Rendszerint
a hármasra mentünk, de már kettőkor előtte toporogtunk, tikkadtan a
koradélutáni forróságban, mely elsorvasztotta az árnyakat és megsokszorozta a
fényeket. Olyankor a tárgyak a levegőben reszkettek, velük mi is, néha csaknem
az ájulás szélén a kiállt hőségtől, télen meg dermedten, lila szájjal a recsegő
fagyban. Leginkább a lábam fázott az átázott cipőben, mire legyalogoltuk a
három kilométert, már alig éreztem. Elöl mentek be az idősebbek, a
tekintélyesebbek, végül a legapraja, a maradék. Miért alakult így vagy úgy a
sorrend magunk sem tudtuk, mégsem vétettük el soha. Az első néhány belépő
változott, de a sort rendre a legkisebb Benárik gyerek zárta, mindig
maszatosan, lógó orral, kinyúlt mackónadrágban télen-nyáron. A kis Benárik
Pisti nem maradt el egyetlen hármasról se, egészen mindegy volt mit vetítettek.
Vagyis, egyszer nem jött többé, de ez már egy másik történet.
Én
többnyire a derékhadban várakoztam, nagynéném, a kisasszony kezét szorongatva.
Csókolom kisasszony, hogy tetszenek lenni? Dédike nagyságos? És súgva: De
szerettük az alezredes urat, de kár, hogy... Itt elharapták, csak a pillantások
beszéltek, mi meg zavartan félrenéztünk, ugye senki se hallotta meg, akinek nem
kellett meghallania. A közeledő pénztárfülke előtt araszoltunk, s örültünk,
hogy a kígyózó sornak mégiscsak az első harmadában vagyunk, ha nem is a
legelején. A kisasszony kibányászta feslett fekete ridikülje aljáról a nyugdíj
óta rejtegetett tízest, kicsit félrefordulva, szemérmesen, egész testével
takarva a műveletet, valaki meg ne lássa a szakadt bélésbe akadt vedlett pénztárcát.
Izzadt tenyerembe szorítottam a tízest és már nyújtottam is: kettőt kérek a
hármasra. Ügyetlenkedve, kapkodva kotortam a visszajárót, mert nyikorogva
gördült a valóság rozsdás függönye. Lábdobogás, széknyikorgás, az ülőkék vad
csattogása, kuncogás és a szócsörték, mindig ugyanaz: Ez az én helyem, nem tud
számolni? Na, eggyel arrébb Julis néni, magának egy hely nem is elég? Nézd a
piszkos kölykét, hogy tolakszik! Psszt, csitt – és kezdődik, mindjárt kezdődik,
a vetítő surrogása már jelzi, hogy hamarosan, és megállíthatatlanul, mert
háromkor kezdeni kell, és mi itt vagyunk, a vásott vászon eltűnik a jótékony
sötétben, nyílik a másik világ kapuja és... Ujjongtam.
Táguló
csend.
– Ez
már a halál? Így kezdődik?
Nem
fordult meg. Háttal ült nekem, valami késpenge szikla élen, a mélység felé
fordulva. Merev háttal, derékkal. A két csontos térde egymáshoz tapad, erőtlen
keze az ölében. A szájában félig rágott étel.
– Nem
hallod, mit kérdezek?
Nem
láttam a szemét, mégis tudtam, hogy szürke tükör, melyre a szenvedés erezett
hólyagos jeget kovácsolt, mögötte dermedt könnyek gyulladt könnyzacskóban.
Fázik, mindig fázik, mindig éhes, mindig szomjazik. De nem szól. Sohasem
panaszkodik. Hogy gyűlölöm ezért. Most odamegyek és lelököm. Ha nem fordul meg
azonnal, ha nem köpi ki azonnal a nyálban erjedt, hömbölgetett ételgolyót, azt
a nyomorult falatot, a szemembe, bele az arcomba... Ha nem mondja a szemembe,
mit vétettem ellene egész ártatlan-bűnös létezésemben!
–
Fordulj felém, a kurva életbe! Nézz már rám! Vádolj! Sírj! Ordíts! Hajítsd csak
felém azt a kést! Hadd álljon belém. Pont úgy, mint akkor egyetlen-egyszer és
soha többé! Akkor majdnem megértettem a fájdalmadat. Most, kérlek! Követelem!
Ha nem teszed meg, lelöklek! Ha nem válaszolsz, nem tudom, mit teszek!
–
Hülyeséget kérdezel. – Ez az ő hangja volna? – Te is tudod, hogy a halál az
élettel kezdődik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése