt várakozásban. Eleinte
csak egy-két szót, később a hangerő növekedésével egyre több mondatot értettem
meg.
Odabent a halálos ítéletét hirdették ki egy előbb még boldognak, egy kissé kócos, némi túlsúllyal küszködő középkorúnak, akinek mindig elmázolódik a rúzsa, és félrecsúszik a harisnyáján a csík, akit mindig leszúr a főnöke, és akit évek óta csal a férje, de nem tudja, aki azt sem tudta, legfeljebb csak sejtette, hogy a rák már csaknem végzett öntudatlan méhével. Most azt mondja neki a fehérköpenyes, hogy ő volt a hülye, ő volt a hibás, mert nem szólt, amikor a ritka aktusok egyikénél észrevette a vért a foltos lepedőn, és nem szólt, amikor a behatolás már csak fájdalmat keltett. Őnmaga ostoba gyilkosa, mert nem jött ide a fehérköpenyeshez azonnal az első intő jelre, mert struccpolitikát folytatott. Buta strucc, buta tyúk. Gyáva buta nőstény! Megint hallottam, vagy nem is hallottam csak visszaemlékeztem egy hajdan hallott kérdésre: Meg akar dögleni?
Kinyílt az ajtó, a kócos középkorú sápadtan kihátrált, mögötte feldúltan ott állt, hivatástudata és szakmai becsülete magaslatán a kopaszodó, középmagas, arrogáns mágus, akivel az Isten megosztotta a teremtés és pusztítás titkait. Letörölte az arcáról a felháborodás foltjait, és hétköznapi páciensváró mosolyba rendezte arcának maradékát. Ez nekem szólt. Talán az imént kiszűrődő üzenet is. Nekünk szólt. Mindannyiunknak. A rendelő szédült forgásba-pörgésbe kezdett, mintha forgószél ragadta volna fel, a kinti arcok keveregtek, aztán elmosódtak, felszívódtak, majd kintre és bentre váltak a dolgok, én meg belehullottam a piszkosfehér térbe. Tisztátalan februári hó takart mindent, hanyatt feküdtem a hideg tájon, a fémes fények között, és nem tudtam másra gondolni, mint arra a nőre, aki most odakint támolyog magányosan, kétségbeesetten. Ezért nem is emlékszem, hogyan kerültem fel a műbőrrel bevont rideg vizsgálóasztalra, a két sarkam egymástól távol, az arra kiképzett fém vályúban. De miért így? Miért fekszem ott fent, kiterítve, kötél nélkül kötözötten? Becsuktam a szememet, hogy ne lássam megkínzatásom, szégyenem helyét, hogy ne emlékezzem rá, ha majd egyszer vége lesz, hogy feledni tudjam, hogy álmaimba se tudjon betörni. Én nem vagyok itt. Azt fogom játszani. De azért feleltem a kérdésekre. Vagyis nem is én feleltem, csak az az engedelmes kislány, aki réges-régen voltam. Nem is tudom, honnan került oda, de egyszerre ott volt, és átvette a szerepemet. A hangom is elvékonyodott. Furcsálltam, hogy a fehér köpenyes nem vette észre, míg a melleimet tapogatta elmélyülten – miért nem hagyja már abba? Nem értettem hogy lehetnek melleim, hiszen még csak nyolc vagyok. – Itt találtam valamit – mondta gondterhelten, de a kislány nem válaszolt. Ugyan mit találhatott, hiszen nincs is mellem. Hülye! – gondolta a kislány! Hülye! Hülye! Hülye! – Egy csomó van a bal mellében – mondta ismét – úgy zöldborsónyi.
Ezt sem értettem. Kinek a mellében? És milyen csomó? A zöldborsó hogyan kerülhet bárki mellébe? Kis zöld golyó? Valami jeges fémet csúsztatott belém, nyögtem és jajgattam, ő meg csitítgatott, Szerettem volna a másik nőről kérdezni. Ugye nem fog meghalni? De úgysem fogja megmondani egy gyereknek.
Mindjárt vége, mondta, és megcsókolta a hasamat. Megmerevedtem. Most meg fog erőszakolni. Biztosan. Elöntött a veríték. Mint a Thibauld családban, kit is? Valakit megerőszakoltak a vizsgálat alatt, ugye? Igen igen, biztosan. Milyen szörnyű. Miért nem jutott előbb az eszembe? Antoine? Antoine nem tett volna olyat! A naplójában azt írta: "A betegség megvilágosít. Ahhoz, hogy az ember megismerje magát, s a többieket, legjobb eszköz a betegség, ha utána meg lehet gyógyulni. Kedvem lenne azt írni, hogy az ember, aki mindig egészséges volt, végzetszerűen hülye marad. Az ápolókra gondolok, és az jut az eszembe: aki sose nézett szembe semmilyen betegséggel, az végzetesen hülye, az időnkénti beteg alapfokon ismeri önmagát, aki betegek között él és mozog, középfokon, és felsőfokon a gyógyíthatatlan."
De kit erőszakoltak meg, és ki volt a tettes? Nem lehetett Antoine! Ugye nem?
A Margit-kórházba, csütörtökön.
Miért kell oda mennem? Nem értem. Jaj, menjen már ez a kislány, nyolc éves, mit
keres itt? Mindjárt sírni kezd! Csak azt ne!
Mentetek már úgy valahová, hogy nem tudtátok honnan jöttök, hová igyekeztek és miért? Így voltam én is. Araszoltam az emberek között, süket voltam és vak, csaknem nekik ütköztem, az sem tudtam, merre járok, és hogy hol, mikor ér majd véget tétova utam, zakatoló szívem zaja mellett, csak azt hallottam meg, amikor valahol a sarkon csikorogva befordult egy villamos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése