Barátom, Rosinante

Ajánlás
A magányosoknak küldöm ezt a történetet, s üzenem: Ha az ember szövetségesekre vágyik a legváratlanabb helyzetben, időben és formában rájuk lelhet. Azt is mondhatnám, mert tapasztaltam, hogy a kitartó vágyakozás, mindig megtermi gyümölcsét.

Ha csupán egyetlen mondatot mondhatnék a nyolcvanas évek elejéről, így jellemezném: a nyugtalanság és a változás kezdetei. Pedig úgy tűnt, ’56 kudarca után, hamar belenyugodtunk a megváltoztathatatlanba. Magunkra maradtunk, legyőzettünk. Fogadjuk el, és éljünk, ahogy tudunk! Tettük, amit tehettünk, s egyre inkább megbarátkoztunk jármunkkal. A béketábor egyik éllovasaként építettük a szocializmust. Május elsején kivonultunk, november 7-én ünnepség volt és jutalom a kiváló dolgozóknak, szaporodtak a tévék, pöfögtek a Trabantok. Nagyon lassan, de végül lakáshoz jutottunk és talán telefonhoz is. Sodródtunk. Alig volt felelősségünk, ha engedelmesek voltunk, s nem lógtunk ki a sorból. Volt cipőnk, ruhánk, ételünk, s állítólag szép jövőnk, biztató volt a konvergencia elmélet is, melyben a két út, nyugat és kelet útja egyszer találkozik. Talán a végtelenben, ahogy a párhuzamosok esetében. Ha valami változott, azt odafentről irányították, nem volt beleszólásunk – s titkon azt gondoltuk, jobb is ez így. Mégis a beletörődés kérge alatt már ott feszült valami kimondhatatlan és megnevezhetetlen, s ha túlságosan nőtt a belső feszültség, a társadalom burkán meg-megnyílt egy-egy szelep. De a nyolcvanas évekre mintha már ez sem lett volna elég. Történnie kellett valaminek.

Igen. Igen. A nyolcvanas évek eleje a remény időszaka volt. Még ha ez a remény csupán csíraremény volt is, kimondatlan, kimondhatatlan. Mégis mindannyian reménykedtünk valamiben. Amikor ifjú férjem azzal állt elő, hogy költözzünk vidékre, meg sem lepődtem, nyomban igent mondtam. Ő abban bízott, hogy ott majd meggazdagodunk, hisz mostantól az egyéni gazdálkodóknak áll majd a világ, én meg abban, hogy kilábalok végre az évek óta tartó depresszióból, meggyógyulok. Reménykedő társam hamar ráébredt, hogy reményei aligha válnak valóra, én azonban nem csalatkoztam.

Tapasztatlan falú, villany nélküli, bekerítetlen vályogtanyánk nem rémített. Odaköltözésünk után egy héttel, már a hátfalon támadt lyukakat tömítgettem, várat építettem sárból, gyermekmódra. A természet magához ölelt, befogadott, én meg, a tegnap még városi lány, mámorosan engedtem az ölelésének. Állatállományunk napról-napra gyarapodott, csirkék, malacok, s az első hónap végén egy zsemleszínű tehénke is érkezett a borjával. Napokra elhagyott a szorongás, de mindenképpen visszavonult, hagyott élni, lélegezni. Gyermek- és ifjúkorom elhagyatottsága a múltba tűnt, anyám rákhalála sem kísértett naponta, s többi dédelgetett fájdalmam is csillapodott. Figyelmem a rám bízott életekre irányult. Betakart a boldogság, s védettségében sokáig nem vettem észre, hogy a mellettem élő férfi boldogtalan. Nem értettem, miért. A depresszió kötele szinte hetek alatt leoldódott rólam, és csak nyeltem a szabadság karcos, tiszta levegőjét, még, még, még... Olyan jó! Ő meg napról-napra komorabb lett, s új, riasztó szokásokat vett fel. A szótlanságával kínzott, egyszerűen nem felelt, bármit kérdeztem, eltolt magától, hiába kértem, könyörögtem, kutattam az okot, mit véthettem. Beteges féltékenység gyötörte, engesztelhetetlenül büntetett, ha nem tettem valamit kedve szerint. És olyan nehéz volt szeszélyes párom kedvére tenni!

Érzékeny valami a szeretet. Ha erőszak érinti, megsérülhet, megnyomorodhat, el is tűnhet. Egész életemben arra áhítoztam, hogy ezt az érzékeny és sérülékeny valamit magamhoz vonzzam, majd amikor már az enyém, boldog kezemben dédelgessem, mint egy pillangót. Elengedésre készen, de abban a tudatban, hogy ha kezem burkát felnyitom, s kiröppen, hozzám visszaszáll magától. A szeretet szabad. Akkoriban attól tartottam, a szeretetpillangó végleg elhagyott, vagy tán nem is létezik. A társas magány kalitkájában vergődtem. Erről az érzésről furcsamód éppen azok tudnak a legtöbbet, akik nem egyedül élnek. Engem is effajta magány sebzett, de nem engedtem meg, hogy éle vénámat érje. Nem voltam boldogtalan. A keserűben mindig felfedeztem az édeset, s a dermesztő hidegben az enyhébb fuvallatot. Társtalanságomban is támadtak szövetségeseim, akiknek a jelenléte nem engedte elmérgesedni folyton vérző sebeimet. Tudom, nem fogsz kinevetni, amikor elárulom, hogy szövetségesem volt többek között egy sanenthali kecske, szeszélyes, de elragadó, egy intelligens és érzelemgazdag anyadisznó, meg egy ló, akit Rosinanténak neveztem el – igaz, nevét később, a mások számára könnyebben megjegyezhető, Rozira magyarosítottam.

Valamikor igencsak gyanakodva szemléltem kényeztetett házi kedvencek gazdáit, s azt gondoltam, inkább embereket tüntetnének ki figyelmükkel. Talán éppen szeretetben szűkös, zaklatott gyermekkorom tett ítélkezővé, s gyanakvásomat inkább az irigység szülte, meg a sokéves hiány keltette fájdalom. A tanyán töltött hét év alatt azonban felfedeztem, hogyan szeretetünk tárgya lehet állat vagy növény, vagy bármi más, mely engedi, hogy szeressük. A tanyai élet megajándékozott a természet közelségének állandó izgalmával, szaporodó állatseregletünk gyarapodó feladatokkal.

A népes állomány etetéséhez jókora takarmánymennyiségre volt szükségünk, s ennek beszerzése a távoli takarmányboltból egyre több gondot okozott. Se a Trabant, se a kerékpár nem bizonyult elégséges eszköznek, fuvarost kellett fogadnunk hétről-hétre. E gondok végleges felszámolása érdekében egy kora tavaszi napon állatseregletünk egy lóval egészült ki. Magányos életem magányos társa egyetlen szót sem ejtett vásárlási szándékáról, így a lovacska érkezése, kellemes meglepetés helyett, megrendültséget keltett bennem. Gebe – gondoltam – szánalmas gebe! A szekér meg rozoga, Istenem, mindjárt széthull! S az ár? Mennyibe került? Mindehhez képest, igen borsos. Noha az üzletet illető kritikámat elrejtettem, úgy gondoltam, hogy csak egy tökéletes balekra lehet rásózni egy olyan lovat, mely az üres szekérrel is nehezen boldogul. Ezzel együtt azonnal elhatároztam, mindent meg fogok tenni, hogy a szegény pára a lehető legkevesebbet dolgozzon, viszont a legkitűnőbb takarmányozásban részesüljön. Hamarosan kiderült, hogy a férfi, aki akkoriban mellettem a férj státuszát töltötte be, noha magáról mindig azt állította, hogy állatbarát, éppen az ellenkező véleményen van. De tudod, makacs szerzet az asszony, s ha valamit a fejébe vesz, az utat is megtalálja a végrehajtáshoz.

