Egy este – vagy reggel történt? keltem
vagy feküdtem? – zajt hallottam a fejem fölött. A szemhéjam izmai alig
engedelmeskedtek, forró ólom folyt a szemgolyómra, álom, ébrenlét határán. Ezek
voltak a nap legnehezebb pillanatai. A rosszkedv befurakodott ezekbe a
pillanatokba, savanyú volt, hányásszagú. Ilyenkor visszaemlékeztem arra az
időre, amikor még éreztem valamit. Néha álmodtam is, vergődtem az álomhálóban,
hogy kiszabaduljak, mert fojtogattak, hasogattak, felhasították a mellkasomat,
meglékelték a koponyámat, mindenhová behatoltak, hogy emlékeztessenek. Nekem nincs
múltam. Nem kell. Lerázom magamról a markolását. Le én! Nem akarok múltat, fáj
a jövő is. Csak a jelent viselem még kénytelen-kelletlen, lélegzetvisszafojtva,
úszom benne, lemerültem, vigyázok, fel ne merüljek, de vizet se nyeljek. Azt
sem akarom, hogy észrevegyétek. Minek a sok válasz nélküli kérdés.
Miféle zaj? Belekapaszkodtam, s
kimásztam az ébrenlétbe. Egy egér volt. A fejem felett megállt, rám bámult apró
gombszemével, aztán iramodott tovább. A sarokban nedves földkupac jelezte, hogy
a korhadt padlót kirágták, s akár a vakond feltúrták a földet. Ragacsos
egérfogó pasztát vettem, kartonra kentem, s letettem a kupac mellé. Valaki
mondta, hogy a legbiztosabb módszer.
A sivítozására ébredtem. Ijj,
ijj, ijj, ijj, ijj, ijj, aztán csend lett. Ilyen könnyen belátta, hogy vége?
Ilyen könnyen feladta? Elaludtam megint. Arra ébredtem, hogy valaki megérinti a
homlokomat. Lázas lennék? Ne, ne még, ne vedd el a kezed – ezt akartam mondani,
de nem mondtam, hiszen nem mondtam azelőtt sem soha. Mindig megelégedtem a
pillanat örömével, a következőt szemérmesen elengedtem. Sohase kértem többet.
Talán attól féltem, hogy úgysem kaphatnék többet. Résnyire nyitotta a szememet,
hogy lássam a kéz tulajdonosát. A nevelőanyám volt. A takarót igazgatta rajtam,
begyűrte a lábnál körbe-körbe. - Egy palack forró víz, az kéne, hogy
felmelegítse, ugye Anica? – kérdezte ugyanazzal az aggodalommal, ahogyan régen
is. Mikor is? A nagyanyám nem válaszolt, a port törölgette elszántan, mintha a
dühét felszívhatnák a rendteremtés mozdulatai, elvinnék a keserűségét. Aztán
levette a függönyöket, egyiket a másik után, hajtogatta, sarkát a sarkához,
élét az éléhez, vitte kifelé a karjában billegő ruhatornyot. Serényen feltekerte
a szőnyegeket, s egy vödörből vizet öntött a padlóra, letérdelt, súrolókefével
dörgölte. Szabályos íveket rajzolt, a koszlott, habos víz menekült a kefe elől.
A húga is mellé térdelt. Elszántan súroltak, hibátlan, örökritmusban. - Mondtam
nektek, vigyázzatok! Ugye, hogy megmondtam? Mondtam, hogy a lánnyal még
történik valami! Dédi a piros fotelban ült, valami ócska pokrócba burkolva, a
lábát felhúzta, hogy ne zavarja a lányai munkáját. Azok a forrástiszta szemek!
Hozzájuk beszélt, de közben engem vizsgált, le nem vette rólam a tekintetét –
Haragszom a lányra – mondta panaszosan. - Ugyan, anya! – hárított fájdalmasan a
nevelőanyám. Mintha azt mondta volna: Még te is bántod? Minek?
De Dédi csak dohogott tovább, s
engem bámult.
Azt akartam mondani nekik, hogy
véget vessek a kellemetlen beszélgetésnek: A Dédi már régen nem él. Meghalt
kilencvenhárom éves korában. Nem emlékeztek? Együtt mentünk fel Icuval a
ruháiért a Hárshegyre. Agy-érelmeszesedése volt szegénynek. De kilencven éves koráig,
akár a beretva, úgy fogott az agya. Mindenre emlékezett. Még Kossuth Lajos
temetésére is, még arra is melyik lovon milyen pántlika volt, meg arra, amikor
a Fedák Zsazsa...
Csodálkoztam. Egyetlen szó sem
hagyta el a számat, mégis, mintha értették volna, összenéztek, összekuncogtak,
de nem hagyták abba a súrolást. Akkor jó, gondoltam megnyugodva.
Akkor bebújok még egy kicsit a paplan alá. Nem mennek el. Ezek már nem mennek
el. Icu aludhatna velem, mint régen, a nagymama meg Dédivel a másik szobában, a
kinyitható rekamién. Milyen jó, hogy azt megvettem, mennyi eszem volt! Na,
minden rendben már ezután. Ha ők ápolnak, meggyógyulok.
Aludtam megint, édesen, mint még
tán sohasem. A párna puha volt a fejem alatt, mint lágy emlők, biztonságot adó,
tápláló, a takaró könnyű, és meleg, a lábammal a forróvizes palackot
hengergettem – Icu csak odatette valamikor -, a nyál kicsordult a szám sarkán.
Az ágyamnál álltak mindannyian. A
nagyanyám vállán ült az egér, mosakodott, törölgette a bajuszát. Nem szóltak,
de tudtam, hogy menni készülnek. Ne, ne még! Hengerítettem a takarót: - Kelek
már, öltözöm! Nem, még nem! Még csak most jöttetek. Annyi évig távol voltatok,
már csaknem belehaltam. Máskor nem mondtam volna ilyet, de akkor mindent
megpróbáltam, hogy visszatartsam őket. - Icu, Icu! - A keze után kaptam, hogy
megragadjam, ne engedjem. Újra fölém hajolt, de nem nézett rám, a takaróval babirkált
megint, begyűrte a széleket. Nem akarta, hogy lássam az arcát, talán szomorú
volt. Hirtelen csukódott az ajtó, s akkor levetettem a paplan szorítását,
eridj, te dög, s kiugrottam az ágyból. Éreztem a padló nyirkosságát, még nedves
volt, hiszen csak elébb mosták fel! Akkor hol vannak, hová tűntek?
Feltéptem az ajtót, kirontottam a
hidegbe. Már mindhárman az utcán voltak. A nagyanyám az anyámba karolva. - Sose
szerettétek egymást! – üvöltöttem utánuk. Az anyám megállt, hátranézett. Mintha
valami szomorkás mosoly volna az arcán, bocsánatkérés, vagy afféle - de túl
messze voltak már, nem láttam jól. – Icu! Icu! Hát te is elmész? Nem fordult
vissza. Dédivel beszélgettek valamit, azt hiszem, már nem hallotta.
Miért, miért nem futok utánuk?
Álltam a kapuban odagyökerezve, markoltam a kapufélfa jegeces vasát,
hozzátapadt a tenyerem: - Bubu, Bubu! Ez is utánuk szökött – gondoltam
kétségbeesve. A saroknál még két férfi csatlakozott hozzájuk. Ők be se jöttek.
- Később, később! – Az alacsonyabb, köpcös hangja volt. Nem láttam az arcát, de
tudtam, hogy ő az. Mindig a távolból biztatott, s meg kellett értenem. Ez volt
az egyik feladat. Valahogy mindig sikerült üzennie. Most is: Később, később. Ha
megérintem a homlokomat, mintha őt is érinteném. - Később. Később.
Még nem jött el a te időd.
„olyan vagyok, mint egy határt nem tűrő hártya, ami két bot között
kifeszítve áll, és még vannak ugyan határai, amíg nyújtható, de már szakad,
felszakadt, mint egy szűzhártya, és nincs értelme feszítgetni, hisz a végtelennél
is végtelenebb teret is magába tudja fogadni,
sőt, ott lebeg a botok között a kifeszített éjjeli égbolt.
a kád már vár.
azt hiszem ez is egy olyan pont, amikor helyrehozhatom az elvékonyodott
szálakat. az érzelmek és bizalmak rostjaiban.
most nincs hátra arc és arctakarás. itt a párnák között
talán még eljátszhatnám a Vakot, de lassan majd hajnalodik és
világosban már nem látni a csillagokat szabad szemmel.
bizsergek.” (Idézet Gedei Viktória írásából)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése