Szerelem végelgyengülésig

A média keselyűi, hollói, varjai és szarkái kitartóan köröznek az érett korú rocker – a hatvan felé tart, de ki hinné! – és hitvese – ezidőtájt már alighitvese – válása fölött. Kihűlt a nagy szerelem. A felek mosolyogva kémlelik az eget, várják az újabb érdeklődőket, s ők leszállnak. Életük nyitott könyv a műmárvány posztamensen, a dögevők csőrükkel lapoznak, néhol meggyűrődik kissé egy-egy oldal, szakad, mindenütt madárürülék. Sebaj! Mindenki őket olvassa.

A közönség érdeklődése jogos – ismeri el a rocker – s ragyog. Készséggel magyaráz: Második feleségével csodás szerelmet éltek át, tizennyolc éven át égett a láng. A háttér a sztár palotájának nappalija, vadonatúj posztmodern elegancia, méregdrága romlandó díszlet a jelennek, a falon arany és platinalemezek.

Úgy történt, hogy egy napon a boldog férjnek eszébe jutott, mi lenne, ha azután nem egymás s....-ben élnének, mert ilyen az igazi szerelem, éjjel is veled, nappal is veled, mi lenne, ha más ülne ott tőle jobbra az anyósülésen, más feküdne a franciaágy balfelén, s nem ő, ez a régi, mert a tizennyolc év az tizennyolc év. Mint aki mindennap tortát eszik... Megunták.

Elszomorodott. Először a szívére haragudott, mert már nem úgy égett, mint addig, de felismerte, hogy igaztalan volt. Mert rájött, hogy tud ő még igazán szeretni, de tud ám! S a régi is megérdemli, hogy imádják, mivel remek asszony, s mert ő már nem tudja imádni, hát imádja más. Így méltányos. A palota és kincsei természetesen maradnak. Biztonság a második elhagyott asszonynak, meg a második elhagyott gyermeknek. Mert erre büszke. Csak a lemezek kerülnek le a falakról.

Egy pillanatra feltűnik az új szerelem: szép barna lány, fiatal. Alig lehet több a korkülönbség húsz évnél. Vagy harminc? Szóval összeillenek. De egyelőre legénylakásba költözik a boldog volt férj. Egy snitt erejéig látjuk a régi asszonyt is, szőke, már nem olyan fiatal, mint tizennyolc éve, akkor szinte kamasz volt, s mond egy mondatot híresen jó szexuális életükről, mely éppoly erős volt, mint szerelmük. Illusztrációnak lovaglókép, felül a hitves, a mára kihűlt férj ott alul, talán még forró volt és erőteljes.

Az új népszerű kibeszélősó, új, máris népszerű műsorvezetője derűsen hallgatja a derűs beszámolót. Régi, jó ismerősök, már az elején kiderül. Nem ítélkezik, miért is tenné, hiszen minden szép, minden jó, mindennel meg van elégedve, sőt, ahogyan a derűs beszámolót hallgatja, egyre fénylőbb, egyre mosolygósabb. Aztán mégis firtatja, mert hogy lélekgyógyászok vagyunk, vagy mi a kánya, hogy az apa, a szülő mit szól mindehhez. Némi zavar támad. Kinek az apja, kinek a szülője?

Ám hamarosan kiderül, hogy az még nem nőtt fel teljesen. Talán a lázas szerelem idején nem volt idő apává serdülni. Mert mi az az ötven, hatvan év, ami erre adatik! Nyilvánvalóan igen kevés. Mert az a lángoló szerelem ideje, azt kell kitanulnunk először. Ez az önmegvalósítás ideje, azt kell először betöltenünk. Majd utána. Ha élünk még.

A gyermek még nem tudja – persze érzi. Még csak öt éves, még nem mondták neki. Műsorvezető szakmai értéssel bólogat: Már hogyne érezné. A gyermekek többet tudnak nálunk.

Ezt meg kell majd oldani. De majd megoldják. Együtt, hárman.

Hogyan kell ezt megoldani, hogyan kell tisztességgel, becsülettel elválnunk? – kérdezi a műsorvezető, amit már mindenki tud: Így kell szépen, okosan, intelligensen válni.

Az örökifjú rocker még jobban ragyog, de szerényen hárítja a dicséretet, s még előkap a végére egy bibliai idézetet: Azt tedd másnak, amit akarsz, hogy mások is tegyenek veled. Tudja, hogy a nagyász, egy blikkfangos idézet az egyik slágeréből még hátra van, s tar koponyája szinte kigyúl, valami belső fénytől világít. Aztán bevallja, hogy vannak, akik náluk is jobban csinálják, és esetleg negyven vagy ötven évig együtt tudnak maradni. De tőlük csak ennyire telik, mert elfogyott a lángoló szerelem. Szeretett, ameddig tudott.

A közönség tapsol. Senki sem emlékszik rá, hogy egy interjúban ezt mondta alig egy éve: „Csak az örökérvényű értékekben hiszek: Isten, haza, család, szeretet, béke. És még egyszer szeretet. Mindenkit szeretek, és azt szeretném, ha engem is mindenki szeretne.” És ha emlékezne is bárki rajtam kívül, mit számít az! Végül is minden a legnagyobb rendben volt és van.

Az idő sokkal értékesebb szövetségesünk, mintsem gondolnánk. Megérleli a dolgokat, és megtermi az alkalmakat, vagy bebizonyítja, hogy számos betöltetlen hiányunk ellenére képesek vagyunk méltósággal, sőt elégedetten, örömosztó, fájdalomoldó életet élni.

„Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, és ideje az elültetett kiszaggatásának. Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a vigasságnak. Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelésnek és ideje az öleléstől való tartózkodásnak. Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. Ideje van a szaggatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.”

A történetkritikai kutatás számára remek vitatéma, hogy Salamon, Dávid fia üzenetét olvassuk-e, avagy a Krisztus előtti 3. század körül keletkezett-e az írás. Bevallom, engem sokkal jobban érdekel az örökérvényű üzenet, és a tudósítás arról, hogy a kimozdult idő súlyos gondja nem újkeletű. Ez az időben élők gondja. Lám, Hamlet is így sóhajtott Arany János tolmácsolásában: "Kizökkent az idő, — ó kárhozat! / Hogy én születtem helyre tolni azt."

É n is így sóhajtok és nyögök, amikor sekélyes elmémmel, s igénytelen nézői attitüdömmel szívszorongva bámulom a beszélgetősó (még rosszabb: kibeszélősó) boldog-boldogtalan idősödő rockerét, aki azt hiszi, hogy az ifjúság és a szerelem örök. Annak kell lennie, hiszen mindenki azt mondja, hogy az, s lám körülötte senki sem kíván megöregedni, s a párkeresés boldog korszaka sem ér véget soha. Bár van, ami véget vethet az izgalmas vadászidőknek, de az élethű másolatok, implantátumok és serkentők mágikus korában már azon is lehet segíteni. Világméretű ipar épül s fejlődik, esztétikai sebészet csúcstechnológiával, hogy az elkerülhetetlent késleltesse. Hamarosan belépünk az örök fiatalság birodalmába.

Az idősödő rocker megzavarodott elméjében halhatatlan slágerszövegek peregnek vég nélkül. Legtöbbjük a szerelemről szól, mert miről is szólhatna másról, azért slágerszöveg! Azokat tudja legjobban, amelyeket maga írt. Ez jó. Ezekbe bele lehet kapaszkodni. Ilyenkor érzi, hogy nincs egyedül, és a mámoros csápolók is jelen vannak.

A szegény rocker történetesen egy olyan korban született, mely piedesztálra emeli az ifjúságot – ez a triptichon főalakja –, ki fentről, undorral és gőggel néz le a többiekre, mellette pózol a szexuális éhség és szabadság, az önbeteljesítéssel összesimulva, mely nagyra tátja éhes száját. Igen, egy éhes korban élünk: a fogyasztói társadalom lakói (mindig újabb) fogyasztási cikkekre éheznek, a többiek, e szerencsés-szerencsétleneken kívül, vízre és kenyérre. Mindenki éhes. A triptichon alatt mindig van virág, gazdag koszorúk, a virulens hódolat jelei.

Miből fakad az ember éhsége, szomjúsága, folytonos vágyakozása – erre a nem könnyű kérdésre próbálok még válaszolni. A lélek ismerői, kutatói szerint éhesek vagyunk az elismerésre, az intimitásra, a fontosságra, a szeretetre és a szerelemre, a szexre és az ételre.... és így tovább. Mindez jogos.

Tehát (felfokozott) szexéhségünk/szereleméhségünk is éhség, de vajon kielégíthető-e – ez a kérdés. Hogy ténylegesen szexéhség-e vagy valami más van mögötte, ami mozgatja? De azt is tudni szeretném, hogy az időleges kielégítésnek, kielégülésnek mi az ára? Mert mindenért, amit kapunk, elveszünk, cserébe adnunk kell valamit, még akkor is, ha ez azonnal nem is válik nyilvánvalóvá. Tudni szeretném, hogy megéri-e!

De kérdés az is, hogy éhségünket nem lehet-e egyszerűen tudomásul venni, és viselni, mint életünk – természetes – velejáróját. Küzdeni kell a valódi, a jogos éhség kielégítéséért, s nem csupán a mi éhségünkért, s ami azon túl van, elengedni. Igazad van: Aki örökre gyermek (örökifjú) marad, az erre képtelen. Ami most következik – véleményem szerint – igaz rád és rám, igaz mindannyiunkra.

Az ember önző, elidegenedett, tudatlan, magányos, romlott, nem szabad, szorongó, kapzsi, szerepeket játszik és álarcot visel és végül, de nem utolsósorban: mulandó. Mindezekből következik, hogy az ember természetes helyzete nem a boldogság, sokkal inkább annak hiánya. De nem teljesen, mert ebben a helyzetben is találkozik – sohasem teljes értékűen ugyan – a fent felsoroltak ellentétével is. Kérlek, feltétlenül helyettesítsd be, mert ez életünk áldása. Ebben érhető utol a kegyelem jelenléte. Így képességet, erőt nyer a továbbélésre, sőt másnak is képes erőt adni – ezek hiányában legfeljebb csak az életösztön foglyaként él tovább.

A fenti fájdalmak között a leggyötrelmesebb a végesség állandó tudata, hogy meg fogunk halni. Ezzel a mi korunk különösen nem szeret szembe nézni, vagy ha igen – lásd az euthanázia problémakörét – csak részlegesen, közel sem abban a mélységben, ahogy a téma megérdemelné. Én azt hiszem, hogy éhségünk félelemből fakad. Talán nem más, mint elnyomott, eltitkolt halálfélelem. Amíg szeretkezünk, a mámorban nem félünk, ugyanakkor át is éljük – az elveszek, eltűnök, felolvadok (a másikban) érzését. Meghalok, majd újjászületek. Ez egyfajta mámorállapot, kikerülése a jelen nyomorúságának - lehet ajándék az ember számára, de lehet a másik megalázása, a szexualitás – és általa az "emberi" – tudatalatti megvetése. Gondolj csak a káromkodásokra: miért emlegetik főként azt az aktust, mely eredendően az egyik legteljesebb örömforrás. Igen: örömforrás. De ennél sem lehet fulladásig inni, főleg nem mások rovására. Miközben ezt teszed, nemhogy szomjad oltanád, még szomjasabb, még kielégületlenebb leszel, s egy másik embert tehetsz hosszabb-rövidebb időre szerencsétlenné, megalázottá – és te sem leszel boldog.

Ha elég őszinte vagy magadhoz, meghallod a halk, szelíd hangot belül, aki azt a tanácsolja, elsősorban a magad méltósága, épsége miatt: ne tedd!

Mi a megoldás? Magam és minden éhes számára: Az éhség tudomásul vétele, annak tudata, hogy minden ember osztozik ebben az érzésben - s ez már önmagában szolidaritásra kell, hogy ösztönözzön. Annak a vigasztaló tudata, hogy néha - ha nem mások kárára tesszük - éhségünk mégis csillapodik, és hogy úrrá tudunk lenni önző életszomjunkon is. Végtelenül szánom az el- és megtévedt rockert. Mert mi lesz, ha eljön az idő, amikor már a csúcstechnológia is kudarcot vall, mi lesz, ha már az implantátumok sem segítenek többé, mi lesz, ha mégis szembesülnünk kell az aggastyánnal, ha magunkra maradunk az utolsó napon, az utolsó órán? Mit adunk a révésznek, ha semmink sincsen, mert ideát már mindent feléltünk? Mindannyian rockerek vagyunk.