Fűszeres bor a nyelvem alatt... - A garabonciás 2.

Reggelre az ágyam megtelt a verítékemmel, meg az előző nap illatával. Férfiszagával átitatott éjszakai nedveim köntösében keltem. Nárdus, kasszia, mirha. Nálam járt, én meg nem is tudtam róla. Átitatott, magába szívott, megevett, megivott. Olyan voltam, mint egy fürt szőlő, édes levem a szájába csorgott, forrtam, pezsegtem, mustom erjedt. Ő meg bor volt. Méz és olaj. Rám ömlött. A melleim között csordogált, kiömlött kenet. Kendőt kapott, hogy letörölje. Felugrottam, futottam, ő meg utánam, be a házba, ahol ágyak voltak mindenütt. Bíbor, bársony, gyöngyös takarók felhajtva, fehér gyolcs lepedők kellették magukat. A király ágyasháza ez. Azt súgta. Nézd, Salamon dús szőnyegei mindenütt. Nárdus illatot éreztem erősen, arra ébredtem.

Ujjongtam. A talpamat égette a konyhakő, táncoltam rajta, könnyű voltam, a szerelemről szóló hajnali álom súlytalanná tett, szökelltem, pördültem, forogtam.

Jó reggelt, jó reggelt de nem mindenkinek
Sej, de csak annak a legénynek, aki engem szeret
Mer aki engem szeret
Fehér gyolcsingben jár
Nem fekszik az én ágyamba
Minden kapcabetyár.

Ezt énekeltem akkor reggel, mindjárt a kelésnél jutott eszembe, s míg a kávét szürcsöltem a folytatáson törtem a fejem, hogyan is tovább, de nem jutott eszembe, ezért magam költöttem hozzá.

Jó reggelt, jó reggelt édes mindenkinek
Sej, meg annak egy legénynek, akit én szeretek
Mer akit szívem szeret
hímes réteken jár
Úgy fekszik az én ágyamba

Sudár liliomszál.

Meztelen álltam a tükör elé. Kértem a jó Istent, hogy változzam virággá én is, mert hisz ha ő az, akkor én sem lehetek más. Emlékezz Szulamitra – ezt mondtam az Istennek. Te is ismered a szerelmet. Válaszolt valamit, de nem hallottam meg, mert kopogtattak kívül és belül is, mindjárt dobszóló felelt a jelre. Rebbentem az ajtó felé – s bár ez első lépéseknél rájöttem, hogy mezítelen vagyok, nem szégyelltem magam. Akkor először. Életemben először tudtam pőreségemet, de nem bántam. Feltéptem az ajtót, hogy melleim közé rejtsem azt a kötés mirhát, hogy ott megnyugodjon végre, jó helyén. Ráborultam, akár egy koszorú. Karomat a nyaka köré, azt leheltem: - Mirtusz ez, babér és hanga, neked fontam az éjjel, meg ma reggel, beléfontam az egész életemet, időtlen készülődésemet, maradandó várakozásomat, örökös reménységemet, múlhatatlan örömömet. A fejemet a mellére ejtettem egy pillanatra, hogy beszívjam a nárdust, kassziát meg a mirhát.

Közönnyel állt ott egy idegen. A koszorúm szétnyílt a tarkóján, sebesülten kettévált, a levelei felkunkorodtak, elszáradtak, leperegtek. Hátráltam. Ki ez, drága Istenem? Fázni kezdtem, és megláttam, hogy mezítelen vagyok. Szégyen. Micsoda szégyen!

Még megpróbáltam azért valamit, hogy megtörjem az átkot. Így szóltam hozzá:

- Mikor a király az ő asztalánál ül, nárdusnak jó illatja származik én tőlem. - A szemét kerestem, a tekintetét, de a király a konyha szemközti sarkát bámulta, ahol egy fáradt légy vívta végső küzdelmét a pókhálóban. Mégis folytattam: - Olyan az én szerelmesem nékem, mint egy kötés mirha, mely az én kebleim között hál. Mégsem lépett be hozzám, csak a küszöb jajdult a súlya alatt, amint egyik lábáról a másikra nehezedett, úgy hallgatott, de nem hallott, pedig értette, szóról-szóra ismerte minden szavam, s szóról szóra tudta a választ.

- Mint az Engedi szőlőiben a ciprusfürt, olyan nékem az én szerelmesem. Ímé, szép vagy én mátkám, ímé, szép vagy, a te szemeid olyanok, mint a galambok.

Erre azt kellett volna válaszolnia: - Ímé, te is szép vagy én szerelmesem, gyönyörűséges, és a mi nyoszolyánk zöldellő.

Akkor én így szóltam volna: - A mi házainknak gerendái cédrusfák, és a mi mennyezetünk ciprusfa - de elfogytak szavaim, a lélegzetem is elkopott, nehezen vettem a levegőt, nagyon nehezen, mert a tüdőn is összeszűkült. Szűköltem.

