Örök tartozás

Örök tartozás

– Anya, aláírod? – kérdezte Kovács Géza a feleségétől, miután kigyönyörködte magát. Formás betűit, a rubrikákban sorakozó számok szép rendjét még megcsodálta, mielőtt aláírásra invitálta a feleségét. Még magának se vallotta be soha, de az adóív kitöltése volt tulajdonképpen az év fénypontja, mert ez volt az egyetlen alkalom, amikor bizonyíthatta rátermettségét, s Kovácsné Perger Krisztina elismerő pillantását bezsebelhette.

Ilyenkor azt gondolta: „Mégis jó, hogy elvettem. Méltányol, elismer. Lehet, hogy néha zsörtölődik, de a szíve arany. Na meg itt vannak a gyerekek. Szült nekem két szép gyereket.” Ez utóbbi megjegyzés egyébként Kovácsné Perger Krisztina mondása volt, de itt, és most, ezekben a szép pillanatokban igazán helyénvaló volt, és kifejezte megbonthatatlan egységüket.

Kovácsné először megmorogta az aláírásra vonatkozó ajánlatot: – Nem látod, hogy nem érek rá? Főzök! – aztán megtörölgette a kezét, és lehuppant az ebédlőasztalnál várakozó Kovács mellé. Érezte, most nincs itt az ideje az erélynek, és megpróbált kipréselni magából valami elismerőt is: – Rendben van, mint mindig, ugye? – és félrehúzta a száját, amit a férje mosolynak vélt. – Aztán majd te töltöd ki megint a fél utcának, mert ezek a hülyék még ehhez sem értenek! Csak kérnéd meg az árát! Fizessék meg, ha segítség kell nekik!

Kovács Géza csak bólogatott, közben gondosan lapozgatott, s ujjával mutatta a helyet, ahová az aláírás kerül. Még egyszer végigsimogatta a szemével alkotását, búcsúzott tőle. Igaz, az egyik példány itt marad, de a másik... a fontosabb..., attól el kell válnia végleg. De nem is baj! Elképzelte az adóhivatalnok elismerő pillantásait, s ki tudja, tán szavait, amint az ő bevallását méltatja: – Ez igen... Annyira belemerült az álmodozásba, hogy majdnem elmulasztotta Krisztina elismerő pillantását, pedig ez pótolhatatlan veszteséget jelentett volna.

Néhány hónappal később az álmos, szürke délelőtt csendjét hosszas csengetés ütötte át. A kapuban a postás várakozott, egyik lábáról a másikra billegett, kis aláíró-példányát nyújtogatta, meg a golyóstollát, miközben a küldeményt erősen a mellkasához szorította, hogy a bonyolult művelet közben el ne vigye a szél. Kovács Géza történetesen otthon volt, mert egy múló rosszullét miatt hazaküldte a főnöke. Pedig tiltakozott, hogy a határidőt, hogyan fogja tartani akkor!  Végül mikor a főnök azt mondta, magára még szükségünk van Kovács, elgyengült, úgy érezte, mindjárt elhagyja az ereje, s így beadta a derekát. Még a vállalati autót is a rendelkezésére bocsátották. A Volkswagen Passatot a vezér sofőrhelyettese vezette. Ez nagy megtiszteltetés volt, és most jó is, hogy itthon van, nem kell majd bemenniük a postára. Míg kifelé tartott, nem tudta elnyomni emelkedő nyugtalanságát. Tértivevényes!

- Az Adóhivataltól jött – lehelte a kézbesítő, s különös tekintetet vetett Kovácsra. – Kovácsné Perger  Krisztinát tessék írni – mondta és hunyorított, de nem vette le a szemét ügyfeléről. Nem kerülte el ugyanis a figyelmét a címzett sápadtsága, s a finom remegés, ahogyan aláírt, majd átvette a borítékot.

- Na, jó napot – mondta, és Kovács nem tudta eldönteni, részvét vagy kajánság rezgett-e a hangjában. Reszkető kézzel tépte fel a borítékot, mohón pásztázta a sorokat, de első olvasatra nem értette a lényeget, sőt semmit, de semmit nem értett a közleményből. A sorok és rubrikák valahogyan összekuszálódtak, fel- és le ugráltak a szeme előtt, itt egy nulla, hál’ Isten, szóval adótartozásuk nincs, hogy is lehetne, hiszen befizették a 245 625 Ft-ot, nyomban, jóval a határidő előtt.