Rosinante jó tulajdonságai lassan bontakoztak ki. Az első, nekem akkoriban igen megnyerő, s felettébb mulattató vonása kifejezett férfigyűlölete volt. Nyilván első keserves húsz évében minden rosszat megélt a másik nem részéről. Ugyanis kanca volt, eladói által bevallottan 21 éves, ami nőben előnyös, lóban azonban meglehetősen élemedett. Rozi férfiutálatát jól irányzott rúgásokkal és harapásokkal juttatta kifejezésre. Eleinte én is tartottam tőle, látván igyekezetét, hogy mennyire szeretne törleszteni valamit a kapott sérelmekből, de hamar rájöttem, nincs mitől félnem. Gondosan megválogattam étkeit, időben etettem, itattam, nem mulasztottam el naponta végigkefélni, s a gyengédség lassan kiáradt közöttünk. Ha a tanya közelében fekvő elhagyott másodéves somkórómezőre vittem kedvenceimet, Rosinante is velünk tarthatott. A szokatlan kiránduló menetben többnyire Melinda, az anyadisznó haladt elől, a malacok ugra-bugra csoportja csak úgy porzott a nyomában, aztán Katica, a kecske ügetett, egyik szemét mindig rajtam tartotta, a sort Rosinante zárta, s jómagam. Amikor kiértünk a mezőre szabadon engedtem őt is, s vágtatott, mint a szél, lobogó sörénnyel, amíg kedve tartotta. Azt hiszem élete során akkor volt először boldog és szabad.

Etettem derekasan és valamicskét gyarapodott is. Talán hálából, vagy mert szigorú génjei így parancsolták, elképesztő szorgalommal, inaszakadtáig dolgozott. Egyszer a gazda olyan nagy terhet rakott fel a kocsira, hogy még egy vendégoldalra is szükség volt. Bírja, hogyne bírná – felelte aggodalmaskodó kérdéseimre. Jaj, nekem, jaj neked drága barátom – gondoltam, és néztem utánuk sokáig. Ha ló volnék, én is melléd állnék – ezt üzentem a távolodónak. Hazafelé a gazda látta, hogy Rozi csaknem a földre fekve húzza a szekeret, de csak otthon vette észre a bajt. A vendégoldal útközben leesett, s azt is vonszolnia kellett szegénynek, de meg nem állt a szolgálati út végéig.

A tanyavilágban az én szürke lovam volt egy ideig az egyetlen közlekedési eszközünk, persze a biciklit és a lassan elemeire hulló Trabantot kivéve. Párom és néhány barátja is igen megkedvelte Rozi szolgálatait, így hol ide, hol oda szekereztek. Én meg többnyire csak magamban méltatlankodtam. Egy kicsit feljavítottam szegényt, munkáltatói meg egy út alatt annyira elcsigázták, hogy kezdhettem mindent elölről. Azt meg különösen nem állhattam, amikor esti kocsmázásukhoz az én Rozimat is igénybe vették. Nem lehetett ugyanis tudni, mikor lesz vége a mulatságnak, s szegény ló nem kapott időben abrakot, szénát, vizet.

Egy nyári este is csak nézegettem az órát, s tizenegy felé már nagyon nehezteltem lelkiismeretlen kihasználóira. Férjem az egyik cimborájával iszogatott valamelyik bögrecsárdában, időt, teret feledve. Olyan bort ittak, mely szőlőt sose látott, ám hatásában pálinkával ért fel, így a nedű hamar megtette a magáét. Én aközben végeztem minden esti teendőmmel. A teheneket már régen megszabadítottam tőgyük terhétől, s mivel a zizegő szénával is elteltek, békésen elterültek az aranyló szalmán, kérődztek és nyögtek mély elégedettséggel. A tyúkok pittyegése és szárnyaik verdesése itt-ott még megtörte a csendet, amikor létrájukon jobb pozíciót remélve helyezkedtek, s Katica is kitekingetett még óljából, s halkan mekegett, ha ellenőrző sétámon felé tartottam. Minden elcsendesedett, csak én róttam nyughatatlanul, szorongó szívvel körutamat. Vajon mikor tér haza a gazda, s hogyan?

Szerelmünket már régóta tépázta a meg nem értés, indokolatlan féltékenysége megalázott, lassan lebonthatatlan erődöt vont körénk. Testem, lelkem megfagyott. Elkeseredett küzdelmet vívtunk gyakran – akkor még azt hittük egymásért –, hogy mentsük, ami menthető, de a győzelem reménysége lassan elhagyott bennünket. Mégis, ha cellatársam későn jött haza, ami egyre gyakrabban fordult elő, hiánya átjárt, sőt néha páni félelmet éreztem: talán elveszítem végleg. Ilyenkor szörnyű tragédiák játszódtak le képzeletemben, s ahogy a várakozás percei teltek, félelmem szinte a bőrömmé vált. Így voltam azon az estén is. Szívszorongva vártam volt szövetségesemet, akiről egykor azt hittem életem végéig társam marad, és a másikat, az újat, egy öreg lovat.

Talán valaki azt mondhatná: nevetséges, szánalmas és nevetséges. De csak az mond ilyet, aki nem tudja, hogy a tárgya nélkül maradt szeretet, hogyan tud kiáradni néha méltatlan dolgokra is. De Rosinante nem volt méltatlan, dehogy! Tette, amit tehetett. Lónak született és lósága tökéletes volt. Mi pedig embernek születtünk, s emberségünk, melynek éppen egymás iránt kellett volna kibontakoznia, teljességre jutnia, a mindennapos szeretetküzdelemben csorba maradt és elégtelen. Ma már azt is tudom, miért. A harc nem egymásért, hanem csakis önmagunkért folyt, saját boldogságunk volt a tét, nem a másiké, így veszítettük el végül egymást, és egy időre, mint később napvilágra jutott önmagunkat is.

Ahogy múltak az órák feszülő íjjá tett a szorongás, sírás fojtogatott, egyszer azonban, közel éjfélhez, végre meghallottam a jól ismert patadobogást. Megkönnyebbültem. A hangokból kitaláltam, mikor fordult be a nagykapun az én szürkém. Már órákkal azelőtt bekészítettem a szénát a jászolba, és az abrakos vödör is ott állt, csak itatni kellett azután. Már láttam gyönyörű szemét, ahogy értőn, gyengéden rám tekint – mi kancák, legalább tartsunk össze! Én meg vissza: milyen igazad van, öreglány. Megsimogattam, gyakran átkaroltam a nyakát, így álltunk, egymást ölelve jó darabig, hibátlan szövetségünk örömében. Ha eszembe jutott néha, hogy egyszer talán őt is elveszítem, olyan fájdalmat éreztem, hogy azonnal elhessegettem a gondolatot. Mert nincs nagyobb fájdalom annál, mint elveszíteni egy igaz barátot.

Eltelt öt perc, vagy több, kint csend volt, s a jó gazda sehol. Még az is felrémlett bennem, talán nem is Rozi dobogását, prüszkölését hallottam, s a jól ismert szekérnyikorgás sem az volt, aminek véltem. Talán elszenderültem, belefáradva a várakozásba, s álmodtam csupán, hogy hazajöttek végre. Kinéztem mégis. Rosinante ott állt békésen a ház előtt, egymagában. Otthagyta utasait, akik nem bizonyultak méltónak hűségére és szeretetére. Több kilométert tett meg az éjszakába borult tanyavilágban, majd befordult a nyitott nagykapun. Hazatalált az én hűséges barátom. Nyugodtan állt, türelmesen várakozott, tudta, hogy én nem hagyom cserben. Értettük egymást. A kapum most is nyitva áll.