Mégis, még akkor is, reméltem. Pedig láttam már, hogy elhagyott, eltaszított, még mielőtt egybefonódtunk volna. Le akart vedleni magáról már a kezdeteknél. Hogyan nem vettem észre? Rákúsztam, akár az erdei iszalag, súlytalan szépségben – noha kötélvastag ágakat kanyarítottam törzse köré – , alvadt vérszínű szirmokkal, gyengéd kíváncsi kacsokkal simogattam, ahol értem, nem vettem tudomást a daróc felszínről, a megkövesedett, szürke plakkokkal borított, hámló hüllőtestről. Miközben lehántott, lelökött magáról, ízekre szakadtam, törtem, gyenge indáim ernyedten lehulltak, vérszirmok szőnyegén tapostunk. – Miért? Miért? – ezt dadogtam kéklő szájjal, értetlenül. – Amikor beléptem, szinte rám vetetted magad. – Ezt válaszolta szenvtelen undorral, mintha valami kellemetlenségről ejtett volna szót, mi az imént esett közte s egy otromba idegen között, mely beárnyékolta a napját, az ő fényes, jól induló napját.

Próbáltam megérteni a szavait: amikor, beléptem, szinte, rám, vetetted, magad – de hiába, üres volt mindenik. Akkor hogyan és mit válaszoljak? Annyira örültem. Annyira örültem – ezt akartam mondani, de ezek a szavak is kiürültek. A sötétség terjedt közöttünk, komótosan, sűrűn, zsírosan gomolygott, köhögésre ingerelt, a szememet csípte. – Miért? Miért? – kérdeztem, már csupáncsak önmagamtól, úgy, hogy ne is hallja, s közben közömbös mondatokat kötögettem gyenge hálóvá, hátha azok még együtt tartanak minket egy ideig. Időt nyerek a megértéshez, a válaszhoz, a küzdelemhez. Igen ahhoz. Küzdeni fogok. Különben végleg lehánt, leválaszt magáról, aztán bolyonghatok a közönyös térben, magányos, tovább gerjesztett, ionizált, nyughatatlan atom.

― Én Sáronnak rózsája vagyok, és a völgyek lilioma – suttogtam.  ― Mit mondtál? – kérdezte ingerülten. – Siess, mert lekéssük a buszt. Öltözz!

Hát akkor mégis együtt megyünk – gondoltam. Mellettem fog ülni, érzem a melegét, almaillatú leheletét. Hosszú út legyen, ne legyen vége. Mint az almafa az erdőnek fái közt, olyan az én szerelmesem az ifjak közt. Az ő árnyékában felette igen kívánok ülni; és az ő gyümölcse gyönyörűséges az én ínyemnek.  

Gedei Viktória fotója

Azt mondta, öltözzek. Engedelmesen a másik szobába indultam, szinte álomban vetkeztem, öltöztem, ruhát váltottam, pedig égetett minden darab, egyikre sem volt szükségem. Ostobaság, – hiszen már felöltöztem, díszlek, fénylek, az ínyem megtelt a gránátalma levével, a fogaimon gyöngyöket permetez az édes nyál, a testem rejtekeiben fahéj és qáneh meg gyömbérfű párázik. Méz és tej, fűszeres bor a nyelvem alatt. A hónaljamból nárdusom árasztotta illatát kezeimről mirha csepegett, ujjaimról mirha folyt. A kapum tárva-nyitva állt, odabent minden teljes díszben.

Odakint várakozott. Éppen ott állt, ahol az imént hagytam, nem mozdult, egyetlen lépést sem tett, mintha kővé dermedt volna. Gondterhelt, türelmetlen? Amikor visszajöttem, elkapta rólam a tekintetét, mögém nézett, mint aki titkol valamit. Miért fáj ez nekem annyira? Mindenkinek vannak titkai. De ő teli van nehéz titkokkal, terhes, gyűlölt, szennyes rejtegetni valókkal. Ostobaság. Hogyan gondolhatok ilyesmit? Mintha vakító fénypászma esett volna rá, egy vakuvillanásnyi időre lelepleződött. Fáradtnak, elesettnek, kétségbeesettnek tűnt. A tisztánlátás értékes pillanata hamar felszívódott. Nem nyitott be – gondoltam, s a nyelvem alatt megecetesedett a bor, - egyetlen pillantást sem vetett neki bimbózó kertemre. Nem is gondolt rá. (Vagy mégis? Éppen ellenkezőleg? Éppen azért gyűlölt meg egyre jobban, mert arra gondolt, csakis arra gondolt? ) 

Az ajtó felé hátrált. Miért, miért nem fordul meg? Miért nem megy ki előttem? Vagy mögöttem, ha úgy tetszik? Zavaros, iszapszürke tekintettel bámult rám. Akkor féltem tőle először.