Felhördültünk,
amikor szakadt. Pedig már előre jelezte, tapintatosan figyelmeztetett az
elkövetkező traumára, furcsán kattogott, kriksz-krakszokat rajzolt Akszinya
fényes homlokára, Grigoríj Meljehov szép kalmük arcán már egy ideje foltok
terjengtek, fehér pörsenések az állán, akár a lepra. Pedig olyan tüzes volt
Akszinya, olyan forró, hogy sistergett tőle a levegő, a fekete-fehér kockák
megteltek színekkel, karmazsin, alvadt vér színe, a mohazöld rékli gyöngyház
gombjai pattannak, a váll puha kagylórózsaszín a lecsusszant ingváll alatt.
–
Grisa, drága szívem...
– Mit
akarsz?
– Már
csak kilenc napunk van...
Izzott
a fűtetlen terem, párállott a végzetes szerelemtől. Ordasi Erzsike néni még
egyszer megkötötte állán a kendőt, forró, szoros csomóra, aztán nem mozdult
többé senki. Akkor történt a szakadás. Csalódott moraj, és néhány szégyenkező,
megkönnyebbült sóhaj hallatszott. Én nem is bántam valójában, még tovább tart
legalább. A kitárt ajtókon át beáradt a levegő, a fénypászmában aranypor
hullott az ismerős arcokra, az asszonyok fojtott hangon trécselni kezdtek, a
suhancok galacsint dobáltak, huzakodtak. Behunytam a szemem. Továbbálmodtam
Grigorij meg Akszinya életét, tovább költöttem az imént megszakadt fülledt
párbeszédet, tovább a magam és a mások életét, melyek akár az enyémek is
lehettek volna. Azzal vigasztalódtam, hogy még semmi sincs veszve. Eddig még
mindig újra kezdődött mindig, kattogott, kerregett, berregett, pergett,
forgott, sercegett, s ha néha szakadt is, mégis forgott tovább.
Képek.
Utánakapok,
a kar után, mely tovább forgat, vetít. Lassabban, lassabban! Csukott szemmel
bámulom az életem, az ő életét, a mi életüket. A szemgolyóm ég, lüktet. Vakon
nézem, hunyorogva, váladékozó szemmel, bandzsán, erőlködve. Rájöttem, hogy
rosszul látok. Mióta nem látok tisztán? Órák, napok, hetek vagy hónapok óta? És
a vaksötétben töltött évek? Hol voltatok akkor? Árnyékok voltatok? Ha a
sötétség rideg zajaiban, zizzenéseiben, egérzörgésében, szúpercegésében felétek
tapogatóztam, soha mást nem markoltam csak magamat. Véresre karmoltam magamat
mindig magányomban, heg sose gyógyult be, var sose esett le. Nagy nyitott seb
voltam, váladékozó. Ezért adtam fel a keresést. De ti is feladtátok. Ne
tagadjátok!
Nem is
igaz. Egyszer megértettem, megéreztem mégis valamit. Valami fontosat. Ami talán
gyógyít. De erről még nem beszélhetek. ..
Februári
reggeleken egyre később gyújtott be, még ha lilára fagyva jött is be a
reggeli budi után. Huh, huh – csak ennyi jelezte, hogy nem enged, még
mindig nem enged ez a büdös tél. Dédi se szólt, csak ránézett azzal a „szegény,
még belehal végül ebbe a tetves faluba” nézéssel, „még megöli, és akkor mi lesz
velünk”. Mindig így mondta: ez a tetves falu. Ebben benne volt minden,
beléfoglaltatott gyalázatos magárahagyatottságunk, számkivetettségünk távol a
fővárostól, mindentől, ami kultúra. A tetves falun, meg a vályogpalotán,
alkalmi menedékünkön – vajon innen is mikor kell menekülnünk? – töltötte ki
minden haragját, és bezzeg a Riadó utcában... Sokatmondó csend követte mindig a
Riadó utca említését.
– Anya!
Csinálni kell valamit, ahogy egy kicsit kienged. Már félek ráülni. Előbb vagy
utóbb beszakad. Egészen el van korhadva az ülőke is. – Jaj, nekem! A gyerekeket
ne engedd ki! Az öcsém felmordult, hogy ő nem szarik vödörbe, szó se
lehet róla. Dédi dühödten rendre utasította a szarik miatt, ami csak olaj volt
a tűzre.
Nem
panaszkodtunk a hideg miatt. Csak a reggeli kötelező tisztálkodás zajlott egyre
sebesebben, a télvízi mosakodási ceremónia zajos prüszkölés a lavór fölött,
siettünk meglocsolni magunkat, itt meg amott, ahol nagyon muszáj volt, de
egyikük se szólt ránk. Majd a hétvégi fürdés, lemossa, amit le kell, addig ki
lehet bírni valahogy! Akkor behozzuk a teknőt – Icukám, csak nem repedt? Nem
folyik, ugye? A dugót tekerd körbe jól a ronggyal! –, bádog fazekakban zubog a
víz, a gőz a repedezett mennyezet alatt gomolyog, a pára lecsapódik a sublóton,
rajzolni lehet rá, sebesen belemaszatolunk egymás alkotásaiba, az ábrák
lefolynak. – Akár a Széchenyiben – mondja a Dédi, és ránctalan almaarca
pirul, visszatér a szeme kéksége, az apró fehér konty a feje búbján keményen,
harciasan áll. Amikor a kis vaskályha elkezd bunogni, így mondjuk, bunogni,
eléguggoltunk, vörös, tüzelő arccal rakjuk, még, még, félszemmel őket lessük,
mikor szólnak, hogy elég, spórolni kell a tüzelővel, kitartson valahogy. Akkor
a csikó körül meleg van legalább, és a fürdés után melegített lepedőkbe
burkolózunk.
Egymás
előtt tisztálkodunk, először a lány, aztán a fiú, aztán a Dédi, végül az Icu.
Mindenki mezítelenre vetkezett, senki sem takargatta magát, mégsem láttam
pőreségüket. Csupán akkor, amikor kamaszodó öcsém, első szőrszálai
megjelenésének örömét mindenáron meg akarta velünk osztani. Sorra járt minket
szemérmetlen-ártatlanul, két ujja közé csippentve férfivoltának kétségtelen
jeleit, és követelte, hogy nézzük meg. A változásokról attól kezdve
folyamatosan beszámolt, hiába volt az ellenkezés. Ezt is megszoktuk. Éppen úgy,
ahogy megszoktuk a kesztyűs téli napokat, hogy a leckét is a tízujjúban írjuk,
gémberedett ujjakkal az erőltetett tollfogástól. Mintha öröktől úgy lett volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése