A tényleges hiány, a nyilvánvaló
rossz felismerése, tudomásulvétele, és azt követő azonosítása önmagában
ajándék. Ez az első lépés a feloldás, a betöltés irányában, mondhatnánk a rugó,
mely az erőtlent kimozdítja. A valóságos hiányról beszélek – nem arról, amit a
fogyasztói társadalom torz kínálata gerjeszt –, a valóságos rosszról, mely
alapjaiban támadja a létet. Ilyen a szeretethiány, a magány, a félelem, a
gyávaság, a közöny és még sok más hasonló ártalom, torzulásai és betegségei a
léleknek - mert jelenlétükkel valódi hiányt teremtenek, akadályozzák a
betöltést, a személyiség kiteljesedését, az életcél vagy elhívás
beteljesítését. Mindezeket csak azért említem, hogy félre ne értsetek, s hogy
annak, amit én tényleges hiánynak nevezek és tartok, tartalmát, kiterjedését
valamiképpen érzékeltessem.
Szívesen felsorolnám most az
ember alapvető jogait is, kontrapunktként, és figyelmetekbe ajánlhatnám,
mondjuk az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, melynek fókuszában a szociális
haladás, s a nagyobb szabadság mellett megvalósítható jobb életfeltételek
állnak. Mindezt csak azért, hogy azt mondhassam: ha ezek betöltetnek, az jó, de
nem elég. Nem elég! Ha mindaz megvalósulna, amit e becses, s a többi hasonló
szándékkal készült okmány nagy nyomatékkal ajánl, ha mindazt betartanánk, s a
jog útján szigorún betartatnánk, még mindig a sivatag kellős közepén
érezhetnénk magunkat. Még mindig joggal kérdezhetnénk, mondjuk végső óránkon:
Csak ennyi, ennyi volt az élet?
Én ezt a banális kérdést anyám
halálos ágyán tettem fel először. Hogy a halál és többi nagy ügyünk, miért
termi a közhelyeket, nem tudom. Vagy a közhelyek nem is közhelyek? Talán éppen
akkor kellene felüvöltenünk, ha közhelyre akadunk, s nyomban belévetni, -vájni,
-fúrni magunkat, hogy valamiféle értésre jussunk, mert ha átfúrnánk az
ismétlések okozta kimerültség keszonfalát, sikeres koagulációval talán az
„ultima materiához”, az örök ifjúság és élet titkához kerülnénk közel.
Hogy sivatagban élek - mert
egyszerűen ide születtem, s ezen semmisem változtathat -, valójában igen korán
észrevettem, sőt, igen korán bele is törődtem e ténybe. Gyakorlatilag lázadozás
nélkül, némi malíciával - úgy kell neked, és úgy kell nekem is, végül is, a
fene egye meg, megérdemeljük! Hogy miért? Nézz rám és nézz magadra, méginkább
magadba... - és némi melankóliával. Utóbbi a veszélyesebb, mert benne lappang a
rejtett halálvágy.
Tudtam hol élek, de sivatagi
lidérclelkem sokáig nem vett tudomást kietlenségéről, éhéről, szomjáról. Úgy
gondoltam, mivel nincsen más, csupán végtelen forró homokbuckákat szállító
lankadatlan szél, fehérre fakult forró ég, és bolyongás víztelen helyeken,
akkor a legjobban tesszük, ha elfogadjuk a nincset, a mindennapi a sivárságot,
az éhséget és a szomjúságot, az ínséget, no meg a végső semmit. Ha lehullok
oda, honnan egykor felmerültem - de kérdezett-e valaki arról, akarom-e, kell-e
nekem az öntudat? - végre vége lesz a gyötrő egésznek, a létnek. Igen, ez lesz
végső jutalmam. Ha a sivatag az egyetlen valóság, éljünk a kaktuszokhoz, a
denevérekhez, a gyíkokhoz, a kengurupatkányhoz, vagy a szamárnyúlhoz hasonlóan
- alkalmazkodjunk, váljunk hamisítatlan sivataglakókká. Vándoroljunk a
többiekhez csapódva, a hordában, s közben a roppant vonulásban próbáljunk a
szélről a közép felé sodródni. Úgy a legbiztonságosabb.
Még nem voltam húsz éves sem, s
csupán három hét telt el azóta, hogy hírt kaptam arról, hogy anyám rákos,
amikor először lázadtam. Mi, akik úgy véltük, szeretjük őt, naponta vártunk a
megváltó halálra, és rettegtük a megváltó halált. Valójában saját
haldoklásunkat éltük át. Az ágya mellet tettem fel először a kérdést, és
válaszoltam is: ha csupán ennyi az élet, elkezdeni sem érdemes. De mivel a
kezdet tekintetében beleszólásunk mondhatni alig van, a folytatásra mondtam
nemet: Én nem akarok élni. S hogy meggyőzzem magam, ismételtem újra, meg újra,
boldogtalan sámántanonc, akár egy varázsigét, mellyel talán beidézhetem a
megváltó véget.
Igen, ezt nevezik a lélek
ismerői, mindazok, akik e kijelentés mögé látnak: életfélelemnek. Az
életfélelem volt sivatagom egyik állandó lakója, akár a homok, már a
kezdetektől, így megszoktam, mint kacska a nyomorék lábát, s tudomást sem
vettem róla. Nem vettem észre, hogyan bukdácsolok szorításában, kezemet,
torkomat, szívemet el nem engedi, egyetlen percre sem. A sámángyakorlat sikerét
bizonyítja, hogy attól fogva, nemcsak hogy nem tágított mellőlem, hanem a
megtestesülés útjára is lépett, beszélni kezdett hozzám. Hiszen amikor
kimondtam: nem akarok élni, szerződést kötöttem vele, Felhatalmaztam, hogy
nekem dolgozzon!
Hallottatok-e már a behívott,
felhatalmazott életfélelem szorgalmáról? Ő ugyanis sohasem pihen, a szünnapot
hírből sem ismeri, akárcsak nagymestere a sátán, aki hasonló erényekkel
dicsekedhet! Kérem, itt senki se gondoljon a patásra, aki szarvakat visel a
fején, és kifogástalan kecskeszakállát simogatja zavarában, ha rajtakapják,
hogy rosszalkodott. Nem róla van itt szó, kérem, ne tessenek huncutkodni! De
nem kívánok reklámot csinálni az elébb megidézettnek, ezért az igazság kedvéért
csak annyit jegyzek meg: ha jó energiáink ily szorgalommal serénykednének,
istenekké válnánk hamarosan! (Várj még, ne ijedj meg ettől a kijelentéstől!
Hátha később még egyet is értesz velem!)
Anyám temetése után furcsamód
elhagyott a láz, amely a lélekszakasztó hír óta égetett. Úgy éreztem, negyven
fokos legalább, felemészt, mert kisért, akár ébren voltam, akár aludtam. A
rettegés kohójába vettettem. A temetés napján a kohó tüze kialudt, de ott
maradt a hamu, s lassan mindent beborított. Pedig látszólag, szívósan
folytattam sivatagi bolyongásom, de valójában az erőm fogyott. A szerződést
megkötöttem, megkezdődött korai haldoklásom.
Álmomban is utaztam. Fapados
vonaton zötykölődtem, egyedül a csau-sárgára festett kupéban. Kibámultam az
ablakon, s láttam, hogy odakint királydinnyék versenyeznek, a szél sivítva
görgeti őket, homokbuckák tornyosulnak, majd elsimulnak, sárgult, szikkadt
kukoricatáblát tör, tép miszlikbe a fergeteg. Egy arc bámult be az ablakon,
egészen közel hajolt, a szája csaknem az üveget érte. Kitágult szemekkel
kutatott a kupéban, ahol nem volt más csak én. Mozgott az ajka, de nem
értettem, mit mond. Engem keres? Nekem szól? Hogy észre ne vegyen, behúzódtam
az ablak mellé, odatapadtam a faborítású oldalfalhoz. Egy kép volt a falon, sirályok
szálltak a víz felett, a sirály rám repült, iszonyodva húztam le a fejem,
felemeltem a karomat, hogy elhárítsam az ütődést, de verdesett, belém kapott,
én meg sikoltottam, a hangom sirályvijjogás. A tekintete kétségbeesett,
segélykérő, az ablakra tapadt arcéhoz hasonló. Ott van-e még? Ott volt. Ujjai
kifehéredett ujjbegyekkel karistolták az ablaküveget. Hirtelen párafüggöny
lepte el a barnafoltos vonatablakot. Egy apró kéz házat rajzolt a párába,
vonatot, kunkorodó füsttel. Gyuri, te vagy? A pára lecsapódott, lecsurgott,
akár a könny a maszatos gyermekarcon, eltűnt a ház, a vonat. De a nő még mindig
ott van! Jaj, mindjárt lezuhan! Menj, menj el innen, nincs itt, akit te
keresel, meghalt régen! Halott vagy te is, hiába tiltakozol! Rájöttem vétkedre!
