2013. november 4., hétfő

Alzheimer 4.

Egy ködös novemberi vasárnap délelőttjén az újságárusnő keltette fel őket. Hosszan csengetett, újra meg újra rátapadt a csengőre, nem tágított, az meg vijjogott, feltépte a ház csendjét, itt is meg ott is kinyíltak a ráccsal védett ajtók felső ablakai, s valaki kikémlelt rajtuk. Percek teltek el, míg Karola végre elnyomta a féligszívott Tervet, kelletlenül lelökte magáról a füstszagú paplant, magára rángatta a pongyoláját, és az előszobára nyíló ajtó résén óvatosan kinézett. Miután azonosította a feldúlt képű újságárusnőt, kis családját csendre intette, hadd higgye a betolakodó, hogy nincsenek otthon. De az asszony nem adta fel, dörömbölt az ajtón, s egyre hangosabban mondta a magáét.

Az a primitív trampli, csak úgy berontott hozzájuk, illetlenül korán, nem vizitidőben, és egyáltalán, hogy' képzeli - mesélte később Karola felháborodottan. A nő hetet-havat összehordott arról, hogy az öreg milyen beteg, ápolatlan, nem eszik, és számtalanszor eltéved, néha napokig bolyong a környéken, míg egy ismerős haza nem vezeti. Azt állította, hogy ha ő nem nézne rá, nem vinne neki valamit enni, s nem gondoskodna róla is a rengeteg munkája mellett, az öreg már régen nem élne. Szinte fuldoklott a nem titkolt felháborodástól, és amikor végre kitessékelték az előszobából, valami ilyesmit mormogott: Micsoda népek, nagyra vannak magukkal, de a szülőjükkel nem törődnek. Alig várják, hogy meghaljon, s végre beülhessenek az örökségbe. Gyilkosok!

Karola azt mondta, a vén k nyilvánvalóan a Só utcai lakásra pályázik, szeretne oda beülni a koszos pereputtyával, na, de abból nem eszik! Egyszer már jól jött kapcsolata révén másnap gondoskodott apja elfekvőbe szállításáról, aki éppen oda került, ahová Pötyi. Egyszer meg is látogatták. Ha az anyja nem kényszeríti, hogy vele tartson a kórházba, nem is emlékezne a nagyapjára. De Karola nem engedett, azt mondta, ő egyedül képtelen oda bemenni. Pedig mindig irtózott a kórháztól, már a szaga is öklendezésre késztette.

Akkor látta utoljára a nagyapját, de mert korábbi emlékei elhalványodtak, úgy tűnt számára, hogy egyben először is. Amit látott, furcsamód megrendítette, ezért később mindent megtett, hogy az emlékét végképp kitörölje.

Az öreg a hatágyas kórterem egyik ágya mellett ült mezítláb, egy valaha fehérre festett kórházi széken. A hasig nyitott foltos pizsama felfedte a beesett mellett, s látni engedte az ősz mellszőrzetet. Üres tekintettel bámult maga elé, az arcára rákövült a végleg elhagyottak örök fájdalma. Félig nyitott szájában valami ételmaradék lehetett, amit sem megrágni, sem lenyelni nem volt képes. Mint egy bábfigura - gondolta -, amit a bábos végképp ott felejtett, mert vége a játéknak, s elment, hogy egy új játékhoz új bábok után nézzen.

A nővér biztosította őket, hogy az öreg nem szenved, és hogy gondoskodnak róla, ő maga naponta megnézi, tisztába teszi, átöltözteti ötször egy nap, ha kell, s meg is eteti, itatja, mert magától már nem igen tudna. - Mennyit adjak neki? - suttogta Karola, s mert ő csak megrántotta a vállát valami aprópénzt dugott a nővér zsebébe, az meg köszönte és elsietett, de azt ígérte, hogy hamarosan újra visszajön a Kari bácsihoz.

Nem volt felkészülve a látványra, sem az érzésre, amit kiváltott belőle, s mert azóta sem tudta megemészteni, el kívánta temetni örökre. De néha már az újságosbódé látványa is felidézte a kórházi látogatás emlékét, ezért ha tehette, elkerülte a sarkot. De miért is jött most erre? Mert sietett. Ráébredt, hogy nem bír a nyugtalanságával, hogy mielőbb túl akar lenni az egészen. Csak a gyönyör utáni alvásra gondolt, ez csillapította kissé a szorongását, ami újra meg újra visszatért, hacsak rápillantott a mellette haladóra. Megsejtette, hogy hamarosan történik valami, ami beleég majd az emlékeibe újra kitörölhetetlenül, ahogyan a nagyapja emléke is.