Amott meg valami írás, mi is az? Még az is megfordult a fejében, hogy tán köszönetet mondanak neki sokéves pontos, szép munkájáért, azért, hogy a feldolgozást imígyen megkönnyítve segítette a hivatal munkáját. „Majd odabent, nyugodtan” – gondolta, de nem volt nyugodt, s az új szemüvegben sem látott elég jól. Adótartozás: 245 625 Ft. Nem hitt a szemének. Nem, ez nem lehet igaz! Kirántotta a fiókot, ahol a fontos iratokat tartotta, s nem kellett turkálni, ott volt a dossziéban legfölül a másolat. Lázasan számolni kezdett, de igen, éppen ennyit kellett fizetni, egy fillérrel sem többet. Tán egy órácska múltán jött rá, hogy az adóhivatal követelése egyezik az általa befizetettel. Sokáig bámulta a postacsekket. Érezte, tüzel az arca, a szíve kalimpál. Verejtékezett. De hogy lehetséges ez, hogyan történhetett mindez? Mert befizették! Fillérre befizették! Azt kérik, amit már befizettek! Itt egy ügyintéző neve és telefonszáma! Foglalt, foglalt, foglalt!

Kovácsné Perger Krisztina aggódott a férjéért. – Zavartan viselkedik – panaszkodott a barátnőjének. Meg sem hallja, ha beszélek hozzá, és állandóan a telefonon lóg! Ha észreveszem, lecsapja a kagylót. Mit gondolsz, csak nincs valakije? Miért, ne? Manapság a nők rácsapnak mindenféle férfira. Nem válogatnak! Ki tudja! Annyi a magányos nő!

Aztán egy reggel Kovács Géza a mindentudás bizonyosságával ébredt. Az adóívvel álmodott, s egy üres rubrikát látott. Éppen azt, amibe a fizetendő tartozást ismételten be kellett volna írnia. A rubrika üres volt.

Ne hitetlenkedjetek, az álmok bölcs tanácsadók is lehetnek! Bizony. Az a nap egyébként is a csodák napja volt. Az első hívásra jelentkezett a levélen megjelölt ügyintéző, Galagácz Eufrozina Amália, és biztosította Kovács urat, hogy ennek a pusztán adminisztratív hibának semmi következménye sem lesz. Ugyanis ők csupán az íveket látják, az ívekből is kizárólag ezt a rubrikát, a bevételeket nem ők könyvelik. Bár nem hallgatta végig az ügyfél megkönnyebbült beszámolóját, ami arról szólt, hogy éveken át sikerült hibátlanul kitöltenie az egyáltalán nem egyszerű íveket, meg, hogy az egész utca hálás neki... de azért Kovács Géza szívébe fogadta Galagácz Eufrozina Amáliát, s a hivatal iránt is mély hálát érzett. Íme, nem csalódott.

A dolgok imígyen rendeződtek, s Kovácsné Perger Krisztina is megnyugodott lassan, mert Géza újra pattant első szavára, s a telefont is békén hagyta végre. Ám az élet kegyetlen tréfáiról már hallottatok ugye ti is? Mert, ha hiszitek, ha nem, egy napon, szinte kísértetiesen ugyanaz történt, mint ama baljós délelőttön, amikor először jött levél a tisztelt hatóságtól. Annyi volt csupán a különbség, hogy hősünk éppen szabadságát töltötte, évente egy-egy hetet tudott kivenni, s most végre hozzákezdhetett a kopott vaskerítés újrafestéséhez. Amikor meglátta, hogy az adónemen tartozás 245 625 Ft + késedelmi pótlék ... ez utóbbit képtelen volt elolvasni, mert itt mindig összefolyt a szeme előtt az írás, kapkodva öltözni kezdett, aztán elrohant, a kaput is nyitva hagyta maga után.

A portán csak lobogtatta a levelet, és mert a lift foglalt volt, a lépcsőn rohant fel a hatodik emeletre. Amikor felért, úgy érezte ereje fogytán, és a falnak dőlt. – Rosszul van? – kérdezte egy idősebb nő, és a helyére invitálta, őt már úgyis mindjárt behívják.

Az ügyfélfogadás rendben zajlott. Jöttek és mentek az ügyfelek, csak Kovács Géza várt még. Aztán valamikor fél 5 után kiürült a várószoba, és Galagácz Eufrozina Amáliának is lejárt végre a munkaideje. Amikor megkönnyebbült szívvel kilépett irodájának ajtaján, meglepetten látta, hogy egy középkorú férfi még várakozik, szinte lecsúszva ül a széken, nyilván elaludt. De hogyan lehetséges ez? Hiszen az összes sorszámost behívta! Odalépett hozzá, s megérintette a vállát:

–Tetszett sorszámot húzni? – kérdezte. De Kovács Géza nem válaszolt. Már egy másik, távoli hivatal ajtaja előtt várakozott türelmesen, bebocsáttatást remélve.