Halott vagy!
A vonat csikorogva fékezett,
lassított. Jaj, csak meg ne álljon, mert akkor bejön, leül mellém, elmondja
gyötrelmes vágyát, üzenetét. Rettegtem. A vonat állt, miért nem indul már?
Füleltem. Észrevettem, hogy az előttem lévő padon műanyagba tekert hosszú
csomag fekszik. Ki tette ezt ide? Kié ez? Mi lehet benne? Ez nem az enyém!
Felszállt valaki közben? Nem vettem észre. Valami fagyott dolog. Közelebb
hajoltam. Akár az imént az ablakon, a pára lecsapódott a műanyag zsák oldalán,
s szaporodó, vékony csíkokat erezett a csomag oldalára, az erek összefolytak,
patakokká, folyókká szélesedtek. A zsákban valami megmozdult, szabadulni akart
burkából a fogoly. Csak bámultam erőlködését, sem érte, sem ellene nem tettem.
Azt akartam kiáltani: nem, nem, nem! Vigye ezt ki innen valaki! De képtelen
voltam megmozdulni, és kiáltani is képtelen.
A csomag tartalma nem mozdult,
apokalipszisem rettenettel teli órája mégis folytatódott, az álló időben lassan
lelepleződtem. Először a hosszú sötétszőke haj tűnt fel, sima koponyámon a
szabályos választék, aztán anyám orrát formázó, enyhén hajlított orrom, azt
mondták arisztokratikus, én gyűlöltem, mert pisze orrot szerettem volna mindig,
babaszépet. Aztán a fül finom rajzolata, és a halánték.
Ha kiolvad, mindenki látni fogja szégyenem.
Meg kell szabadulnom tőle.
Egy napon, amikor már éhem és szomjam csaknem elviselhetetlenné vált – de még mindig nem ismertem fel hiányom –, megjelent előttem egy csodás kert képe. Ma sem értem, hogyan tudtam elképzelni azt a kertet, hiszen azelőtt, még hasonlót sem láttam. Talán fentről szállt alá? Mint egy menyasszony, felékesítve, égi vőlegény számára... Napokig (vagy évekig) lebegett előttem a horizonton. Szemirámisz függőkertje a sivatag közepén éppen úgy boldogított engem, mint Amüthiszt, Nabukodonozor boldogtalan, honvágytól beteg feleségét. Hogy milyen volt az a kert? Lombos, virágzó fák és cserjék által borított pompás hegy a síkság közepén, benne gazdagon faragott márványoszlopokra kúszott a dús virágú klemátisz, és a trombitavirág folyondárként ölelte a ciprusokat. Leánderek és magnóliák burjánzó bokrai bujálkodtak a napfényben, kínálták magukat, s tavasszal a teltvirágú jezsámen illatozott. E rafinált parfüm titokzatos cseppjeiben ott lebegett a halhatatlan öröm. Az illatfelhőben kábult, boldog madarak énekeltek szakadatlan, s számtalan szökőkút ragyogó vize csalogatta felhevült testüket és torkukat, ha a szerelmes éneknek vége szakadt, mert egymásra találtak.
Bár a fagyos éjszakák gyakran
átrajzolták vagy eltüntették e pompás kert képét, újra meg újra előbukkant, s
én erőmet összeszedve elindultam a kert felé. Sok-sok éven át azzal hitegettem
magam, hogy a szomjúságom felrajzolta délibáb valóság, s egyszer elérhetem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése