Reggelente, úgy fél hat tájban magamra vetett télikabátban kirontok a fagyba, hogy kint éjszakázó kutyámat, Bubut, és cakkos fülű harci kandúromat, Machiavellit beengedjem egy kis melegedőre, míg készülődöm. Kicsit beszélgetünk - hogy s mint múlt az éjjel. Machiavelli, hideg ide vagy oda, ki-kimaradozik, hidegundorát legyőzi a szerelmi hevület. Aztán a korareggeli homályban aggódva fürkészem a hőmérőt, mennyit is mutat. Ma is azt mutatta, hogy mínusz húsz fokhoz közel, a fagy makacsul tartja hadállását. A hideg ellenére sem állom meg, hogy szememmel végig ne pásztázzam fagyban vergődő kertem, s ne üzenjek valamit a hamarosan kifakadó életről. De jobban tudja azt ő nálam is! Erősebb, bölcsebb nálam, az ő reménységét a tél meg nem rendíti egyetlen percre sem.
Ma reggel az ezüstfenyőmön akadt meg a tekintetem, s feledtem a hideget. Hajnali szépsége nem engedett el. Csak álltam és bámultam dús, fényes tűleveleinek tömegét, telt volt és magabiztos, egyedül állt ott, de nem magányosan, ereje teljében. Egy királynő méltóságával uralta a kertet, feje fölött, mint egy diadém, a lenyugvó hold keskeny sarlója.
Tudjátok, a hajnalok gyakran csodákat teremnek. Hajnalban még a nagybeteg is megkönnyebbül, s ha valaki oly szerencsés, hogy napkeltekor születik, boldogabban érkezik a földre, s békésebben hagyja el anyja ölének védelmét, aki pedig hajnalban távozik örökre, könnyebben hagyja maga mögött földi otthonát. Csodás napszak a hajnal, higgyétek el nekem! Ezen a hajnalon is történt valami páratlan: eltűnt télbe gémberedett kertem, s egyszercsak fölém hajolt az anyám. Gyermekkorom legfényesebb csillaga: Afrodité és Demeter, Tündérkirálynő, Magna Mater. Sűrű homályban fénnyel szőtt, kápráztató és tünékeny.
Anya, ne menj el! - mondtam azon a hajdanvolt estén láztól cserepes, kiszáradt szájjal. Vagy csak akartam mondani? Talán úgy legyengített a több napos láz, hogy nem is tudtam vágyam szavakká formálni? De, mégis! Talán csak leheltem, s ő nem hallotta meg. Hét éves lehettem, vagy még annyi sem, amikor egy szokványos gyermekbetegség, kanyaró vagy skarlát ledöntött a lábamról. Folyt a gyermektest küzdelme, lázgörcsökkel és eszméletvesztésekkel - én legalább is így emlékezem. A nagyanyám volt mellettem. Egyfolytában varrt. Amikor lázálmaimból néha felmerültem, a Singer véget nem érő zakatolását hallottam, s a varrógépre tett kislámpa fénykörében fáradt arcát láttam. Szemével a gép alatt sikló anyagot kísérte, lába a pedált nyomta lankadatlanul. Ha néha felneszeltem, hozzám sietett, fölém hajolt. Borogatott, itatott, gyógyszert kényszerített belém, azután újra indult a varrógépzene.
Nem tudom hány napig tartott küzdelmem a kórral, hol fáztam, hol majd elégtem, halálosan kimerültem végül.
Különösen az esték voltak gyötrelmesek. Azon a felejthetetlen estén azonban mégis csodálatos dolog történt - lám, lám, néha az este is terem csodát! A világ legszebb asszonya, maga a Tündérkirálynő hajolt fölém. Anyám opálos fénnyel telt bőrét mintha belülről világította volna meg valami rejtett fényforrás, sötét haja előrebukott, csaknem megérintette az arcomat. Csupán egyetlen pillanat volt, míg betegágyam fölé hajolt, de én mohón rácsaptam erre a pillanatra, mélyen beszívtam az illatát, melyet azután évekig kerestem.
