Égi és földi szerelem 1.

Az almárium titka

Az augusztus már a vége felé járt. Friss reggelek után még gyorsan melegedett, és délidőben, akár egy bacchánsnő, tombolva táncolt a nyár, mutogatta érett idomait, de késő délutánra, estére kifáradt, lihegett, lerogyott. Icu ilyenkor kikiabált: Gyertek be, vagy vegyétek fel a szvettert! Hűvös van odakinn. Az öcsém futtában válaszolt – Nincs is hideg... – aztán loholt tovább meglesni, valahogyan elcsípni az alkonyat titokzatos örömeit, melyeket gyorsan felmorzsol a közeledő este, de mindegy, csak ne kelljen még bemenni. Én meg azt gondoltam, míg befelé ballagtam: Jó, elég is a nyárból! Szeretem az őszt. Lédús körte, édes szőlő, a kecskecsöcsű, az a legjobb, a ropogós, muskotályos! Nemsokára érik a starking alma is! Talán már szeptemberre, de a végére biztosan összegyűjti a nyár ízeit, aztán a kezedbe adja, ragadj meg, két tenyeredben dédelgess, aztán harapj, egyél meg, falj fel, neked adom az egész nyarat! És láttam az almáskert fölött trónoló módos vidéki ház oszlopos tornácát, a kopott lépcsők keretezte ámbitust, és a dülöngélő vesszőkosarakat, telis-teli mélybordó almával.

Egy másik különös aroma is odakeveredett a tavalyi emlékhez, gyertyafüst és mindenféle virágillat elegye, koszorúk meg a molyirtóktól átjárt fekete ruhák szaga, levendula meg izzadtságszag, mert azon a nyáron halt meg az almáskert tulajdonosa, a gazda, aki ismerte a gyümölcsösök minden titkát, és feltehetően magával is vitte. Családunk régi barátja volt, ezért el kellett búcsúznunk tőle, s a nyitott koporsóhoz zarándokoltunk mi is gyerekek, így legalább egy főhajtásnyi időre megnézhettük, még egyszer utoljára, jótevőnket, az almáskert gondozóját és őrét. Viaszfehéren, mély csendben feküdt ott, s nem értettem, miért kell őt kitenni a kutató pillantásoknak, amikor nyilvánvalóan nem kíváncsi ránk. Az arca idegen volt, elutasító, konokul lezárt szemhéja mögött vak szemei elfordultak az élőktől. Minket sem vett észre, amikor fölé hajoltunk – pedig valaki fel is emelt egy kicsikét, talán, hogy jobban lássam, hogy jobban bevéssem a végső képet – , noha egy ősszel korábban még ő adta kezünkbe a legszebb almákat. A kezére is emlékeztem, a vaskos, érdes férfikézre, ahogy néha meg is paskolta az arcunkat, de nem bántam, mert a keze meleg volt és almaillatú. Micsoda veszteség! Micsoda kár! Mi lesz most akkor az almafákkal? Behunytam a szemem, hogy jobban érezzem a zamatokat, amint a kásás hús enged a fogaimnak, elomlik, eloszlik a szájamban, az édes lé meg csordul, az ínyemet simogatja, s megtelik az orrom a fűszeres illattal. Sohase ehettük magunkat jóllakásig, mióta elvették a szőlőt és a gyümölcsöst, de attól kezdve idegen kertek fái, tőkéi nekünk is teremtek, hol innen, hol onnan érkezett egy kis kosárnyi a kisasszonynak – aki már nyugdíjas korú volt azidőtájt – meg a gyerekeknek.

Közeledett az évnyitó is, és akkor először, a negyedik tanév előtt, nem bántam ezt sem. Megszoktuk, talán meg is szerettük egymást a falusi iskola meg én. Nem tudom, mikor történt, hogy sóvár elmémet egyszer csak jó ízűen betöltötte valami olvasmány, nem is tudom mi volt az, de zaklatott szívem elégedetten, békésen vert azután, megnyugodott. Átléptem egy másik világba, ahol végre egészen otthon voltam, minden olyan jó és szép volt, zavartalanul és maradéktalanul az enyém. A kielégültség és a béke velem maradt még egy ideig. Azután rávetettem magam az olvasnivalókra, valóságos könyvmoly lett belőlem, betűéhségemet képtelen voltam kielégíteni, szenvedélybeteg lettem. Ha alkalmanként elfogyott az olvasatlan szó, vérfogyottan szédelegtem, míg meg nem érkezett a vérátömlesztés. Mindent elolvastam, ami a kezembe akadt, válogatás és felügyelet nélkül. Még a községi könyvtár áldott alkalmazottja – egy a földi szentek közül, akit tisztelni, imádni érdemes – sem mondta, hogy Zola és Maupassant nem éppen tizenegy éves leánykáknak szánta műveit, talán nem is sejtette, hogy éppúgy magamnak szántam ezeket is, mint amazokat. Akkoriban ugyanis rákaptam a franciákra, s a pöttyös és csíkos könyvek mellé elsősorban belőlük raktam formás tornyot. Az általam válogatott könyveket olvasta Dédi is meg Icu is, azután néhány szót ejtettünk az élményről, mindig áhitattal. Hogyan is másképp? A rendszer kitűnően működött.