Igen, éhes vadállat, vagy sebesült vadállat. Már nem tetszett neki, és sehogyan sem értette, miért gondolta, hogy Monica Vittire hasonlít. Újra meg újra azzal vigasztalta magát, hogy nemsokára érzi majd az édes békét, és álomba merül, amit kár volna kihagyni. Igen, aludnia kell végre, aludnia kell, s előtte szüksége van az altatóra.

A lány engedelmes volt. Amikor maga alá gyűrte, és kíméletlenül beléhatolt, csak felsóhajtott fájdalmasan, de nem tiltakozott. Attól kezdve csak a gyönyört, a sóváran várt megkönnyebbülést hajszolta. Néhány másodperc múlva ernyedten, kiüresedett aggyal zuhant a lány mellé. Az álomkút peremén állt már, kitárta a karját, hogy belézuhanjon, és reménytelten várt az édes csobbanásra, amiután megszűnik minden, amikor meghallotta a zokogást.

Csaknem felüvöltött a csalódottságtól, a türelmetlenségtől, mert ott volt már oly közel, és a félelemtől, hogy újra elszáll a várva-várt lehetőség, s minden kezdődik elölről. Szerette volna visszafordítani az időt, talán addig a pillanatig, mielőtt meglátta a lányt, vagy legalább az ejakuláció pillanatáig, a kiüresedés pillanatig, mert akkor még úgy tűnt, hamarosan elaludhat. De ez lehetetlen volt.

Akkor megragadta a lányt, s éppen azt tette vele, amit nemrég a fecsegő vörössel. Az már egyszer bevált. Belemarkolt a vörösesszőke hajzuhatagba, és a fejet az ágy támlájához ütögette. A lány nem védekezett, és ettől méginkább hatalmába kerítette az indulat. A test ernyedten követte az erő ívét, mint egy rongybaba, s ez ismét felidézte a nagyapja székre hullott, ernyedt testének emlékét. Elvakult dühhel csépelte a koponyát a tiszafa ágytámlához. Karola mindig hangsúlyozta, hogy az ágy tiszafából készült, igen értékes bútordarab.

A sírás íve először megváltozott, hisztérikus üvöltéssé lett, mint amikor a fájdalom végleg legyűri az embert, letépi róla a társadalmi lét által rákényszerült álarcot, így nem marad más csupán a szenvedő állat, aztán hirtelen csend lett. A csend azt ígérte, hogy talán mégis, mégis elaludhat végre. Furcsa, de a lány is elaludt. Mint akit agyonvertek, egyik pillanatról a másikra. Az előbb még üvöltve sírt, most meg alszik. Fel akarta kelteni, hogy kitessékelje, de meggondolta magát. Na jó, majd kilöki azután, ha felébredt! De addigra már biztosan nem lesz itt. Megnyugodott. Érezte, közeleg az álom ismét. Sietett elhelyezkedni, felvette a kedvenc pózát: a párnát maga alá gyűrte, hasra feküdt. Szerencsére nem kell hozzáérnie, a Monica Vitti alteregó kényelmesen elfér mellette.

Hú, micsoda kép! A gyűrött ágynemű a zaklatott félhomályban arról árulkodik, hogy itt az imént még vadul szeretkeztek. A kéj halálos ernyedtsége végigkúszik a szobán. A nő egészen az ágy szélén fekszik, mint egy bábú, mint egy törött marionettfigura. Milyen modern, milyen dekadens! A pózból nyilvánvaló, ha egyet fordul, talán le is esik! Micsoda zárókép lehetne a The End előtt! A mindenit! Antonioni sem tudna különbet rendezni. Kéne még valami jó zene, zaklató és erőteljes aláfestés, közben a kamerával végigpásztázni a testet, a szobát, és lassan elúsztatni a képet, időt adni, míg a nézők végre megértik, hogy mit is láttak. Időt hagyni, hogy feldolgozzák, hogy megértsék a pillanat feszültségét és sűrűségét.

A néma alakra pillantott még egyszer mielőtt ernyedten és boldogan átadta volna magát az alvásnak, és felkuncogott: Mindjárt lecsúszik! Nem baj, akkor legalább felébred, és elhordja magát. Aztán egy Kosztolányi vers jutott az eszébe, s nem értette miért, de az a néhány sor itt és most valahogy úgyszintén csiklandósan mulatságosnak tűnt, és nagyon-nagyon ideillett:

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

No, igen. A műveltségébe aligha köthetne bele bármelyik bunkó. Gondosan eligazította a párnát, és a takarót maga felé húzta, ha fázna a nő, nehogy elorozza tőle. Aztán az alvás magába nyelte, befogadta, mint a türelmes halál.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése