Fészekhagyó szülőpár

A világszép nádszálkisasszony és a csukamájolaj

Nyolc éves voltam, amikor szüleim és nagyszüleim úgy döntöttek, elérkezett az ideje az első áldozásnak. Az ötvenes évek végén jártunk, és ma sem értem, ki döntött úgy, miért döntött úgy. Sem a szüleim, sem a nagyanyám egyetlen szava, mozdulata sem árulta el, hogy tudomásuk volna az élő Istenről, sem egyetlen sóhaj, sem egyetlen fohász. Istent éppúgy nem emlegették, mint ahogyan régenhalt, rég elfelejtett rokonokat sem, azokat, akik valami okból nem vetettek jó fényt a családra. Éltek a mának, éltek a keserves világnak, fohásztalan, kiszáradt lélekkel. Nagyapám életfogytiglani börtönbüntetését töltötte, nagyanyám a fel nem dolgozott eseményektől kábultan, éjjel-nappali varrásba fojtotta fájdalmát, s a munkaterápia szerény jövedelmet is biztosított. Apám, anyám héjanászuk végén, tépetten elhagyták romos fészküket.

Magányos és koravén gyermek voltam, s mert nemigen volt kihez szólnom, s hozzám sem szólt senki, gondolkodtam és ábrándoztam, mindenekelőtt egy olyan világról, amelyben a felnőttek a gyermekeket is kitüntetik olykor-olykor figyelmükkel. Talán, ha szép volnék! - gondoltam fájdalmasan. Az első osztály kétségkívüli sztárja Emese is mindenekelőtt szépségével tűnt ki. Persze okos is volt, s a szülei naponta érte jöttek az iskolába, míg én magányosan baktattam haza. Megértettem rajongásukat.

Máriabesnyő angyala

Mindenekelőtt szép akartam lenni én is. Világszép nádszálkisasszony. Józan gyermekénem ugyan többször is figyelmeztetett, ne higgyek a világ üzenetének, amely azt sugallja, a legfontosabb, a legértékesebb tulajdonság a szépség, s hogy csak a szépeket lehet és kell szeretni. De mégiscsak a szépek voltak a legszebb mesék főszereplői, a többiek csupán statiszták, a rosszak meg, a boldog kimenetel kerékkötői, akiket le kellett küzdeni, sőt el kellett pusztítani, többnyire rútak voltak. Legalább is az Andersen előtti időkben. Mert Hans Christian bölcs gyermeklelkem mellé állt, és megerősítette bizonytalan hitemet abban, hogy a valódi szépség többnyire láthatatlan. Minden szempontból rokonlélekre leltem, s amikor egy mesekönyv fülszövegében a híres dán életéről olvastam, abból csupán annyit jegyeztem meg - ami a tényektől kissé távol esett - , hogy a nagy meseíró apja halála után abbahagyta az iskoláit, s minden könyvet elolvasott! Ezután végképp a szívembe zártam, bátorságáért és rendkívüli jelleméért.

Miközben világszép nádszálkisasszonyokat rajzoltam koronával és földig érő aranyhajjal számtalan példányban, magam megpróbáltam a nem szépek, a bármi okból kiközösítettek, az elesettek felé fordulni, s azokat dédelgetni, akiket senki sem kívánt kitüntetni figyelmével. Már ha előbbiek egyáltalán vágytak a figyelmemre. Mert többnyire nem viszonozták, sőt nem is tűrték szeretetem megnyilvánulásait. A visszautasítás első jelére visszavonultam. Eleinte mély fájdalommal, megalázottan, később azzal a kétségtelen tudattal, hogy nem én vagyok a vesztes. Azután már csak őt sajnáltam, a másikat, aki nem volt képes elfogadni.

A fényképet Gedei Viktória újvidéki írónő készítette

Ilyenfajta csalódással végződött első szerelmem is...


1956 végén történt. Alig töltöttem be a negyedik életévemet, amikor az első szerelem megragadott, és átemelt egy másik világba. Mondhatnám, ez volt a kegyelem első pillanata.

Ami később gondolattá formálódott bennem, azidőtájt inkább csupáncsak érzés volt, tudatos énem mindenekelőtt ezekből az érzésekből táplálkozott, mert a gondolat még csak születőben volt bennem. Az azévi karácsonyra nem is emlékszem. Azt hiszem, nem is volt abban az évben karácsonyunk. A mi családunk számára halva született a Megváltó. Csak fájdalom volt, és sötétség volt, és reménytelenség. Akik körülöttem éltek ezekkel a terhekkel hajóztak a félelem tengerén, s a bárkába, családunk viharvert bárkájába beszivárgott a rettegés, olyan erővel, hogy elöntéssel, és süllyedéssel fenyegetett.

’56 decemberének végén - már senki sem él, aki megmondhatná nekem, pontosan melyik napon történt - a nagyapámat, aki a forradalom alatt nemzetőrparancsnok volt az egyik alföldi faluban, kötél általi halálra ítélték. A nagyanyám felsikoltott és elájult - mesélték sok évvel később, amikor már követeltem, hogy tudni akarom, mi is történt akkor, mi is történt valójában. Darabokra hullott családom különös szövetséget kötött ugyanis, s tartották hűségesen, bár sohase formálták szóvá az életfogytig tartó szerződés szövegét. A kimondatlan megállapodás szerint hallgatással kell eltemetni mindazt, ami történt, mindazt, ami megalázott és fájt a múlt gondos eltemetésével kell az életünkből kitörölnünk. De vigyázzunk, a sírhoz se menjünk ki soha, mert ki tudja, tán feltámad a tetszhalott!

Nagyapám halálra ítélésének napja azonban más események miatt is nevezetessé vált. A csukamájolaj! Hallottál már e csodaszerről? Abban az időben az óvodai gondosság köteles volt naponta egy evőkanálnyit a szánkba erőltetni a fertelmes ízű, szagú, ám élettanilag bizonyítottan nagyhatású szerből. Az ötvenes évek alultápláltjai számára valóban életmentő volt a gyakorlat, ám azon a napon csaknem halálomat, s még hat társam halálát okozta. Közöttük volt első szerelmem is, ami a rémdrámát csaknem szerelmi légyottá nemesítette.

Úgy történt, hogy a félelem orvul betört, a külső zűrzavar begyűrűzött mindenhová, így az óvodánkba is - ne csodálkozz, ilyen a félelem természete, ne csodálkozz, ilyen a zűrzavar természete - s az egyik zavart és rettegő dadus az evőkanálba az életmentő csukamájolaj helyett terpentint öntött, majd kényszerített az egyébként más napokon is makacsul ellenálló szájakba. Ilyenkor erős markok szétfeszítették a konok szájacskát, majd a műveletet egy erőteljes öntő mozdulat követte, a kanalat jó mélyen le kellett nyomni a torokba, zutty, s a fertelmes nedű már le is csusszant. Hát, így történt. A hatodik potenciális áldozat után valahogyan mégis ráébredt ártatlan gyilkosunk, hogy amit belénk kényszerített az... az terpentin.

A félelem és a rettegés először némasággá dermedt, majd sürgésforgás következett, ajtók csapódtak és fojtott telefonbeszélgetések zajlottak, csak úgy izzott, sistergett a levegő, azután következett az áldozatok kiemelése a tömegből, elválasztása és taxiba gyömöszölése - a mentő feltűnést keltett volna. A mérgezetteket a legközelebbi SZTK-ba, történetesen a Kapás utcaiba - szállították azonnali gyomormosásra.

Ne becsüljétek le a gyermekeket. Lehet, hogy nem értik, de érzik a valóságot, még az eltitkoltat is. Mi is tudtuk, méginkább éreztük, hogy rendkívüli és félelmetes dolog történik velünk, de az érzés szorongató nyomása alatt sírni sem tudtunk, pontosabban... Amikor észrevettem, hogy a váratlanul elkülönítettek csoportjába került első szerelmem is, csak bódultan bámultam szeplős arcocskáját és lángvörös haját, s elfeledkeztem baljós érzéseimről, mert csak őt láttam, s kísértem pillantásommal, míg el nem tűnt a másik taxiban a termetes óvónő mögött. Szerelmem mindebből semmit sem vett észre, de ez nem bántott. A szeretetnek ugyanis elég, ha kiáradhat.

