Alzheimer 2.

Az anyja eltűnése nem aggasztotta. Egyébként is már régen önellátó volt. Gyakorlatilag Pötyi távozása után megtanult gondoskodni magáról. Igen kevéssel beérte. Sohasem volt jó evő, nem mintha igényes vagy válogatós lett volna. Nem érdekelte az étel, sem az ízek, sem a tálalás. Az étkezés csupán arra szolgált, hogy éhségét, ha néha mégis feltámadt, mihamarabb elűzze, s azokhoz a kényszerű és kényelmetlen dolgokhoz tartozott, melyek bosszantóan meggátolták szenvedélyei folyamatos gyakorlásában. Karola is rendszertelenül étkezett, de addig azért mindig volt valami a hűtőben. A készletek azonban lassan elfogytak. Akkor hívta fel először és utoljára az apját. Pénzt kért tőle és kapott, méghozzá jókora összeget, jóval többet a kértnél, s azután havonta rendszeresen, kéretlenül.

Kétségtelen volt, hogy egy korszak végérvényesen lezárult, de nem esett kétségbe, mert már a lomtalanítások alatti kóborlásai során megsejtette, hogy Mandínia határai kiterjeszthetők, hogy a külső valóság éppolyan zűrzavaros és rendezetlen, s ki tudja, talán éppolyan képlékeny, mint a gyűjtő, s valószínűleg éppoly készséggel enged a vele bánni tudóknak. Csak meg kell találni a helyes módszereket, s közben gondoskodnia kell önmaga védelméről, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogyan ő akarja. Hitte, hogy ez lehetséges. Az egész világ az övé lehet, ha elég erősen akarja.


A lány látszólag éppen beleillett, mégis kivált az áradó belvárosi tömegből. Amikor észrevette, szinte megütötte a látvány, azt gondolta: Mint Monica Vitti a Vörös sivatagban -, és elfogta az izgalom. Messziről olyan volt, mint egy filmsztár, s ahogy közeledett, mintha aura vette volna körül. Vörösesszőke haj, sápadt, finom arc, telt, kissé nagy száj. Gyönyörűnek tűnt, csak amikor közelebb ért, akkor fedezte fel, hogy vaskosabb a kelleténél, különösen a végtagjai, a lába, a bokája. Az arca közelről is szép volt, de túl sok volt rajta a smink, akár egy álarc. Az erősen festett arcból kivilágító, zöldbe játszó macskaszemek vonzották a tekintetét, s az arcán az a különös éhség, egyszerre csábította és taszította. Nem tudta eldönteni, mi okozna számára teljesebb gyönyört, ha megütné, vagy ha magáévá tenné. Mégis attól kezdve, hogy meglátta, nem tudta levenni róla a szemét. Elfogta a vadászösztön, vagy inkább a ragadozóösztön, mert a lány felizgatta, de később ráébredt, hogy ennek az izgalomnak semmi köze sem volt a szexuális éhséghez. Ő vadász volt, s elébe tévedt az igazi vad, az áldozat, aki megállíthatatlanul közeledett a végzete felé. Ha később valaki azt mondta volna, hogy éhségét az a sejtelem gerjesztette, hogy éppen ő maga lehet, aki beteljesíti ezt a végzetet, biztosan elhárította volna a feltételezést. Talán meg sem értette volna, mit jelent az ember számára, ha a másiknak végzete. Pedig így volt.

Belvárosi kóborlásai, a vadászatok, nagyjából mindig egy forgatókönyv szerint zajlottak. Ugyanazon a környéken, a Belgrád rakpart, József Attila utca és a Múzeum-körút keretezte városrészben. Ha a filmnyári robot néhány napra szünetelt, itt fürkészte az áradó tömeget, a turistákat, az újgazdag meg a sóvárgó pénztelen vásárlókat, a korzózókat, a naplopókat, az itt lebzselő diákokat, meg az elegáns kurvákat és partnereiket, mindazokat, akik képtelenek voltak ellenállni a belváros sziréncsábításának. Szomjasan és felajzva, a fáradtságtól gyakran csaknem kómában kereste, kutatta a szintén fürkésző tekinteteket. Azonnal kiszúrta a testi-lelki éhséget, gyakorlatilag tévedhetetlen volt. Többnyire ugyanabból a korosztályból válogatott, de néhanapján becsúszott egy-egy felnőttre pingált, túlérett, kiégett kamasz, vagy egy-egy kamaszra pingált, kiégett középkorú. Mégis a legjobban a húsz-harminc közöttieket szerette, ezekkel volt ugyanis a legkevesebb gond, s végül ezeket volt a legkönnyebb lerázni. Nagyjából ugyanazt akarták, amit ő, s a találkozás kezdetétől megköttetett a kimondatlan szerződés.

Mindig ugyanazzal etette őket, filmgyári történetekkel, sztárokról, stúdiókról, meg a maga rendezői karrierjéről, mely csak éppen indulóban, de..., s itt mindig elejtett egy-két mondatot, mely felrajzolta a biztos, fényes jövőt. Jól ismert filmek készítésének műhelytitkait fedte fel, s konkrétumokkal is szolgált, Sokan látták az Esős vasárnap-ot, ezért ez volt az egyik kedvenc témája, s mivel akkoriban már díszletmunkás volt a Pannóniában, tudott róla eleget. Tökéletes átéléssel mesélt, hiteles volt. Azután felmentek a lakására, ahol nagyjából mindig ugyanaz játszódott le. Érdeklődéssel hallgatták, néha izgalommal, csodálattal, s nemritkán rajongással tekintettek rá. Ez jó volt, de sohasem volt olyan jó, hogy meg akarta volna tartani alkalmi rajongóját. Ez a játéka csaknem tökéletesen kárpótolta az elvesztett Mandíniáért. Farkaséhséggel kívánta alkalmi partnereit, farkasétvággyal fogyasztotta el őket, s a kielégülés után édes béke szállt rá, mint egy jóllakott vadállatra. Olyankor általában el is tudott aludni. Egy rövid időre megszabadult az állandó feszültségtől, aztán minden kezdődött elölről. Éhes volt, de mindig másra, az újdonság vonzotta, a megismert, megnyert nyomban érdektelenné, értéktelenné vált.

Hirtelen úgy érezte, megfejtette, mi zavarja tulajdonképpen a zöldszeműben. A lány közömbösen hallgatta, nem vagy csak alig figyelt rá. Azért ő elmondott mindent újra, mert jó volt hallani a történeteket, amelyeket mindig újabb epizódokkal egészített ki, elsősorban önmaga szórakoztatására. Mégis amikor már egészen közel voltak a Veres Pálné utcai bérházhoz, amelyben élt, egyszerre kihunyt az érdeklődése. Mint a villám hasított belé a felismerés: nem is kívánja ezt a lányt. Ráadásul, enyhe szorongás lett úrrá rajta. A szorongás először csak a torkába költözött. Sűrű nyál képződött a garatban, amit képtelen volt lenyelni, és a lány miatt ki sem köphette. Azután a nyugtalanság lekúszott a hátán, végig a gerincén, végül beszőtte az egész testét, az izületeit, az izmait. Mindig ugyanez történt vele, ha valamitől tartott.

Nem értette, mi lehet az oka, hiszen minden olyan jól alakult. Újra a lányra a pillantott, s akkor rájött, hogy a finom profil valamiképpen az anyjára emlékezteti. Különösen az orrcimpa íve és enyhe remegése. Sűrű rosszkedv hullott rá, húzta a vállát, mint a téli ködben átnedvesedett nagykabát. Jó lett volna levetni, megszabadulni tőle. Pedig már egészen közel voltak a bérházhoz, még egy sarok, és már látja is a kint felejtett kukákat. Mégis, talán, jobb volna ellökni magától ezt a különös madárkát, útjára engedni, hadd repüljön tovább, folytassa csak magányos útját a belvárosi áradásban, s az hadd nyelje el. De nem, akkor mindent kezdhet elölről, az egész vadászatot, s ki tudja... Már napok óta alig aludt, s az előző éjszakán is reggelig dolgoztak. Közben szinte semmit sem evett, és alig ivott. Ráadásul a lámpák újra meg újra felmondták a szolgálatot, újra kellett forgatni a csaknem kész jeleneteket, a rendező egyfolytában üvöltött, mindenki fáradt volt, pattanásig feszültek az idegek. Egész éjjel nem volt megállásuk, cipelték a kábeleket, a lámpákat. Most van két-három napja a következő forgatásig, ki kell pihennie magát. De biztosan tudta, hiába feküdne le, csak forgolódna. Talán már hónapok óta nem aludt, csak szendergett néhány percet, talán egy-egy órácskát. De vitték a lábai, a teste engedelmeskedett a mindennapi rutinnak.