Pieta - A halottak/megboldogultak napjára: Kezek

Még holtában is kötődik. Ezt üzeni a halott Krisztus keze a Pietában. Nézd, a mutató és a középső ujj között még mindig ott a kelme, az anya köntösének egy darabja. Pedig már elvégeztetett. Pedig még semmit sem lehet tudni a feltámadásról és a megdicsőülésről. Vagy mégis! A kéz időtlen, örök mozdulatában a ragaszkodás eltéphetetlen gesztusa nekem az evilág és a túlvilág, az eleven és a holt megbonthatatlanságáról üzen. A huszonöt éves Michelangelo tudta ezt, és megmutatta az élő anya és holt fiú egységében. Nézzétek! Nézd Krisztus kezét! A Pietában ez a kéz ajándékoz meg reménnyel. Én ragaszkodom ehhez a reményhez.

Reggel belebámultam a párás tükörbe, de nem láttam magamat, mást kerestem a párán át: az anyám kezét próbáltam felidézni. És láttam. Sokszor megcsodáltam, ahogyan őt magát is. Ritkán találkoztunk, ezért mindig volt mit felfedeznem rajta, mégis a keze volt, amivel sohasem tudtam betelni. A finom ujjak, a hosszúkás, ovális, hibátlan körmök, kagylószerű selyemfény, haloványrózsaszín derengés. Amikor először láttam zongorázni, nem tudom, mi hatott rám jobban, a zene, ahogy kiperdült, felszállt az ujjak alól, vagy maga a kéz és ujjai. Elefántcsont, fekete szatén felett fényes organza testetlen lebegés, mégis biztonság, ahogy leszáll, vagy éppen lecsap a billentyűkre. Honnan tudja ilyen jól, hogy éppen mit és hogyan kell megérintenie, hogy megszólaljon a szépség? Csak ámultam, és a szívemet sajdította a ritka öröm, meg a tudat, hogy hamarosan vége.

Szerettem volna én is olyan kezeket, de én másmilyet kaptam, az apám kezét, mely férfinak tisztes, ám nőnek... Nos, kerekded formák, kissé tömpe ujjak, rövid körmök. Jó lett volna elrejteni. Akkor gondoltam először erre, amikor egy fiatal férfi mellett ültömben, az arcát már nem tudom felidézni, sem a hangját, a nevére sem emlékszem, először fogott el a kívánság, hogy megérintsem asztalon nyugvó kezét. Szépséges férfikéz volt. Erő volt benne, érzékenység, finomság – anyám kezének férfimása. Talán leginkább arra vágytam, hogy áhitattal megcsókoljam, de ezt semmiképp sem tehettem. Micsoda képtelen, nevetséges cselekedet lett volna, s úgysem tudtam volna megértetni, miért is ez a csók, meg hogy kinek, minek is szól... Hiszen akkor még magam sem tudtam. Mivel érinteni kézzel kell, inkább semmit sem tettem. Az asztal alatt tartottam csúf kezeimet, s ha mégis a pohárhoz nyúltam, siettem elrejteni ismét. Ez nem is az én kezem – gondoltam. Valami rossz tréfa, egy tévedés áldozata vagyok. Hogy lehetett hozzám illeszteni ezt a primitív kezet? Hogyan? Méltánytalan.

A nevelőanyám kezével sokáig nem boldogulok. Pedig életmentő kezek voltak. Nem is értem, miért nem emlékszem rájuk. Egész gyermekkoromat ezek a kezek óvták. Aztán rájövök. Mert felettem voltak, úgy védelmeztek, mint Isten keze. Ezért nem tudom felidézni. Majd hirtelen éles villanás és megvan. Agyongyötört munkáskezek, ráncosak, szárazak, töredezett fénytelen körmök, sebek a kézfejen, az ujjakon fagyás nyomai. Mindig korán kelt, hogy mire a gyermekek felébrednek, legyen meleg, legyen ennivaló. Emlékszem a roskadozó fűrészbakra, mely vitustáncot járt az életlen fűrész nyiszálta görcsös akácdorong alatt, amit alkalmas darabokra kellett nyiszálni, aztán baltával felhasogatni, hogy beférjen a füstölgő téglakályhába.

Jaj! Most látom csak! A jobb kézen, a kisujj helyén csak egy csonk mered! Miután a kitelepítésből hazakerültünk csupán egy lehetőség maradt számára. Munkásnő lett a Kistexben, a kispesti textilgyárban. Betanított munkás. Ingázó, három műszakos szövőnő. Ott vágta le a szövőgép a kisujját. Azt mondta, a karbantartás után túl gyorsan indítottak. De nem panaszkodott. Sohasem emlegette a régi időket, amikor még a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott. Soha. A gyárról mesélt. Az ott megesett mulatságos dolgokról.

Dédi kilencven felé járt, amikor még mindig varrogatott. Az áttetsző finom kezek, sokáig hajlékonyak maradtak, szinte testetlenek, haloványak, nem fiatalok már, de nem is öregek. Dédi kitartóan stoppolta a zoknikat, harisnyákat, foltozta az ágyneműt. A stoppolófa félgömbje ragyogott, mint a csiszolt borostyán. Gyönyörűen stoppolt, mit stoppolt, szőtt! Újraszőtte a hiányt, amit az idő elrágott. Ha sikerült éppolyan színű fonalat venni, el is tűnt a valaha volt lyuk. Mutatta: Na, mit szóltok hozzá? A kék szemére is emlékszem, hogy ragyogott ilyenkor, ránk ragyogtatta elszántan őrzött ifjúkori kékségét. Ha az ostoba halál, egyszer-másszor bekopogott is, hogy elvigye, mindig visszautasította: Nem látod, hogy stoppolok? Ezt még befejezem, majd utána. De mindig volt még egy zokni, és még egy szakadt lepedő. Csak kilencvenhárom évesen hagyta abba. Öcsémet abban az évben anyám magához vette, én meg heves szárnycsapásokkal éppen felszállásra készültem, és már vagy egy éve nylonharisnyát hordtam meg harisnyanadrágot. Akkor engedett a hívásnak.

A nagyanyám kezére is jól emlékszem. Arra a mozdulatra, ahogyan beigazítja az anyagot a Singer nyelve alá, az meg lecsap rá, és onnantól zakatol a gép, meg nem áll, múlnak az órák, a napok, a kéz igazít és felügyel, kattan a Singer nyelve, zakatol a gép, múlik az idő, tavasz, nyár, ősz tél, múlnak az évek. Vajon visszajön-e még? Vajon kinyílik-e a börtön kapuja, kilép-e rajta a rab, aki végre szabad? Ezt zakatolta a Singer, ezt követelte, reménykedve, reménytelenül, de nem fogyatkozó kitartással, nappal és éjjel éveken át - most már tudom. Ezért nem volt ideje engem simogatni, dédelgetni. Ezért nem láttam sohasem a szemét, mely éppen olyan örök kék volt, akárcsak Dédié. Egyszer aztán, már nagyapám halála után, a kezembe adott egy parányi dobozt. Míves aranygyűrű volt benne, remek ötvösmunka, arany karmocskákkal a közepén jókora akvamarin kő. Nagyanyám kék szeme nézett rám kőbe zártan. Úgy tartják a kövek kedvelői, hogy az akvamarin a bátrak köve, és hogy fokozza a szerelmet a távolban lévő iránt. Ez volt a kísérőgyűrűnk – mondta – neked adom. 

A nagyapám hat évig volt börtönben, kiszabadulása után egy évvel meghalt. Tulajdonképpen akkor fogadtam el addig megvetett, rút kezemet, mert rájöttem, hogy az öröklődés műhelyében, ahol a génkönyveket írják, az egyik bekezdésbe a nagyapám kezét jegyezte be a láthatatlan kéz, no meg az apámét. Életem e két fontos szereplője korántsem élt olyan harmóniában, ahogy ez a kezek hasonlóságából következhetett volna, egyébként sem hasonlítottak egymásra, de ez most lényegtelen. Apámmal hadban álltam haláláig, akárcsak anyámmal, hiszen mindkettő túl korán tűnt el az életemből, a nagyapámat meg, akit ötvenhattól hatvankettőig életfogytiglani büntetését töltötte, éppúgy hiányolom halálomig, mint előbbieket.

A magamon nem állhatott kézforma a két fontos férfi kezét idézte. És itt és most bevallom: mindkét férfit szerettem, beteljesületlen igaz szeretettel, csaknem szerelemmel.

Utószó:

Egy évvel ezelőtt történt október végén, a házassági évfordulónkat ünnepeltük. Csak úgy kettesben, felhajtás nélkül, a konyhában, úgy ültünk az ünnepi ebéd mellett, mint ahogyan máskor is. Pontosabban, igyekeztem valami kedvenc étellel előrukkolni, így a menü talán ünnepinek volt mondható, a borból meg az egyik négyéves somlóira esett a választás, de semmi más egyéb, csak az öröm, de az sem különleges, hiszen minden nap örülünk egymásnak. Nem fáradunk bele.

Gőzölgött az étel, előttünk a bor, fehérarany: Negyven cseppet, minden étkezés előtt – így a férjem. Kortyoltunk. Vártunk egy kicsit, hogy átjárjon bennünket mindaz, ami mögöttünk volt már, és ami ezután következik. Teleszívtuk magunkat a perccel, és már nyúltunk volna az evőeszközért, amikor megláttam a kezét a tányér mellett. Az asztalon pihenő gyengéd kezét, melynek az érintésével sohasem tudtam betelni, és nem is fogok, azt a kezet, mely éppen olyan volt, mint az apám keze, mely nagyapám kezére hasonlított. Akkor hirtelen lehajoltam és megcsókoltam. Nem tehettem mást. Az engem gyengédségben, figyelmességben mindig megelőző, szelíd férjem nem szabadkozott. Ült nyugodtan, de éreztem, hogy elönti az öröm, mert a konyhánk, mely addig csupán fénylett, elkezdett ragyogni.