A szerelmi mámornak a gyomormosás kínjai vetettek véget. Egy magas székbe kényszerítettek, majd az arcomba világítottak, s mivel elvakultam, inkább behunytam a szemem, ám a fényforrás erősebbnek bizonyult, s átvilágított a szemhéjamon is. Azután kipeckelték a szájamat, de olyan erősen, hogy mindkén szélén berepedt. Egy csövet gyömöszöltek belém, a végére meg tölcsért illesztettek, és azon át vizet töltöttek belém. Akkor kinyitottam szemem, s láttam amint újra meg újra fölém emelkedik a vizel telt edény, könyörtelenül. Úgy éreztem, egyre kétségbeesettebben és egyre reménytelenebbül, hogy sohase hagyják abba kínzásomat. De mivégre mindez? Zokogtam és fuldokoltam, közben folyamatosan hánytam.

Azután már csak a visszaúton láttam az édes lángvörös fejet, mely elalélt, éppen úgy akár az én ezüstszőke hajjal koronázott csapzott fejem, mert akkor az ég kegyelméből éppen abba az autóba került, ahová én is. De akkor már halálos kimerülten, megtörten a gyomormosás borzalmától, csak aludni vágytam. Csak napok múlva tudtam meg, hogy szerelmem reménytelen. Milyen bölcs a természet, a fájdalmat is mérték szerint adagolja, amennyit éppen akkor elbír az ember. Csak néha többet. Ja, a természet sem tévedhetetlen!

Csúnya voltam, és ezt tudtam is. Három éves koromban egyik napról a másikra kancsal lettem, s kiderült, hogy a bal szemem tompalátó. Szemüveget kaptam. Az egyébként is gyűlölt szemüveg hol itt, hol ott szorított és tört, ráadásul a jobb oldali üvegét leragasztották, így vaksin csetlettem és botlottam. Kimaradtam minden közös örömből. A csecsemőkori alultápláltság miatt a tejfogaimat barnás foltok csúfították, csaknem mindegyik lyukasnak tűnt. Csúnyaságomat úgy hordtam, akár egy nemszeretem öltözéket. Valaki rám adta, hát mit tehettem... Beletörődtem, elfogadtam, éppen úgy, ahogyan nem lázadoztam sem magányom, sem kiközösítettségem ellen. Mindezekbe beleszülettem.

Deep Purple: Child in Time

Emlékeztem ugyan egy hajdanvolt ölelésre, amelyből rég kiszakadtam - s arra vágyakoztam szüntelen. Néha összeszorult szívvel átsuhant rajtam, vajon mikor és miért veszítettem el, hogy talán az is megérdemelt büntetésem, valamiért, amit tán el sem követtem, de mindez csupán homályos érzés volt, akár egy lidérces, kusza álom, melyre nem is emlékszünk az ébredés után, de ránk ül, és nyomaszt napestig. Kimondatlan kérdéseimre sokáig sehonnan sem érkezett válasz. Jóval később sikerült csak rájönnöm, ki volt, akinek az ölelésére visszaemlékeztem: nagyanyám húga, későbbi nevelőanyám. Családunk történetében ő kapta a pótanyai szerepet, s szolgált is hűségesen, először az apám, később az öcsém mellett, végül mellettem, hacsak tehette, hacsak engedték, mert hol a jog szerinti birtokosok, hol a történelem szakították ki kezéből szeretetének tárgyait. Ő volt az, aki a kitelepítés alatt engem, a folyton beteg, és folyton éhes csecsemőt gyakorlatilag egyfolytában a karjaiban tartott, sokszor félálomban járt-kelt velem, és ringatott, hogy a pincelakás többi lakója, három kitelepített család, legalább a jótékony álom kegyelmében részesülhessen.

Én és az öcsém mindenekelőtt tőle tanultunk szeretni. Tőle tudtuk meg, hogy a szeretés állandó készsége a léleknek és a testnek, állandó éberség és tettrekészség, melyből ölelés lesz, és etetés lesz, és ápolás, meg vigasztalás. A szeretet az az érzés, mely erőt ad, hogy egész éjjel fent légy egy betegágy mellett, azután hajnalban kimenj a dermedt udvarra, és a rettentő hidegben egy ingadozó bakon rongyos kesztyűben göcsörtös akácot fűrészelj egy életlen fűrésszel, majd begyújts egy füstölgő kályhába, hogy mire a boldog szeretettek felébrednek, már legalább sejtsék, hogy valami meleg is lesz aznap. Megsejtettük, hogy a szeretetben jelen van az áldozat is, de azt is, hogy a szeretetből fakadó áldozat végsősoron könnyű és örömteli.

Talán éppen folyamatos kirekesztettségem érzése fordította figyelmemet egy másik hasonló fájdalom felé. Az édes vörös éppen amiatt volt népszerűtlen, ami engem úgy vonzott, a lángvörös hajkorona miatt. Egyébként, már amennyire ezt egy gyermekről biztonsággal meg lehet állapítani, úgy hiszem, átlagos személyiségnek indult, s talán az is maradt volna, ha a szeszélyes természet az öröklés boszorkánykonyhájában valamilyen közönséges hajszín helyett ki nem tünteti a tűzvörössel, s mellé a vörösök egyéb tulajdonságaival, úgymint porcelán arcbőr, szeplők, halványkék szemek, és talán valami, nem csupán feltételezett, általános érzékenység.

Más volt, mint a többiek, és ez elég volt ahhoz, hogy az ártatlanok megjelöljék a kiközösítettség még lángolóbb bélyegével. Ő volt az egyik, aki hiába vágyódott arra, hogy a boldog átlag biztonságosnak tűnő köreibe bekerüljön, én a másik. Egy efféle sorsközösség könnyen megszülheti a rokonszenvet vagy a barátságot, akár a szerelmet is. Bárt ez utóbbi oly szeszélyes, oly vad, hogy ne mondjam oly esztelen, hogy nincs szüksége bármilyen hasonlóságra, sőt, fittyet hány bármi szabálynak.

Míg a többiek önfeledten játszottak, mi többnyire csak néztük őket, s nemegyszer csak az óvónői gondoskodásnak köszönhettük, ha mi is bekapcsolódhattunk. Ha pedig felhangzottak a Sorakozó! és Fogjátok meg egymás kezét! vezényszavak, mindenkinek előbb akadt párja, mint nekünk. A többiek kezét keresték, a mienket elkerülték. Gyakran az óvónő határozott mozdulattal egymáséba tette elárvult kezünket, így egymás kezét foghatta a két magányos. Én örömmel és gyengéden dédelgettem az övét, mint egy elárvult, törékeny kismadarat, ő kényszeredetten az enyémet, alig várva szabadulását. Mégis reménykedtem, hogy gyengéd érintésem egyszer csak felolvasztja a jeget, s a kis vörös bizalommal megragadja és megszorítja a kezem.

A vezényszó után leggyakrabban a térre mentünk, ahol homokozó volt és két hinta. A játszótér kopott volt és szegényes, de nekünk a szabadság ízét kínálta, a féktelenség ritka perceit, napfényt és levegőt. Különösen a hinták körül volt nagy a tolongás, elszánt küzdelem folyt az erősek és az ügyesek között. Ott tolongtak a vágyakozók is, akik sem elég gyorsak, sem elég erősek nem voltak. Tekintetüket egyetlen percre sem vették le a nyertesről, aki győzelmi zászlóként szállt a fejük fölött. Ha kellett meglökték újra meg újra, fáradhatatlanul szolgáltak. Éltette őket a remény, hátha meghálálja buzgalmukat valamelyik, aki betelt már a mámorral, s enged esengő pillantásuknak, könyörgésüknek.

Sohasem álltam be sem a küzdők, sem a várakozók sorába. Tudtam, hol a helyem. A hinta a kiváltságosok jussa volt. Ha valakinek sikerült megszereznie a jogot, s beülhetett valamelyik hintába, legfeljebb egyszer adta át, s akkor a kis közösség által legnépszerűbb, legkedveltebb gyermekek egyikének. Időnként egy-egy erőszakosabb kislány vagy fiú a váltás pillanatát kihasználta, és félrelökte az éppen le- vagy felszállót. Ők csak a győztes jogát ismerték és becsülték.

Távolról néztem a küzdelmeket, s azzal vigasztaltam magamat, hogy majd egyszer, mi is kijövünk ide, anya, apa, az öcsém meg én, és akkor én is hintázhatok. El is képzeltem, ahogyan az én szép, erős apám felemel, és beültet a hintába, azután meglök, én meg szállok, szállok... A novemberi szél már jókora kupacba sodorta az aszott, poros leveleket, s a kopár fák ágai riadtan az égre meredtek, rettegve, hogy lesz-e még tavasz - én meg nyarat varázsoltam az idilli családi kép köré. Az igazsághoz tartozik, egyetlen ilyen eseményre sem emlékszem.

Az egyik napon már felhangzott az Álljatok sorba! parancs, amikor még ketten csatáztak az egyik hintáért, noha már üresen lengett a másik is. A tusa hevében ezt észre sem vették, pedig a másodpercek vészesen teltek, paránnyá zsugorítva a még megragadható öröm idejét. A vörös volt az egyik, az én vörös szerelmem, a másikra már nem emlékszem. A vörös veszített, lelökték, a feje a hinta vasállványán koppant, s lent maradt a földön, mint aki végleg megadta magát. Már a sorban álltam, de rohantam hozzá, hogy megtudjam mielőbb, nem történt-e valami nagy baj, hogy segítsek neki felállni, hogy megvigasztaljam. Hanyatt feküdt a földön, kétségbeesetten zokogott, az arca maszatos volt a könnytől és a homoktól. Lehajoltam hozzá, hogy felsegítsem, de ridegen ellökte a kezemet, a halványkék szempárban harag és undor. Rám lövellte szenvedése, megalázottsága minden hordalékát. Addigra odaért az óvónő is, korholta és leporolta, és próbálta megnyugtatni. Velem egyikük sem törődött, s csak álltam ott dermedten a visszautasítottság, a végleges szeretetvesztés mardosó fájdalmától.

Gedei Viktória képe

A kitelepítés alatt, a pincelakás tömegszállásán indulhatott el a folyamat, mely apámat és anyámat egyre távolabb lökte, majd végleg elszakította egymástól. Vagy már korábban elvetették a szeretetlenség gyommagvait? Nem tudom, csak abban vagyok bizonyos, hogy legkorábbi közös éveinket is át- meg átjárta a meg nem értés feszültsége és a gyanakvás huzata. Dideregtünk.

Különösen mi ketten, az öcsém meg én, hiszen a gyermek még inkább megsínyli a szeretetlenség kitettségét. Meg is fázhat irgalmatlanul, s később azután krónikus nyomait viselheti a gyermekkori meghűlésnek, de meg is fagyhat, s szövődményként elveszítheti a szeretéshez szükséges életfontosságú szerveit, úgymint mondjuk a szívét, sőt a lélekverem hidege akár halálos is lehet. Igaz, ezek a halottak gyakran élőnek tűnnek, itt járnak-kelnek közöttünk, beszélgetünk velük, kérdezzük őket, s ők válaszolnak, sőt megcsókoljuk őket, és ők visszacsókolnak. Ez azonban csupán látszat. Valójában nem élnek. Noha látszólag mindent éppen úgy tesznek, akár az élők, a szívük jégszív.

A fagyhalottak tökéletesen megszokják, rendjén valónak tartják életmódjukat, nem is érzik a metsző hideget, s idegenkedve, nemritkán ellenszenvvel, vagy akár gyűlölettel nézik az eleveneket, s elutasítják, ami meleget áraszt. Bár közöttünk élnek, valójában egy másik világ utasai, idegenek és érthetetlenek vagyunk a számukra. De mégsem! Mert néha mégis megbotlanak, és belehullnak a fájdalom tüzes kohójába, és akkor csoda is történhet. A jégszív a hő hatására megrepedhet, azután olvadni kezd, igaz, az is megtörténhet, hogy még vastagabb páncélt növeszt maga köré. Máskor egy tüzes érintés hatására pattan el a jégburok, meglepően és váratlanul, és ha alatta még dobog a hússzív, kitartó simogatással meggyógyítható.

Később, amikor megpróbáltam megérteni, felmenteni a szüleimet, és mindenekelőtt megbocsátani, és elengedni végleg a fájdalmat, melynek darócköteleit a haláluk sem volt képes eloldozni - tán még vastagabbra, szilárdabbra hurkolta és csomózta -, amikor felmentő körülmények után kutattam, és találtam is számosat, megértettem, hogy nem voltak tudatában sem cselekedeteiknek, sem valódi érzelmeiknek. Öntudatlanságuk volt az elsőszámú mentő körülmény, a másik pedig, hogy feltehetően maguk is fagyhalottak voltak. Mindketten. Akkoriban, gyermekként még sejtettem a betegségük mibenlétét, okát és eredetét, s úgy könnyebb volt viselnem az életet a Hókirály és a Hókirálynő birodalmában.

Igaz, elmúltam már hét is, amikor Andersen, a barátom felnyitotta a szemem. Ugye, ti is emlékeztek még a Hókirálynő című mesére? Nos? Emlékeztek arra a bizonyos tükörre, amit az ördög készített, melyben minden torznak, csúnyának tűnt, mely mindent, ami szép és jó a visszájára fordított? Igen, ez betegítette meg Kay-t a kisfiút, ez szakította el Gerdától, a kislánytól, aki szerette őt, és ez ragadta el a Hókirálynő birodalmába. Ez betegítette meg az én drága szüleimet is. Belefúródott az ördögi tükör jégszilánkja a szemükbe és a szívükbe! Most megsúgom nektek, hogy megvan ám még ez a tükör, sőt, még mindig ez a fertelmes találmány okozza a bajokat. Akkoriban ezt még világosan láttam, de aztán lassan, lassan elfelejtettem. Milyen kár!

A tükörbaleset károsultjai először is elveszítik a látásukat, és sajnálatosan, először éppen a hozzájuk legközelebb állók válnak homályossá számukra, képük egyre inkább elmosódik, végül egy nap láthatatlanná lesznek. Így jártunk mi is, az öcsém meg én. Amikor észrevettük, hogy egyre romlik szüleink látása, a legkülönfélébb módszerekkel próbáltuk magunkra felhívni a figyelmüket. Erőfeszítéseinket rövid időre siker is koronázta. Eleinte többnyire az éhségsztrájkkal próbálkoztunk.

A taktika a következő volt. Akkoriban ismeretlen okból kifolyólag az esti menü az esetek nagy többségében sárgarépa-főzelék volt, amit egyáltalán nem esett nehezünkre visszautasítani. Ma is látom Kisgyuri legörbült, ám jól összeszorított szájacskáját, ahogyan sírással küszködve, de derekasan ellenáll a jókora evőkanál ismételt behatolásának. A küzdelem estelente rendre ismétlődött, hol anyám, hol apám volt az etető. A csata hevességét a szájon kívül felkent, leesett, kifröccsent, elkenődött, kiborult sárgarépa mennyisége jelezte, s kimenetele mindig kétes volt. Ami bizonyos volt, hogy csaknem parttalan érzelmek áradása - úgymint remény, kérés, könyörgés, parancs, kétségbeesés, harag, tehetetlen düh, néha némi gyilkos színezettel, és végtelen sírás - kísérte az eseményeket, néha heves rángatás és pofonok jelezték, hogy az erősebb fél végtére is tudatában van gyengeségének.

Apám egyszer-egyszer cselhez folyamodott, hogy elejét vegye a mindig drámai kimenetellel fenyegető családi játéknak. Könnyű neki, mondta az anyám, ő többnyire kimarad az esti szórakozásból a végeérhetetlen túlórák, s ki tudja még mi miatt. Apám egy nem túl eredeti, sem túl szellemes szójátékkal próbálkozott, hogy az ellenfeleket nyelésre bírja. A csel bevált, ugyanis öcsém zsenge kora miatt még nem volt képes a hadállások azonnali átlátására, sem a hadviselés módosítására - lévén azidőtájt kétéves. Így esett meg, hogy az egy pampuska, két pampuska című kanáljáték alatt elmosolyodott, boldog szemekkel, rajongva bámulta apánkat, s mielőtt észre vehette volna, a narancsságra elegy már a nyelőcsövébe is csusszant.
Hogy a kedvére tegyek, meg hogy meghosszabbítsam az oly ritka általános derűt - micsoda boldog este volt! -, én is lenyeltem pár kanálnyit az utált pépből. Apám vérszemet kapott a sikertől, s másnap is megpróbálkozott a módszerrel. Noha nem beszéltünk soha a közös taktikáról, ettől kezdve egy akarattal úgy döntöttünk, hogy ha az egy pampuska két pampuskát hajlandók velünk játszani, ám legyen. Enni fogjuk az undorító sárgarépát. De csak akkor!

Gedei Viktória: Sehová

A kitelepítés éveiben otthontalanná, gyakorlatilag nincstelenné váltunk. Amit az otthonelhagyás hajszolt perceiben sikerült begyömöszölni néhány batyuba, bőröndbe vagy útközben veszett el, vagy a használat során elkopott, elvásott, végül a testünkön viselt ruha maradt csak a miénk. Visszatérésünk után anyám nevelőanyjánál kaptunk menedéket. Hamarosan kiderült, hogy ismét egy tömeglakás kényszerlakóivá váltunk, hiszen a befogadáskori szeretet meleg szövete napok alatt elvékonyodott, nézeteltérések, veszekedések martak lyukakat anyagába, végül elvásott egészen. Talán nem is csodálható, hiszen a négyzetméterre eső lakók száma odaköltözésünkkor azonnal túlcsordult, megfojtotta az intimitást, mivel az ott élőket folyamatos alkalmazkodásra kényszerítette. A befogadók rájöttek, hogy elhamarkodottan döntöttek, amikor a viharvert csapatnak ajtót nyitottak, meg hogy az átmenetinek tűnő helyzet véglegességgel fenyeget, hogy csapdába estek. Ráadásul mindenki sok sebből vérzett, volt jogos fájdalom elég, itt is és ott is, a rémület sem szívódott még fel, amit az elmúlt időszak hányattatásai okoztak.

Mondhatnánk, így törvényszerű volt, ami történt, szüleim fészekhagyása, majd a család végleges szétrobbanása. De nézd a fészkét építő, védő madarat, néhány fajtánál még a hím is segédkezik az otthonteremtésben, fiókaőrzésben, s felváltva állják a sarat, ha kell éheznek és szomjaznak az utódokért, testükkel takarják őket. Mért ne lenne jó a példa számunkra is? Ha a természetben jelen van a bölcsesség, miért ne látnánk meg, és miért ne tanulnánk meg, ha kell újra? Miért ne támasztanánk meg, amit az ösztön diktál az értelem és az érzelem erejével? 

Először a legkisebb, az öcsém hullott ki a fészekből. Benne találtam meg és vesztettem el szinte a megtalálás pillanatában az akkoriban egyetlent, aki, bár még csak pislákoló értelemmel, de éppúgy szemlélte a világot, ahogy én, akivel csaknem egy nyelvet beszéltünk. Micsoda csapás! Elvesztettem a sorstársamat, a szövetségesemet, a kisebbet, akit talán nekem kellett volna megvédenem, és őriznem, hogy el ne tűnjék. Ezt az érzésemet még fokozta egy esemény, mely az elvesztés és a megtalálás húsbavágó példájává lett, és mint egy vészterhes jóslat előre vetítette az akkor még nem sejtett jövőt.

Míg apám és anyám a gyárban dolgoztak, apám segédmunkásként, anyám darus volt ugyanott, addig a gyár óvodájában és bölcsődéjében vártuk a munkaidő szabadító végét. Az egyik őszi napon az óvodát újra megrázta a riadalom földmozgása, akárcsak akkor, amikor a csukamájolajat terpentinre cserélték, s a szeszélyes végzet karomujja ismét rám mutatott. Az öcsém eltűnt. Reggel még ráadták a kék virágos flanelből készült egyenpizsamát, azután még látni vélték a reggelinél, amint a meggyszínű gyümölcsízes kenyeret magába tömi, de később senki, senki sem látta többé.

Hozzám jött a feldúlt dadusok követsége a rémhírrel, abban bízva, talán valami támpontot tudok adni a kereséshez. Nem tudtam, csak azt éreztem, immár nem először, hogy valami végzetes mulasztás terhel. Hogyan is engedhettem el a kezét, amikor én már jól tudom, miféle féktelen veszedelmek leselkedhetnek az emberre, s főként a kicsiket ragadják el, ahogyan az imént az én csepp, butuska öcsémet is. A rémület megbénított, gondolkodni sem tudtam, csak álltam ott lesújtottan, dermedten. A dadusok azonban faggattak, s a sürgető kérdéseken átsütő izgalomban felengedtem, sőt, éreztem, különös erő költözik belém. Képes volnék akár a föld végső határáig menni és keresni, akárcsak Gerda, aki Kay-t oly sóvár szeretettel és nem apadó erővel kutatta.

Mivel az óvoda és bölcsőde összes helységét tűvé tették már, úgy döntöttek, hogy az utcán folytatják a nyomozást. Kézenfekvőnek tűnt a hazafelé vivő útvonal átvizsgálása, ezért átvágtunk a Marczibányi téren. Futottunk, röpültünk, de én bírtam az iramot, s hamarosan odaértünk ahhoz az égig érő lépcsősorhoz, amelyen naponta le- és felszálltunk, ahogy Jákob létráján az angyalok. Talán az Aranka utca lehetett, már nem emlékszem a nevére. Megálltunk az alján, és néztük, ahogy a lépcsők eltűnnek fent, s a horizonton folytatják láthatatlan útjukat, kísérőim rémülten, jaj, ennyi meg ennyi lépcsőfok, én meg reménnyel, hisz talán minden lépéssel közelebb kerülünk az elveszetthez. Akkor megláttunk fent, csaknem a legtetején, egy izgő-mozgó gömbölyű kis valamit. Igen, ő volt. Négykézláb, lévén a lépcsőfokok lábai számára irdatlan magasok, ennek ellenére jelentős sebességgel haladt felfelé - talán hazafelé, vagy ki tudja hová. Talán már akkor működött az a rugó, mely később rábírta, hogy tengerre szálljon, többször is átlépje az egyenlítőt oda és vissza, és évekig hajózzon.

Aztán, éppen úgy, ahogyan szökésének napján egy másik végzetes napon Kisgyuri váratlanul ismét eltűnt. Vidéki rokonainkhoz költöztették, mert... mert így lesz neki jobb. De miért, de miért? Újra rám telepedett a felelősség és a mulasztás. A gyomromba fájdalom költözött, s nem kívántam enni többé. Orvoshoz vittek, gyomorsavhiány volt a diagnózis. Sósavpepszint írt: bevenni, rendszeresen, minden étkezéshez.

Gyuri vidékre költözésétől kezdve egyre ritkábban láttam anyámat és apámat. El- eltünedeztek, csak nagyanyám maradt velem, apai nagyanyám, mert a másik, a befogadó úgy döntött, ha más nem segít, a levegőnek nézés hidege lassan minket is kiver majd a lakásból, mely ugyan befogadott, de otthonunkká sohase vált.

Rosszak voltunk, gondoltam, talán ezért történt mindez, ezért történt, hogy elszakítottak minket egymástól. De azonnal tiltakoztam is: nem, nem voltunk rosszak. Csak én voltam rossz. Igen, én lehetek az oka. Felidéztem csínyjeinket, melyekben én a nagyobb, többnyire élen jártam. Felidéztem anyám dühkitöréseit, a pofonokat, a veréseket, és azt a bizonyos eseményt, mely mindkettőnkben mély nyomot hagyott.

......