Sokáig kísérleteztem, hogy különféle parfümök keverékéből valahogy előállítsam a páratlan aromát, de hiába. Anya az Operába megy - susogta, és felkacagott, finoman, csilingelve, mint amikor két kristálypohár összecsendül. Könnyű kézzel meg is érintett, egy kicsit megigazította rajtam a takarót. Talán a mozdulat nem is nekem szólt. Tudja anyuka - szólt hátra - ma a Don Giovanni, az egyik kedvencem... A hangjában a finom futamok már Zerlinát és Elvírát idézték, egy másik, elbűvölő, ragyogó világot, ahol igazán otthon volt. Nagyanyám nem válaszolt, azt hiszem, fel sem emelte a fejét.
Akkor vettem észre az árnyékba borult szobában az ajtó közelében várakozó magas, elegáns férfit. Az anyámra várt, de nem az apám volt. Don Giovanni állt ott a félhomályban - maga a megtestesült csábítás. Hogyan lehet, hogy hét évesen oly egyértelmű volt számomra Don Giovanni hatalma? Nyilvánvaló volt, kit képvisel, és az is, hogy harcolnom kell ellene, még ha reménytelen is a küzdelmem. Olyan nagy volt a tét. Összeszedtem hát minden erőmet, hogy az elkerülhetetlent megakadályozzam, s akkor hangzott el az a bizonyos mondat: Anya, maradj velem! Ne menj el! De közben hallottam a sötétkék taft titokzatos suhogását - távolodott. Elkéstem. Anyám nem csókolt meg, talán túl izzadt voltam, csak intett, finom keze, hófehér hattyú, úszott a levegőben. Talán meg sem hallotta a suttogásomat. Az ajtó bezárult, a Tündérkirálynő és kísérője eltűntek, én meg magányosan és reménytelenül visszahulltam a lázba.
Anyám védelmében el kell mondanom, tudta, hogy a legjobb kezekben vagyok, és hogy nagyanyámnál jobb ápolót aligha találhatott volna. Biztos volt abban, hogy fiatal szervezetem hamarosan legyőzi a betegséget. Amit azonban nem tudott szegény megbűvölt, öntudatlan anyám, hogy azon a lázas estén a szeretet és a szépség távozott el tőlem sok-sok évre, s helyet hagyott a könyörtelen űrnek. Szegény boldogtalan anyám nem is sejtette, hogy közel negyven éven át élt, s bokrosodott bennem az aznap kikelt fájdalom. Drága, tudatlan, ifjú anyám azt sem tudta, hogy Don Giovanni estéjén csaknem örökre elveszítette a gyermekét, mert az nem bírta az anyanélküliség sivatagát. Szépséges, szereleméhes anyám azt sem sejthette akkor, hogy halálába később még egyszer belehalok, s ha majd eljön a bűnök megbocsátásának és temetésének kegyelmes hajnala ezt az estét lesz a legnehezebb végleg elengednem.
Még én is tudatlan voltam, nem is sejtettem, hogy nem egészen húsz év múlva lassan kinyílik majd egy kórterem ajtaja. Az ajtót egy fehér köpenyes férfi nyitja ki, majd mögé lép, s int nekem. Csupán egyetlen kézmozdulat volt, és a rám szegeződő tekintet, s tudtam, hogy veszítettem. Végleg elveszítettem az anyámat. Végleg cserbenhagyott, odaadta magát, még mindig ragyogó ifjú lényét, kívánatos asszonyiságát, sohasem beteljesített anyaságát a ráknak. Akkor újra szerettem, lázasan és eszeveszetten, és gyűlöltem.
A végzetes intéstől a haláláig csupán három hét telt el. Három hétig negyvenfokos lázban égtem. Amikor a testén be nem gyógyuló sebekre esett a pillantásom, hol az életéért könyörögtem az ellenséges Istenhez, hol a haláláért esdekeltem. Naponta, rettegve mentem hozzá, él-e vagy már meghalt, s ha még él, nem kérdi-e: mikor halok meg. Aztán egy napon az anyámnak szánt ajándékommal a Moszkva téren vártam a villamosra, amikor addig sohasem tapasztalt gyengeség fogott el. A lábaim cserbenhagytak, ezért leereszkedtem egy beton virágtartó peremére, melyben nem volt egyéb, mint megkövesedett föld, s régenholt virágok porló vázai.
Akkor halt meg az anyám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése