Az időmalom

Kilöktem magamból a fájdalmat. Tulajdonképpen nem volt nehéz. Csak egyetlen nagy, elszánt nyomás. Felhúzott térddel, széttárt combokkal feküdtem, majd begörbültem, kipréseltem magamból, kirepedtem, a bomló magzat meg kifordult belőlem. Éreztem, hogy ragacsos-nyúlós, medúzatestű, nyálkás-hideg. Á, áááá! El innen, mielébb! Öklendezve belevágtam a pattant zománcú kék bádogvödörbe. Kerestem valamit, szakadt törölközőt, ócska ruhát, hová törölhetném a kezem, de mindent sajnáltam, még a kilökött rongyot is, még a lyukas bádogvedret is. Mindjárt kiöntöm. De hová, hová öntsem? Belebámultam vödörbe, de már nem volt benne, már nem volt sehol. Körülnéztem rémülten. Hová lehetett, hiszen az előbb még éreztem a súlyát a tenyeremben, fájt, majd’ leszakadt tőle a csuklóm. Az elébb még összeragasztotta az ujjaimat is, alig tudtam elválasztani egyiket a másiktól.

Tán mégiscsak él még, s kimászott a vödöraljáról, felmászott a falán, végigvonszolta magát a konyha kövén, a hajópadló korhadt pallóin, visszabújt az ágyamba, s csak arra vár, feküdjek le ismét, hogy visszabújjon belém, hogy tovább növekedjék méhem biztonságában. Taknyos nyomát kutattam, merre mászhatott, hol araszolt. Rohantam a szennyes ágyhoz, felforgattam a paplant, párnát, letéptem a lepedőt, minden egy merő vér, bűz, izzadtság. Még az ágy alá is benéztem, de sehol, sehol. Csak a szagát éreztem még sokáig, meg a kezemen a nyálka tapadását, s valami égő érzést. Azért sokáig dörzsöltem mindkét kézfejemet, az ujjaimat, az ujjaim közét, vérvörösre keféltem súrolókefével, hypós vízben áztattam, közben szagolgattam, átüt-e a bűz a fertőtlenítő maró szagán. Forró vízzel is próbálkoztam, a bőröm fel is hólyagzott, jeges vízzel hűtögettem aztán, hóba mártottam, úgy gyógyítgattam. A körmöm alá nyúltam egy hatos szeggel, véresre piszkáltam mindet.

Már nem is tudom, mikor hagytam abba a kézmosást, körömtisztítást. Egyszerre ott találtam magamat a vetetlen ágyon. Nyár volt. Hanyatt feküdtem, felbámultam a szuvas gerendákra, de semmi, semmi sem jutott eszembe a vájatokról, vésetekről, a sokéves kíméletlen porról, a szél behordta sárga homokról, mely beletapadt a halott fa erezetébe, s feszítgette, vájta, helyet adott mindenféle nyűnek, a trágár enyészetnek. Lebegtem. Luftballonlét. Legyen ez már így ezután. Nincs nappal és nincs éjjel sem többé. Nem fájnak a lélek felfekvései.

A tárgyak hagytak el legelébb, de csak legyintettem. Csorba minden, akár az egész élet! Nevettem. Szemétre veletek is! Sokáig grimaszoltam a tükör előtt, a fenekemet fordítottam szilánkcsíkosra repedt üvege felé, megsokszorozott, úgy fricskázott, erre meg szamárfület mutattam neki. Bolond, bolond tükör, még ha a szívembe lőtted volna a szilánkjaidat, az sem ártana nekem. 

Milyen könnyű azóta a járás! Mert nem emlegettem másként azt a napot, csak így: azóta.

Hány év telt el így? Sok, nagyon sok, de hogy pontosan mennyi... Amikor egyre feledékenyebb lettem belekarcoltam az ajtófélfába körömollóval: született, ekkor és ekkor, meghalt: év, hó, nap. De így is halványodott. Egy napon aztán bármennyire meresztgettem a szememet, már nem tudtam kivenni az írást.

Aztán az állatok hagytak el, a macskám, a kutyám, végül a madarak. Valahogy eltemettem őket, elkapartam - mélyebbre, mélyebbre, de nehezen ment, kemény volt a föld, s az ásómat visszalökdöste a minek - nem jegyeztem meg hová. A madarak halott testét a hó betakarta, tavaszra már alig maradt belőlük valami. Egy-egy szárnytő, farktoll csupán. Néma volt a kertem, elhallgattam én is. Csend, csend, akár a végső, örökké tartó csend. Na és? Mind ezt a csendet kapjuk végül, örök mosollyal szemlélnénk, ha el nem enyésznénk előbb. Levelet írtam. Égessetek el, s hagyjátok a kemencében a hamut. Nem kell az senkinek, nem ér az semmit. Ha vegyül is, miért bánnám! Salak, korom, hamu, por és szemét. Nem akarom, hogy megérintsétek halott homlokomat. Azt már végképp nem bírnám elviselni. Hideg az érintésetek, csak magatokat simogatjátok forrón. De mindez már nem fáj nekem. Év, hó, nap óta. Mióta? Az időmalom megkergült, őrölt bolondul. Szemet, ocsút, mindent egybe, semmit sem kímélt. Egyre gyorsabban, egyre sebesebben.

Mindez magányom éveiben történt. De már nem vagyok magányos. Velem van a láthatatlan Isten. Együtt üvöltünk magányunkban.