Ez önmagának is új volt. Mindig tartózkodott attól, hogy érzelmeit szabadon kifejezésre juttassa. Túl veszélyes lett volna felfednie magát. A megélt, s kimutatott érzelmekről úgy vélekedett, hogy leleplezik az embert, s gátolják céljai elérésében. Neki pedig céljai voltak. A vörös elnémult, a tekintete megtelt félelemmel, kapkodva öltözni kezdett, s nemsokára hallotta az ajtó dörrenését, majd a bejárati kapu tompa robaját. A békéje azonban odalett, képtelen volt elaludni, s hamarosan újra az utcákat járta könnyű prédát keresve.
Ez a lány is milyen gyorsan ráállt, hogy felmenjen hozzá. Csak bólintott, amikor feltette a kérdést: - Feljössz? - és már indultak is. Nem kérdezett ez semmit, még azt sem, hogy hová mennek. És jön vele engedelmesen, szorítja a kezét. Az előbb még zavarta ez a különös kapaszkodás, de végül is örülnie kellene. Az is jó, hogy van hová vinnie, hogy nem kell tartania semmi zavaró körülménytől. Csaknem felujjongott a szabadsága mámoros érzésétől. Felrémlett benne ugyan a mindent borító finom por, meg a szürkébe hajló ágynemű, és a konyhában a beszáradt edények halma, de nem számít. Egyébként sem húzza fel sohasem a redőnyt, csupán itt-ott szűrődik be a fény, sejtelmesen megvilágítva a még mindig szép neobarokk bútorokat. Különben is, még sohasem tettek megjegyzést a rendetlenségre és a piszokra, ez meg, ez a kuka alvajáró pláne nem veszi észre. Csak hallgat, nem szól. Na és egy óra alatt végeznek úgyis. Vagy még annyi sem kell. Talán egy fél óra. Majd gondosan nyitva hagyja az ajtót, hogy fel ne keltse, ha menni akar.
Azután újra jelentkezett az imént elnyomott szorongás, és alattomosan támadt a rosszkedv. Túl gyorsan jött a győzelem, meg sem kellett küzdenie érte. Kár. Mint a vadász, aki egy lövésre leteríti a kiszemelt vadat, nem érzett örömet.
Befordultak az ismerős sarkon, s elhaladtak az újságos mellett. Hatvanöt körüli kövér nő ült a bódéban már évek óta, együtt öregedett a környékkel. Hozzánőtt, ahogy a málló vakolatú bérházakból terjengő pállott szag, melyben a rothadó dinnyehéj illata elválaszthatatlanul keveredett a hagymás rántás szagával, meg a penészes falak nyirkos leheletével, végül mindez a túlcsorduló kukák szagában egyesül. Amikor meglátta a párt, a tekintete, mint egy dárda lövellt ki a kisablaknyi nyíláson. Valamit sziszegett, s noha nem értette, mert elnyomta a közlekedés zaja, jól tudta, mit mondott: – Gyilkosok!
Máskor időben átment a túloldalra, vagy egy sarokkal lejjebb kanyarodott be az utcába, s inkább jött visszafelé, hogy elkerülje a bódét, s kellemetlen lakóját, de most túl fáradt volt mindehhez. Az újságárus gyűlölte őket. Tulajdonképpen először csak Karolát, de mivel az anyja eltűnt, most ő lett indulatai céltáblája. A harag onnan eredt, hogy jól ismerte a nagyszüleit, különösen a nagyapját, aki éveken át tőle vette a Népszabadságot. Karola szerint szerelmes volt az öregbe, akinek valami futó viszonya lehetett a közönséges nőszeméllyel. Állítólag ez okozta Gyémi szívbetegségét és korai halálát. De nem ismerték a részleteket, mert nem igen tartották a kapcsolatot, pedig csupán néhány saroknyira laktak egymástól.
Karola alig várta, hogy kirepülhessen a szülői házból, mert az öregek sohasem értették meg őt. Miattuk nem lehetett ünnepelt színésznő, pedig a szépsége és tehetsége meg lett volna hozzá, de nem támogatták, inkább nyesegették a szárnyait. Az érettségit erőltették, meg a továbbtanulást, hogy ügyvéd vagy orvos legyen, a színészetről az volt a véleményük, hogy bizonytalan, nehéz pálya, nem való egy úrilánynak. Amikor egy heves vita közepette még a tehetségtelen jelző is elhangzott, Karola eldöntötte, hogy férjhez megy ahhoz az ötödéves jogászhallgatóhoz, aki fülig szerelmes belé, s aki feltehetően nem fogja akadályozni páratlan tehetsége kibontakozását. Legalább is azt ígérte.
A szülők miután ráébredtek, hogy nem tudják megakadályozni a házasságkötést, tettek egy-két bizonytalan kísérletet, hogy az ifjú párt valahogy magukhoz édesgessék, pénzzel és ajándékokkal, melyeket Karola elfogadott ugyan, de sohasem viszonzott, sem látogatásokkal, sem telefonhívásokkal. Amikor az apja kijelentette, hogy beszünteti a támogatásukat, amennyiben nem látogatják őket - ki tudja, anyád meddig lesz még velünk, hiszen tudod, hogy szívbeteg -, elérte, hogy nagyobb ünnepeken együtt ebédeljenek.
Gyémi halála után azonban végképp megszűntek a karácsonyi, húsvéti közös ebédek. Pontosabban a temetés után szakadt meg közöttük végleg a kapcsolat, amikor Karola az anyja ékszereiről érdeklődött. Az apja csak rosszkedvűen annyit mondott: – Várd meg, míg én is meghalok! A magára maradt férfi azután nem jelentkezett, Karola meg egyszerűen megfeledkezett az apjáról. Ha a férje rákérdezett, mi lehet az öreggel, az arcán megjelent egy furcsa kis fintor, mint amikor valami rossz emlékű dolog jut az ember eszébe, s idegesen csak annyit mondott: – Biztos éli a világát. Megvan hozzá a nyugdíja! Majd jelentkezik, ha hiányzunk neki!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése