A reggeleket sohasem szerettem. Álom és ébrenlét
határán visszakívánkoztam a boldog öntudatlanságba, így minden egyes alkalommal
keményen és keservesen meg kellett küzdenem az ébredés, felébredés minden
egyes mozzanatával. Keményen és keservesen, sőt haraggal, mert, hogy nincs más
választásom. A harag nőttön nőtt, terjedt bennem, észrevétlenül, akár a rák,
s nem is sejtettem, hogy gyilkosom lehet egyszer, talán nem is sokára. De
ha sejtettem is volna! Olyan mélyen gyökerezett, olyan erőteljesen nőtt,
növekedett, nyolc éves korom tájára hajszálgyökerei már behálóztak, nedveimből
táplálkoztak, tüdőmből lélegeztek, csaknem felemésztettek.
Mindannyian engem néztek, így minden
rezdülésemre vigyáznom kellett. Csak résnyire nyitottam ki a szememet, hogy
legalább én ne lássam őket, s bizonytalan járással, kábultságot színlelve tartottam
a terített asztal felé. Lassan kihúztam a kopott tonettszéket, ráültem a
sarkára, csak úgy féloldalasan, mint aki várja, hogy megintsék, ülj már le
rendesen, de senki sem szólt. Icu az asztal közepén álló alumínium fazék felé
nyúlt, óvatosan leemelte a a fedelét, a kakaó barna illata felszállt, és a
forró tejé, mámorító elegyet alkottak, de én más illatot éreztem, az elmúlás, a
rothadás édeskés bűzét. Minden eltávolodott tőlem egy időre. Mennyire? Magam
sem tudom. Bizonyára csak másodpercek teltek el, vagy csupán egyetlen másodperc
vagy annak része, nekem azonban hosszúnak, múlhatatlannak tűnt az idő töredéke.
Különös volt, hogy így, távolabbról, mert mintha egy kar felemelt volna egészen
a felettünk lógó villanyvezeték hámló szigeteléséig, a légypiszokkal
pettyezett, poros villanykörtéig, olyan élesen láttam mindent, az agyonmosott
damaszt évtizedes halvány foltjait, Dédi stoppolásának elütő színű sárgás
szálait, ahogy beleszövődtek az elvékonyodott kelmébe, és Icu eres,
agyondolgozott kezét, ahogy felemeli az alpakka merőkanalat, hogy belemerítse a
barna lébe. Milyen öreg a keze! Milyen rémisztően öreg! Láttam, a hiányzó
kisujja helyén a hiába mozduló csonkot, hogy a többinek segítsen. Dédi apró
kontyát is láttam, a vakító fehér szálak alól kitűnő szemérmetlen rózsaszín
fejbőrt, és láttam az öcsém éhségét, igen, és éreztem is a gyomrában támadt
kívánságot, hogy mohón rácsapjon a kenyérre, beleharapjon és fuldokolva nyelje,
és hatalmas kortyokban ihassa végre a forró kakaót.
Sötét elkülönültségemnek, melyben olyan tisztán
láttam mindent, valami döbbenetes, és megszégyenítő esemény vetett véget, amire
senki, én magam sem számítottam. Csak arra emlékszem, hogy ismét az asztalnál
ülök, vagyis dehogy, megpróbálok felállni, felemelkedem, ráhajolok a kopott rózsákkal
beszőtt damasztra, és mustárszínű keserű-savanyú lé spriccel belőlem,
végiglövellve a reggelizőasztalon. Csend, aztán üvöltve sírni kezdek, és
rohanok, ki, el innen, nem tudom hová, csak messze, minél messzebb, tőlük
és mindenkitől, valahová, ahol senki nincs és talán én sem vagyok.
Reszkető kézzel feltéptem az ajtót, kirohantam a
mohamarta, feketére-zöldre kopott, vén orgonabokrokkal szegélyezett teraszra,
aztán ki a kertbe, és tovább, mert a reggeli kert is megcsapott, olyan
friss volt, őszinte és hideg. Elfutottam a cseresznyefa lombja alatt, a földig
érő ágak felé kaptam, mint egy cséphadaróval, úgy kaszáltam a karjaimmal, úgy
hadakoztam velük. A kertvégi szőlőben bukdácsoltam aztán a homokbuckák között,
a karók éles kardjaiba kapaszkodtam, tavalyi királydinnye akaszkodott belém,
sikoltva téptem ki a lábamból. Alig láttam a könnytől, és az arcomra ragadt
piszoktól. Aztán nem mehettem már tovább, megállított a szőlő
végi szögesdrót, a mély árok partján nőtt bozótos, azon túl a műút
végtelen szürke szalagja, amelyről nem tudtam, honnan s merre is tart
valójában. Leroskadtam a nedves homokra.
Nem fordultam hátra a zajra. Már néhány perce
hallottam Icu kétségbeesett, egyre közeledő szólongatását, de nem
válaszolhattam, neki kellett rám találnia. Ez nem történhetett másként. Ha
mégsem érne ide... akkor át kellene törnöm a szögesdrót karikába kunkorodott
rozsdás hálóján, véresre kellene karistolnom magamat, le kellene csusszannom a
sárga homok parton, végül meg kellene várnom odalent egy száguldó járművet és
aztán... Tudtam, hogy hamarosan meg fogja érinteni a vállamat, mégis
megremegtem az érintésére, s majdnem lecsaptam daccal. Alig értettem a nyugtató
szavait, hogy ez bármikor előfordulhat bárkivel, az izgalom, a fáradság,
az új dolgok, hogy egyszer Gyuri is, és az apám, amikor még kisfiú volt, és
végül, hogy mindenki engem vár, meg hogy ugyan mi történt, semmi, semmi az ég
adta világon, csak én ne legyek beteg, de mindenki azt reméli, csak egy kis
múló rosszullét, egy kis gyomorrontás. Dédi nem gondolta azt komolyan, hogy
kellett-e ez nekünk. Hogy nem volt-e enélkül is elég bajunk... Ezt mondta
volna? Nem úgy értette.
Egyre kétségbeesettebben, egyre hangosabban,
kapkodva beszélt, mert én is egyre hangosabban, már-már üvöltve sírtam, s úgy
tűnt, semmivel sem tud véget vetni a fájdalmamnak, aminek a szerkezetéről,
mélységéről már-már sejteni kezdett valamit. Aztán mintha elvágták volna,
hirtelen csend lett. Mindketten beelfáradtunk. Én a keserűségembe, ő a
hiábavaló vigasztalásba.
A műúton furcsa, feltűnő autó közeledett, ami egy
időre felszakította a minket burkoló szürke köpenyt, fekete kabrió,
lélegzetelállítóan elegáns, csupa fény és csillogás, mintha most gördült volna
ki egy autószalonból. Sohasem láttam azelőtt hasonlót. Csak suhant, mintha nem
is az úton, hanem valamivel afelett siklott volna, alig hallható hang kísérte.
Fentről jól láttuk a csau színű bőr kárpitot, s szinte éreztem az ujjbegyeimen
a simaságát, a puha rugalmasságát, egy villanásnyira felragyogtak a műszerfal
titokzatos körablakocskái, aztán eltűnt a csodaautó, elvitte utasait, egy
középkorú öltönyös férfit, és egy napszemüveges, selyemkendős nőt. Nem voltak
valószerű alakok, s nem tűnt a jármű sem annak, később azt gondoltam, talán nem
is léteztek, csupán egy villanásnyi időre beleláthattunk egy rajtunk kívüli
térbe és időbe, egy nélkülünk létező másik világba. Miért éppen itt és most, ki
tudja! De mégsem lehetett látomás, mert Icu megszólalt: - Egek ura! Bárcsak az
öcséd is láthatta volna! De majd elmeséljük neki - tette hozzá reménykedően.
Nem válaszoltam. Nehezen akadozva formálta az
egyszerű mondat szavait, mint aki már sejti a választ és fél is tőle.
- Mi bánt ennyire tulajdonképpen?
Eleinte arra gondoltam, erre a kérdésére soha
sem fogok felelni, történjék bármi. Mégsem így történt. Idegen hang kiáltotta,
megrettentem, ki szólt:
- Az, hogy meg fogsz halni.
Fuldokoltam a dühtől. Jó lett volna megütni. Erősen, hogy fájjon
neki. Azt kívántam, bárcsak megbüntethetném a halandóságáért, az árulásáért.
Azért, hogy egyszer el fog hagyni, hogy cserbenhagy engem, itt hagy egyedül,
pedig azt ígérte... Ma már sejtem, mi minden fordult meg akkor a fejében. Ma
már ismerem a kínját, de akkor csak vártam. Irgalom nélküli elszántsággal. Nem
engedhettem el e válasz nélkül. Mégpedig az egyetlen jó válasz nélkül. És nem
hazudhatott. Semmiképpen nem. Azzal mindent végleg elrontott volna. A
könyörtelen tényre nem lehet hazugsággal felelni. Csak az igazság olthatja ki a
fegyverét.
Nem tudom, úgy történt-e, vagy csak én éreztem úgy, hogy elhúzódik
tőlem kissé, de lehet, hogy én mozdultam csupán odébb, ahogy később is én, én
távolodtam tőle rezdülésről rezdülésnyire, mozdulatról mozdulatra, apró alig
érzékelhető lépésről lépésre, mindig távolabb. Várakoztunk. Mindketten.
Körülfogtak a reggel hangjai. Már nem volt túl korán, talán kilenc óra körül
járhatott az idő. Miután a csodaautó beleolvadt a távol lebegő szürkeségébe, jó
ideig egyetlen jármű sem haladt el alattunk. A csendet alig karcolta valami,
csak a fű finom rezdülései, a fák alig érzékelhető zizzenései, a
rejtőzködő élet titkos hangjainak láthatatlan szövedéke kötött össze bennünket
és minden élőt.
- Igen. De nem gondolok rá. Csak az élőkre gondolok. Rátok. Tudod,
hogy az anyám, a dédi, hány éves? Idén lesz nyolcvanhárom. Szinte hihetetlen.
Mégsem gondolok a halálára. Soha. S nem fogok ezután sem. Nem adom oda a
halálnak. Én nem. Elveheti tőlem, de én nem adom oda. Érted, miről beszélek?
Akkor szorosan magához ölelt. Szorított, hogy csaknem
felkiáltottam, mert ijesztő volt az ölelés ereje, csaknem beleroppantam, mégsem
akartam, hogy véget érjen. Sokára eleresztett mégis. - Ha dédit kérdezted
volna... - Egy kicsit felnevetett. - Ő persze mást mondott volna. Inkább őt
kellett volna kérdezned. Ő azt mondja, nincs halál. Csak örök élet van. Hogy
olyanok vagyunk, mint a pillangó. Ha egyszer itt az idő, s bábburkunk szűknek
bizonyul, levetjük, s mi kiszállunk belőle. Hogy ennyi az egész, nem kéne félni
tőle. Hát én nem tudom, hogy így van-e. Nehezen hiszem el, de próbálom. Mert
van érv bőven emellett is. Hiszen az élet olyan sokrétű, olyan titokzatos!
Számtalan formája létezik az életnek, és mindennek, mindennek,
megszámlálhatatlan formája és árnyalata - felfoghatatlan a létezés
sokszínűsége. Felfoghatatlan.
Sokáig hallgattunk megint, s én próbáltam megérteni, s
belefogódzni a még érthetetlenbe.
- Hm. Az öcsédnek látnia kellett volna azt a csodaautót. Délután,
ebéd után kijövünk ide újra. Leülünk és várakozunk. Ki tudja, hátha visszafelé
is erre jön! És akkor... És ha nem, hát jön majd egy másik! De jönni fog, én
majdnem biztos vagyok benne! Jönnie kell! Gyuri tudni fogja a márkát, nem
kétséges! Nagy szakértő, majd meglátod. De nemcsak a márkát az évjáratot is.
Persze a teherautókat is, meg a vonatokat. Ajjaj! De az az igazság, hogy én is
sejtem. Egy Porsche volt! Az ám! Nem hittem, hogy valaha látok még egy
Porschét. Mert, hogy eddig csak egyetlen egyszer láttam ilyen csodaautót, sőt,
még ültem is benne. Bizony. A Mayer Pipi-é volt az az autó. A Pipi egy aranyos
semmirekellő, de az apjának bankja volt. Pipi! Hallatlan! Így nevezni egy
felnőtt férfit! Szentséges ég! Hát nem mulatságos? Ugye, az? De gyere életem,
menjünk! Már biztosan azt hiszik, valami ért minket! Gyere! Majd bent mesélek
még a Pipiről, ha akarod.
Különös, hogy bár nem néztem rá, mégis tisztán láttam könyörgő
tekintetét. De nem kegyelmeztem, s ahogy akkor, később se, szinte sohasem, ha
így nézett rám. Úgysem segíthettem, úgysem adhattam volna semmit. Koldus
voltam. Mert úgy éreztem, ahogy a ház felé lépdeltünk, ahogy a sűrűsödő csenden
át vonszoltuk magunkat, hogy elveszítettem az utolsót, ami még az enyém volt.
Sok-sok évvel később értettem meg mi volt az. Sok-sok évvel később. Talán csak
tegnap, vagy épp ma reggel, hogy az a végzetes mondat volt az utolsó őszinte,
alakoskodás, álcázás nélküli, bátor mondatom.
Azzal a mondattal, nyolc évesen véget ért a gyermekkorom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése