Mutassa csak a nyakát! Elfordítom
a fejem, hogy jobban lásson, hogy hozzám férjen, a kéz hűvös, érint, a dudor
terjedelmét tapintja. Magam vagyok az alázatosság, az engedelmesség, az
odaadás. A szemem mohó, faggatózó, kérő kutyaszem. Nem nagy ügy, kis strumagöb.
Rutinműtét. Semmiség, ez nem lehet akadály, hogy is lehetne! Hol az a szike,
hogy belém vágjon? Holnap, holnapután? Amikor alkalmas, bármikor. Lebegtem,
fentről bámultam a többiek aszfalthoz ragadt kínlódó kúszását.
Egy kirakat üvegében a várandós
önmagamban gyönyörködtem. Madonna farmerben, rövid bőrkabátban. A mozdulat
felfedi a titkot, a kéz a domborodó hasat védi, óvja, a szemek már megteltek a
várakozás gyöngyeivel. Egyet sem hagytam kihullani, mind ott fénylett a
tekintetemben. A jövőt láttam, a jövőnket, a biztos győzelmemet ünnepeltem, a
jelen érdektelenné vált, átsuhantam rajta, mint az a vándor, aki célja felé
sietve átutazik egy érdektelen városon. Összefogtam az engedetlen hajamat,
hiába rugódozott, nem illik a csábítás egy majdnem anyához. Boldog voltam.
Hiánytalanul. Az üres poharam váratlanul nektárral telt meg, csordulásig. Mohó
ajkaimmal a pohár karimájára tapadtam. Ganümédész, Ganümédész, szép vagy, jó
vagy, te adakozó isten! Izmos, fényes tested eszembe juttatja az én fiamat. Jó
illatú Ganümédész, tölts még! Kérlek, tölts! Jogom van inni az istenek
italából. Végre, végre, végre!
A tű a nyakamba hatolt.
Átszakította a bőrömet, átszakította a felhámot, haladt tovább, beléhasított az
élőhámba, átütötte a hajszálerek vékony falát, feltartóztathatatlanul
közelített céljához, egyre beljebb, mélyebben, még mélyebben, végül belévájt a
gócba, a nyakamban fejlődő göbbe. Mikor is fedeztem fel az egyre vastagodó
nyakamat? Egy éve, kettő? Még több? Vajon mások is látják? Ezen morfondíroztam
néha, s mindig úgy döntöttem, ugyan, semmiség. Csak a gyerek miatt, a fiam
miatt kezdtem bele az egészbe. Az egyik orvos javasolta. Ha terhes lesz,
gondokat okozhat. Hát, ne okozzon.
Tisztelt doktor úr! Pajzsmirigy
jobb lebenyéből góckimetszés szövettani leírás: változó follicularitású
relative gazdag strumagöb került eltávolításra, malignitás gyanúja merült fel.
Mit jelent ez? Mit? Mondja már
meg valaki!
– Már meg is beszéltem a műtét
utáni terápiát.
Micsoda? Milyen terápiát? Kivel?
Nekem nincs szükségem terápiára. Szülni fogok. Az a fiú... a mellkasa, a brácsa
selyme! A keze érintésétől váltam hangszerré én is. Ezután együtt járunk. Miért
olyan szomorú, doktor úr? Miért nem néz rám? A szemembe kéne néznie, és
mondania kellene valami nyugtatót, vigasztalót, hogy talán elcserélték a
leletet. Történt már ilyen. Majd utánanéz. Vagy mégsem? Rendben, akkor azt,
hogy a modern orvostudomány... Mondania kellene valamit! Hogy néhányan túlélik,
és sokan meggyógyulnak. Azt sem tudtam, hogy ez a göb rosszindulatú is lehet!
Eszembe se jutott! Csak a fiam miatt, azt akartam, hogy minden rendben
menjen... Azt írták oda, hogy gyanú! Gyanú! Akkor miért kell máris a terápiát
intéznie?
A csönd közénk feszült, ellökött
mellőle, kilőtt, én meg kiszakadtam, sebesen távolodtam, végtelen röppályára
kerültem önmagam körül, pedig maradni szerettem volna, kérdezni, faggatni,
kényszeríteni a jó, a gyógyító, a vigasztaló szóra. A kerek világon nem volt
senki, akivel vágytam együtt lenni, azokban a percekben, egyedül ő. Jó lett
volna, ha megérint, a kézfejemet legalább, vagy a vállamat. De ki tudja, tán
ülhettünk volna egymás mellett néhány percen át, akár egy fél órácskát. Az
éhségedről kérdeztelek volna, Ha már megrepedezett a marasztaló csend, csak
finoman, árnyaltan, hogy meg ne riasszalak, hogy szóra bírjalak végül. Talán ha
mellém ültél volna, már akkor visszanyertem volna emberi arcomat. Észre sem
vetted, hogy elveszítettem? Hiszen nem is néztél rám! Nem láthattad, a
kőszemeket, melyekbe lyukat fúrt a félelem. Ha mellém ültél volna, megláttalak
volna, te is engem, és önmagadat.
Az első találkozásunk óta tudok
az éhségedről. Rám néztél: Kenyér vagy, kenyerem lehetnél. Ezt mondta a
pillantásod, de akkor is elfordultál, talán a kívánság fájdalmától, hogy
valahogyan le ne lepleződj. Volt már ilyen máskor is? Vagy én vagyok az első,
akit így megkívántál? Nem testi kívánás volt tudom, ne szabadkozz, a lelked
kívánt engem. Talán azt gondoltad, néhány nap eltelik a műtétig, aztán a
lábadozás ideje jön. Ha akarod, meg is nyújthatod egy kissé. Ismerkedünk.
Ismerkedsz a magad éhségével. Megkóstolsz, ízlelgetsz, s ki tudja! Az ínséged, lyukas, szürke bádog,
rozsdafoltokkal, hozzáverődött az én gőgős jóllakottságomhoz. Csörömpölt. Így
vetted észre, hogy zárt kagyló vagyok. Most visszaemlékszem minderre. Tudod,
hogy amikor történt, alig vettem észre? A tudattalanban mégis elkészült a
felvétel, a mesterlemezemre karcolt, törölhetetlen írás. Nem törődtem veled egészen
idáig. Csak befelé néztem, az én történetemet játszottam odabent szenvedéllyel,
teljes átéléssel. A nektár képessé tett arra, hogy művilágot teremtsek, s
világomat működésben tartsam, de a külvilágot fel kellett áldoznom cserében.
Olyan könnyű volt. Odabent minden gyémánt, kívül minden homok. A függöny
sohasem gördült le, a reflektorok sohasem aludtak ki. Ti árnyékok voltatok
mind, csak az volt igaz, ami odabent történt. Igazság szerint csupán az imént
vettelek észre téged is, csak az imént, amikor a pillantásomat kerülve
elhadartad azt a mondatot a már eltervezett terápiáról.
Még reményt sem adsz? Még a
siralomházba zárt tömeggyilkosnak is van valami reménye. De te megtagadtad
tőlem ezt, megtagadtad még a pillantás vigasztalását is. Ahogy én tőled? Hogy
én sem adtam reményt? Az első pillantás után tudtad, hogy hiába, minden hiába,
belém nem kapaszkodhatsz, én nem fogom az ínségedet csillapítani, számomra nem
is létezel, csak egy árnyék vagy? Amikor éhes héjjaszemeddel az arcomat
pásztáztad, a tekintetemet kerested, akkor vetted észre, hogy vak vagyok, hogy
csak befelé nézek. Így büntetsz. Most végleg megvakítasz. No jó, akkor
elárulom, egy villanásnyi időre, mint egy festmény, melyet leleplez a röntgensugár,
s kiderül, hogy magában rejtett egy másikat, megláttalak téged mint a fiam
apját. Igaz, legyintettem, és a szám is lebiggyedt, hogy lehetetlen, hülyeség,
különben is csak káprázat volt, de azért elárulom neked, hogy tudd.
Hogy haragudtam rá! Hogy
gyűlöltem a gyávaságát, a gyengeségét! Lemondott rólam. Odalökött az
ellenségnek. Jó lett volna megütni. Leköpni. Az arcába üvölteni: gyáva, gyáva!
Egyedül maradsz örökre! Nem lesz fiad, éppen úgy, ahogyan nekem sem lesz! Nagy
szívszorulások, derékroppantó fájdalom közepette üzentem neki. Hangtalanul, szavak
nélkül, hogy mindenképpen megértse. Majd azzal büntettem, hogy elfelejtettem.
Hiába állt elém, nem láttam meg többé. Beszéltem vele, de zárt szájjal,
hangsúlyok nélkül. Sohasem szóltam többé hozzá. A tekintetem mögé nézett,
derülten és mindentudón, a rajta kívül álló érdemesre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése