Ki ez már megint? – kérdezem, s
közelebb hajolok az idegenhez. Az imént rég elporladt anyám hunyorgó szemét
hazudta a fürdőszobai tükör – látok én szemüveg nélkül is – éppen így nézett
rám, elutasítón, menj már, ne firtass, hagyj engem tekintettel. Kerek foltot
törlök a párába, abban meg a nagyanyám keserű szája biggyed, aztán meg más,
idegen arcok tűnnek fel, mind engem bámul, kíméletlen kíváncsisággal, pedig nem
is ismerem őket. Talán álmodtam velük valamikor. Dühvel kenem az arcom,
masszírozom, tépem, felhúzom a bőrt, felrángatom a szemem mellett,
mandulaszemmel meredek megváltozott ábrázatomba. Szemceruzával kontúrt
rajzolok, satírozok, el- és lefedek, ami nincs, az próbálom megfesteni, ami
van, eltüntetni. Vesztett reménnyel szemlélem az eredményt. Mást, mást, mást
mutatsz, nem engem, önfejű dög! Lekapcsolom a sminklámpát, hogy a mennyezetről
szórt sápadt fényben bizonytalanul, elmosódott kontúrokkal, előtűnjék végre az
én arcom is.
Csoda. A félhomály fénnyel telik
meg újra. Ismeretlen forrásból ered, pásztája eltávolítja hazug képmásomat,
eloszlik, benne fénnyé oldódom magam is, hullámmá és anyagiság előtti térré
válok. Csak egyetlen pillanatra, az idő időtlen – vagy idő előtti – egységére,
de ez éppen elég ahhoz, hogy túllépjek az itt és most-on, hogy átlépjek a
valóságba.
A falak elválnak egymástól, a
vakolat kötése olvad, akár a vaj, a téglapanelek testetlen mészfehér pillék,
fényes repüléssel szállnak felfelé, a zománcozott kád karomlábai riadtan
kapaszkodnak, a törölközők körülötte verdesnek, széles szárnycsapásokkal
követik. A zuhanyfülke függönye feszülő vitorla, gyorsan távolik, akár egy
légibusz. A csempék egyenként leválnak a falakról, s ék alakba rendeződve
észak-kelet felé veszik útjukat. Az idő sirokkója felemelte a mosdószekrényt
is, kifordította, kiürítette, letépte a fogasról a ruhákat. A sötétkék
fürdőköpeny a fehérbe kapaszkodva keringőzni kezd, aztán egymáshoz simulva tűnnek
el a szemem elől. A tükör marad legutoljára, előttem lebeg, mórikálja magát,
mint aki menne is, maradna is, s benne-vele remeg-lebeg tiszta képmásom,
hajdani gyermekarcom. Gyermeki? Nem, inkább kamasz. Kiskamasz. Egy-két pattanás
már csúfítja az egyébként makulátlan bőrt, mely fénnyel telített, akár egy
kifordított kagyló. Nem fogja a nap, a gyöngyházragyogás mindig ellenáll.
- Menj tükör, te is, nekem is
mennem kell!
Jó volt szállni. Az elrugaszkodás
pillanatába újraéltem mindazt, ami addig történt. Megértettem, hogy minden
értem történt és én is a mindenségért történtem.
Tudjátok-e, hogy minden, minden a
szerelemről szólt? Persze, ha a szerelemre úgy gondolsz, mint mohó vágyra,
éhségre, mely arra bíztat, ragadj meg, eméssz fel egy másikat, hogy te boldogabb
légy, akkor nem érthetsz engem. A szerelem... az egészen más. Mindig erről
írtam, és ezután is csak erről fogok írni. Hogy megértsétek, hogy megértsem. Ez
a legfontosabb. Még akkor is, ha a szavaknak tulajdonképpen nincs is valódi
értelmük. Olyanok, mint a segédvonalak. Végül, ha már kész a mű, kitöröljük
őket.
Egy barna fejnél, a leggömbölyűbb
golyófejnél kell kezdenem, melyet sohasem érinthettem, pedig annyira vágytam
rá. Egy golyófej nem nevetséges. Különösen nem az, amikor a finom sörtehaj már
annyira kinőtt, hogy az áttűnő fejbőrt alig lehet felfedezni alatta. Akkor már
nem szúr, csak valami rugalmas, csiklandós érzés a tenyeredben, amitől a
vidámság és a gyengédség átjárja az egész testedet, meg a kívánság, hogy még,
még, még, s csak miatta nem folytatod. Mert bár a fej még nem mozdul, érzed a
tiltakozás finom rezdüléseit, ezért abbahagyod a golyó simogatását, pedig olyan
jó volna mindkét kezeddel magadhoz ölelni, mint egy labdát, mert meleg,
simulékony, engedelmes, mint a megszelídített élet.
A fél tízessel jöttek. Napközben
négy-öt vonat állt meg nálunk, de az évek múlásában is állandó ismétlődés – a
menetrend sem változott sokáig – nem tudta kiölni az érkezés-indulás katartikus
élményét. Jó volt látni, amikor a 424-es berobajlott – Pestről jött vagy
Kecskemét felől – jó volt várni, míg lepergette utasait, s befogadta a menni
vágyókat, s jó volt látni, amikor újra elindult, hatalmas fújtatásokkal,
kétséget sem hagyva afelől, hogy eléri célját. Maga volt a megbízhatóság, maga
volt az örök. Aznap délelőtt őket hozta. A magas, karcsú szőkét, meg a
barátját, a tömzsi, kis feketét.
Ziháltam, a szívem elhagyta
ritmusát, s valami zavarosat pergetett. Mindjárt azután jött a forróság, az
arcom kigyulladt, s arra gondoltam, jó, hogy senki sem lát. Az érkezők
kipattantak a vagonokból, s szanaszét gurultak, mint a borsószemek, a falu felé
indultak gyalogosan vagy biciklin kerekeztek tovább. Csak az a kettő maradt, ők
maradtak hátra. Talán meg is álltak egy pillanatra, miután leszálltak
komótosan, férfiasan, miközben sóváran gondoltak a csikkre, amire most
rágyújthatnának, hogy igazoltan múlassák a gonosz időt, mely tudomást sem vesz
szándékaikról. Bizonyára lopva egy pillantást is vetettek függönytelen
ablakunkra, de csak úgy, hogy a másik észre ne vegye.
Honnan tudtam mindezt? Mert
mindezt már láttam, még mielőtt észrevettem volna őket, kristálytiszta belső
látással. Honnan szivárgott ki ez a mindentudás, a még nem látott biztos
tudása? Honnan tudtam, hogy a lemaradók engem várnak, s hogy bennük is él a
bizonyosság: nem hiába? Az elvadult orgonasövény mögé léptem, hogy meg ne
lássanak. Hadd várjanak! Kínozni akartam őket, büntetni mindazért, amit, értem,
miattam, ellenem terveztek, s mindazért, amit nem terveztek, s még nem is
kívántak. Ellenségem mind a kettő. Mert ketten voltak, ketten, párban jöttek,
egymáshoz tapadt társulásban. Hülye kölykök, dedósok. Kicsapott belőlem a
gyűlölet, perzselt, s csaknem elnyomta az előbbi állati örömöt, izgalmat, de
csak fellobbant, s kiégett mindjárt.
A terv mindenekelőtt. A pontos
terv, a minden ízében kidolgozott. Az első lépéstől az utolsóig, mint a
legzseniálisabb sakkjátszmában, ahol a megnyitás után már el is dőlt minden. Az
első lépéstől az utolsóig. Mindent magában kell foglalnia. Hirtelen,
indokolatlan távozásomtól a végső pillanatig, amikor ismét itt állok a vén
orgonasövény áthatolhatatlan falának védelmében, fáradtan az átélt izgalmaktól,
a megváltoztathatatlan megtörtént végzetes nyomása alatt.Miközben a kék pántos szandált
csatoltam, zaklatottságom csillapodott, a megkönnyebbülés erővel töltött meg.
Mintha egy abroncs pattant volna le a koponyámról. A baby-dollt, a baby-dollt!
Finom rózsaszín szalaggal szegett a mell fölött. Alig domborodik. Nem baj, jobb
is így. De a szoknya rövid, nagyon rövid. Na és! Egy kislány miért ne hordhatna
rövidet? A kardigánt odakint gombócban belegyűrtem a szatyorba. A kapu
előtt csíptettem fel az op-árt fülbevalót. Fekete-fehér műanyag klipsz.
Kegyetlenül szorított, legszívesebben azonnal kitéptem volna, de tűrtem, pedig
tudtam, hogy másnapra nedvezni fog a fülcimpám, kivörösödik, ég, a bőr lehámlik
róla. Nem számít. Így tökéletes az egész. A hajam a fülem mögé igazítottam, s
felpattantam a kék kerékpáromra. Akár a szandálom, éppoly kék, égszínkék. Kék,
kék, égszínkék pántos szandálok tapossák a pedálokat. Jaj, ne siess annyira,
nem szabad! Hiszen már befordultak a sarkon, eltűntek, nem is látom őket! Talán
hiába minden, már felszívta őket a távolság, elillantak, mint egy hajnali álom,
hiába kapok utánuk. Még az is kiderülhet, hogy nem is ők voltak.
Összetévesztettem őket valakikkel. Jaj, siess, siess! Állva tapostam a pedált,
előredőlt derékkal hajtottam, s egyszerre ott voltak előttem, mintegy
varázsütésre, a magas karcsú szőke, meg a tömzsi fekete, két katona, egymáshoz igazított
lépésritmussal, váll a vállhoz, arccal előre, egy indulattal, egy izgalommal,
ugyanazon rejtett nyugtalansággal és reménységgel.
Le kellett szállnom a
kerékpárról, mert a lábam remegett, a vádlim görcsölt. A kezem a szatyrot
kutatta, jaj, csak nem hagytam otthon a pénztárcát, akkor fordulhatnék vissza,
nem megvan, csak alulra került, és itt a zsebkendő is, letörlöm az izzadtságot
az arcomról. Meg kell nyugodnom kissé. Hiszen csupán véletlen, hogy éppen most
arrafelé tartok, hogy éppen az imént derült ki...Véletlen.
Gedei Viktória fotómontázsa
– Majd én tolom. – Ahogy melléjük
értem, nyúlt a kormány felé. A szőke rántására a kék kerékpár engedelmesen
csatlakozott a menethez, de engem elválasztott a szövetségesektől. Azt hittem
maguk közé engednek, de nem változott a menetformáció. A szőke egyszer már
odáig bátorodott, hogy meglátogatott minket, sőt, velünk jött a strandra, így
megrontotta ritka örömömet. Ott állt a medence partján, bronz testtel, aranyló
hajjal, s csak arra várt, hogy a megfelelő pillanatban ívelt testtel fejest
ugorjon, lehetőleg minél közelebb hozzám, kíméletlen gejzírt, vízkorbácsot
lövellve mindenkire. Úgy állt ott, mint egy megelevenedett Johnny Weismüller,
minden idők legcsodálatosabb Tarzanja – így a nagynéném – s ebben minden benne
volt. Mert Johnny-ról a régiek tudták, hogy a lélegzetelállító sport és
filmkarrier mellett, ráadásul, még életmentő is volt. Egyszóval érdemes a
figyelemre.
Hogy e kéretlen kortesbeszéd
minek volt köszönhető, ma sem értem. Talán valóban a hajdani sztárt idéző
figura puhította meg nevelőanyám szívét, de az is lehet, hogy észrevehetetlen
ellenszenvemet, daróc visszautasításomat akarta csillapítani. A bőrrepesztő
gyermeki kegyetlenséget, amit a kamasz közeledése belőlem kiváltott. Mert
gyermek voltam még akkor, a nővé válás előtti végső pillanatban, s az is
akartam maradni. Ne még! Ezt üzentem a felhevült sihedernek, és mindenkinek, a
bennem készülődő változásoknak is: Ne még! Csakhogy az eltökélt rajongóban
formálódó hím - a megtestesülés utolsó előtti feszült pillanatában - nem
vett tudomást erről az üzenetről. Ahogy a felkorbácsolt hormonok diktálták,
felém csörtetett, én meg riadtan hátráltam, karmoltam, fújtam, sarokba
szorítottan.
Biztos kézzel vezette a
kerékpáromat. Nem nézett rám, sem a másikra, csupán előre, az aszfaltozott
járdára - mintha ő, egyedül ő volna a felelős mindazért, ami ezután következik,
mintha az előttünk álló dolgok irányítása éppoly egyszerű, és magától értetődő
volna, mint a bicikli kormányzása. Tudtam, hogy a szeme sarkából lát, és
méginkább érez engem, de ezzel mit sem törődtem, pimasz állhatatossággal,
vizsgálgattam. A nyári barnaság már kissé megkopott, de a haj még mindig
búzaszőke, s a profil egy árnyalattal ismét több férfiasságot mutat, mint a
nyáron, zavarba ejtően többet, igen. Talán az orra megnőtt egy kissé. Egyenes
orr, finom cimpákkal – ismertem el kelletlenül –, de egyre nagyobb. Igenis,
nőtt az orra. S mintha valami apró mitesszer is csúfítaná, az orrcimpa fölötti
ívben.
A jobb szélen haladó barnára
látszólag ügyet sem vetettem. Hallgattam és mosolyálarcot öltöttem, hogy a
feszült várakozást elrejtsem előlük, mások elől, magam elől. Csak úgy
ingathatom meg, taposhatom el a vezér látszólagos biztonságát, csak úgy
verhetek éket közéjük, ha semmit sem fedek fel abból, ami odabent dörömböl. Pedig
jó lett volna makacs markát lefejteni a kormányról, ellökni őt, a helyére
állni, úgy menni tovább a másikkal zavartalan boldogságban. Gyöngyözött bennem
a tehetetlenség mérge, de semmit sem mutattam növekvő rosszkedvemből.
Lám, egy halványpiros foltocska
terjeng az arccsontján. Mégsem olyan erős és eltökélt, mint azt a kormányt
markoló kifehéredett ököl hirdeti. Majdnem férfikéz. Bár nem az a fajta,
melynek szépségétől elhomályosodik a tekintetem, s a szám csordulásig telik
édes nyállal. Durva munkáskéz formálódik inkább, kissé vaskos ujjvégekkel, s
rövid körömággyal. Az árulkodó piros folt a gyengeségét jelzi, a szűkölő
kamaszt. A jel biztos, hamarosan elkövetkező győzelmemet, a boldog véget
vetítette előre, a játszma közelgő befejezését, melyben minden – bár még a
mikéntet nem sejtem – az én kedvem szerint alakul. Jól van akkor. A kék
szandálok szinte szökellnek, egy-kettő, egy-kettő, az izmok és inak húrként
feszülnek, akár egy nimfa az olajfák alatt, a bokám feletti pánt kissé bevág,
de nincs idő megállni, kijjebb engedni, nincs idő, ebbe a ritmusba nem fér bele
a szünet, mert elrontaná az események feszes, újra örömteli gördülését.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése