2013. november 8., péntek

Az istenek itala - Ganümédész árulása 2.

Mutassa csak a nyakát! Elfordítom a fejem, hogy jobban lásson, hogy hozzám férjen, a kéz hűvös, érint, a dudor terjedelmét tapintja. Magam vagyok az alázatosság, az engedelmesség, az odaadás. A szemem mohó, faggatózó, kérő kutyaszem. Nem nagy ügy, kis strumagöb. Rutinműtét. Semmiség, ez nem lehet akadály, hogy is lehetne! Hol az a szike, hogy belém vágjon? Holnap, holnapután? Amikor alkalmas, bármikor. Lebegtem, fentről bámultam a többiek aszfalthoz ragadt kínlódó kúszását.

Egy kirakat üvegében a várandós önmagamban gyönyörködtem. Madonna farmerben, rövid bőrkabátban. A mozdulat felfedi a titkot, a kéz a domborodó hasat védi, óvja, a szemek már megteltek a várakozás gyöngyeivel. Egyet sem hagytam kihullani, mind ott fénylett a tekintetemben. A jövőt láttam, a jövőnket, a biztos győzelmemet ünnepeltem, a jelen érdektelenné vált, átsuhantam rajta, mint az a vándor, aki célja felé sietve átutazik egy érdektelen városon. Összefogtam az engedetlen hajamat, hiába rugódozott, nem illik a csábítás egy majdnem anyához. Boldog voltam. Hiánytalanul. Az üres poharam váratlanul nektárral telt meg, csordulásig. Mohó ajkaimmal a pohár karimájára tapadtam. Ganümédész, Ganümédész, szép vagy, jó vagy, te adakozó isten! Izmos, fényes tested eszembe juttatja az én fiamat. Jó illatú Ganümédész, tölts még! Kérlek, tölts! Jogom van inni az istenek italából. Végre, végre, végre!

A tű a nyakamba hatolt. Átszakította a bőrömet, átszakította a felhámot, haladt tovább, beléhasított az élőhámba, átütötte a hajszálerek vékony falát, feltartóztathatatlanul közelített céljához, egyre beljebb, mélyebben, még mélyebben, végül belévájt a gócba, a nyakamban fejlődő göbbe. Mikor is fedeztem fel az egyre vastagodó nyakamat? Egy éve, kettő? Még több? Vajon mások is látják? Ezen morfondíroztam néha, s mindig úgy döntöttem, ugyan, semmiség. Csak a gyerek miatt, a fiam miatt kezdtem bele az egészbe. Az egyik orvos javasolta. Ha terhes lesz, gondokat okozhat. Hát, ne okozzon.  


Tisztelt doktor úr! Pajzsmirigy jobb lebenyéből góckimetszés szövettani leírás: változó follicularitású relative gazdag strumagöb került eltávolításra, malignitás gyanúja merült fel.  

Mit jelent ez? Mit? Mondja már meg valaki!  
– Már meg is beszéltem a műtét utáni terápiát.  

Micsoda? Milyen terápiát? Kivel? Nekem nincs szükségem terápiára. Szülni fogok. Az a fiú... a mellkasa, a brácsa selyme! A keze érintésétől váltam hangszerré én is. Ezután együtt járunk. Miért olyan szomorú, doktor úr? Miért nem néz rám? A szemembe kéne néznie, és mondania kellene valami nyugtatót, vigasztalót, hogy talán elcserélték a leletet. Történt már ilyen. Majd utánanéz. Vagy mégsem? Rendben, akkor azt, hogy a modern orvostudomány... Mondania kellene valamit! Hogy néhányan túlélik, és sokan meggyógyulnak. Azt sem tudtam, hogy ez a göb rosszindulatú is lehet! Eszembe se jutott! Csak a fiam miatt, azt akartam, hogy minden rendben menjen... Azt írták oda, hogy gyanú! Gyanú! Akkor miért kell máris a terápiát intéznie?

A csönd közénk feszült, ellökött mellőle, kilőtt, én meg kiszakadtam, sebesen távolodtam, végtelen röppályára kerültem önmagam körül, pedig maradni szerettem volna, kérdezni, faggatni, kényszeríteni a jó, a gyógyító, a vigasztaló szóra. A kerek világon nem volt senki, akivel vágytam együtt lenni, azokban a percekben, egyedül ő. Jó lett volna, ha megérint, a kézfejemet legalább, vagy a vállamat. De ki tudja, tán ülhettünk volna egymás mellett néhány percen át, akár egy fél órácskát. Az éhségedről kérdeztelek volna, Ha már megrepedezett a marasztaló csend, csak finoman, árnyaltan, hogy meg ne riasszalak, hogy szóra bírjalak végül. Talán ha mellém ültél volna, már akkor visszanyertem volna emberi arcomat. Észre sem vetted, hogy elveszítettem? Hiszen nem is néztél rám! Nem láthattad, a kőszemeket, melyekbe lyukat fúrt a félelem. Ha mellém ültél volna, megláttalak volna, te is engem, és önmagadat.

Az első találkozásunk óta tudok az éhségedről. Rám néztél: Kenyér vagy, kenyerem lehetnél. Ezt mondta a pillantásod, de akkor is elfordultál, talán a kívánság fájdalmától, hogy valahogyan le ne lepleződj. Volt már ilyen máskor is? Vagy én vagyok az első, akit így megkívántál? Nem testi kívánás volt tudom, ne szabadkozz, a lelked kívánt engem. Talán azt gondoltad, néhány nap eltelik a műtétig, aztán a lábadozás ideje jön. Ha akarod, meg is nyújthatod egy kissé. Ismerkedünk. Ismerkedsz a magad éhségével. Megkóstolsz, ízlelgetsz, s ki tudja! Az ínséged, lyukas, szürke bádog, rozsdafoltokkal, hozzáverődött az én gőgős jóllakottságomhoz. Csörömpölt. Így vetted észre, hogy zárt kagyló vagyok. Most visszaemlékszem minderre. Tudod, hogy amikor történt, alig vettem észre? A tudattalanban mégis elkészült a felvétel, a mesterlemezemre karcolt, törölhetetlen írás. Nem törődtem veled egészen idáig. Csak befelé néztem, az én történetemet játszottam odabent szenvedéllyel, teljes átéléssel. A nektár képessé tett arra, hogy művilágot teremtsek, s világomat működésben tartsam, de a külvilágot fel kellett áldoznom cserében. Olyan könnyű volt. Odabent minden gyémánt, kívül minden homok. A függöny sohasem gördült le, a reflektorok sohasem aludtak ki. Ti árnyékok voltatok mind, csak az volt igaz, ami odabent történt. Igazság szerint csupán az imént vettelek észre téged is, csak az imént, amikor a pillantásomat kerülve elhadartad azt a mondatot a már eltervezett terápiáról.

Még reményt sem adsz? Még a siralomházba zárt tömeggyilkosnak is van valami reménye. De te megtagadtad tőlem ezt, megtagadtad még a pillantás vigasztalását is. Ahogy én tőled? Hogy én sem adtam reményt? Az első pillantás után tudtad, hogy hiába, minden hiába, belém nem kapaszkodhatsz, én nem fogom az ínségedet csillapítani, számomra nem is létezel, csak egy árnyék vagy? Amikor éhes héjjaszemeddel az arcomat pásztáztad, a tekintetemet kerested, akkor vetted észre, hogy vak vagyok, hogy csak befelé nézek. Így büntetsz. Most végleg megvakítasz. No jó, akkor elárulom, egy villanásnyi időre, mint egy festmény, melyet leleplez a röntgensugár, s kiderül, hogy magában rejtett egy másikat, megláttalak téged mint a fiam apját. Igaz, legyintettem, és a szám is lebiggyedt, hogy lehetetlen, hülyeség, különben is csak káprázat volt, de azért elárulom neked, hogy tudd.

Hogy haragudtam rá! Hogy gyűlöltem a gyávaságát, a gyengeségét! Lemondott rólam. Odalökött az ellenségnek. Jó lett volna megütni. Leköpni. Az arcába üvölteni: gyáva, gyáva! Egyedül maradsz örökre! Nem lesz fiad, éppen úgy, ahogyan nekem sem lesz! Nagy szívszorulások, derékroppantó fájdalom közepette üzentem neki. Hangtalanul, szavak nélkül, hogy mindenképpen megértse. Majd azzal büntettem, hogy elfelejtettem. Hiába állt elém, nem láttam meg többé. Beszéltem vele, de zárt szájjal, hangsúlyok nélkül. Sohasem szóltam többé hozzá. A tekintetem mögé nézett, derülten és mindentudón, a rajta kívül álló érdemesre.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése