Az augusztusi csend
egyszerre felbolydult, valami hirtelen támadt szél rezgetett meg mindent,
száraz levelek záporoztak. A temető mögött az égalja rőt lilára vált. A
szatyorba gyűrt kardigánra gondoltam. Jó volna felvenni, de akkor eltakarnám a
rózsaszín szalagot a mellem fölött, a kék kötött kabát meg leleplezne,
kiderülne nyomban, ki is, mi is vagyok tulajdonképpen. Talán éppen úgy volna
jó. Kézen fognám a barnát, hipp-hopp beszaladnánk a sírok közé, nevetgélnénk,
nem bánnánk a halottakat, csak hadd hallják, ha akarják, átugrálnánk felettük,
úgy fogócskáznánk. Ha elkapnám, jól megcsiklandoznám, a hóna alatt és a nyaka
tövét, meg a derekánál a csípője fölött, aztán a fülébe lehelnék, mézes, tüzes
lehelettel, s hagynám, hogy ő is éppen úgy tegyen. Ha már elég, kifutunk a
kétangyalos kripta mögött a rétre, buckákon billegünk, bicsakló bokával, s én
vigyáznám hová lép, s ő is óvna engem, a kezét nyújtaná, abba kapaszkodnék – meleg,
puha, forró, lágy, éget, markol, szorosan egybeágazunk, indázunk, együtt
levelezünk, virágzunk – aztán a tenyerét a mellemre helyezném, hogy érezze,
hogy dobog a szívem. De csak egy pillanatra, s ő sem akarná másképp, majd
szaladnánk a tovább, átküzdenénk magunkat a turjános széli sáson, nádon, onnan
a csatornáig már csak pár száz méter. Akkor marasztalnám, visszafognám: – Ne
siessünk, lassan menjünk, menedék a nádas, széltől is óv, erős naptól, kandi
szemtől, idegentől megóv a sás. Villő vagyok – most megtudod végre.
– Várj, várj egy kicsit!
Várj? Miért nem várjatok? Én nem
vagyok itt? Köddé váltam talán, földre hullott ággá, fakó koszorúvá? Láva a
szégyen, beterített. Szerettem volna tüzelő arcomhoz kapni mindkét tenyeremet,
mintha megütöttek volna. A csalódottság marta a torkomat, a fogaim is vástak
tőle, mint az éretlen gyümölcstől. A másik mellé léptem, aki már fordult is
kelletlen-reménytelenül. Dühödten rángatja a biciklit, ha kiugrik a vájatból,
nyúlnék is érte, de nem, minek, tolja csak, ha akarja, tolja csak hazáig.
Hosszú még az út az állomásig, jobb, ha máris indulunk, nincs itt tennivalónk,
menjünk akkor minél gyorsabban. A ránk telepedő szürkeségben a váz kék
ragyogása megfakult, akárcsak a szandálom pántjai, mindenből kifutott az élet,
a mézhaj is fényét veszítette, s mi sápadt-szürkén meredtünk egymásra.
– Még lekésitek a vonatot –
mondtam, s közben a temető melletti árkot kémleltem, ha ott átkelnék, ezeket
itt is hagyhatnám... de a bicikli...
– Csend! – Parancsolta a másik dühödten. Az út
menti bokrokat pásztázta, előrehajolt, feszített íj testtel. Az arányos, bár
kissé tömzsi test megnyurgult, talán meg is nőtt, kamaszból váratlanul férfivá
serdült. Karcsú csípő, széles váll, a comb izmai átsejlenek a silány szövet
alatt, mintha levetkezett volna. Akár egy lesben álló faun. Miért könnyezem?
– Mi van? – kérdezte a
szőke fojtott ingerültséggel.
Dühödten bámult a zajt keltőre.
Suttogott: - Nem hallod? Nem látod? Ott, ott... Nézd!
Vergődő állat tán a száraz
zsombék csapdájában. Most már én is hallom az avar zizegését, a
recsegés-ropogást. Menekülne, de valami gúzsba köti. Talán hurok. Egy szál
lószőr is elég egy kisebb állatnak, nyúlnak, madárnak. Mozdulnék a mentésére,
de még várok. Lássuk elébb, mi az ott, mert, ki tudja... Aztán kifordult
az útra, váratlanul, mintha kilőtték volna. Porfelhőt kavart, fűcsomók,
levelek, gallydarabok örvénylettek körülötte, kísérték a vergődése ívét, a
félelem és a szabadulásvágy nagy próbálkozásait. Izgalmamban belekapaszkodtam a
biciklit tartó karba, megmarkoltam erősen. Talán épp a zsákmányra szállt,
amikor a hurok megfogta. De nem, nem lehet! Nagy madár ez, igen nagy! Ezzel nem
bír akármilyen hurok! – Jaj, jaj!
– Ne félj – mondta a szőke
– csak egy madár. Döglődik.
– Nem. Még él. Héja.
Rétihéja. Nem félek. Miért is félnék?
– Sebesült. Meglőtték. – mondta a vadászó faun.
A bal szárny törött, a
szárnytőnél megfeketedett, alvadt vérrel szennyezett. Jaj, jaj! Mióta
feküdhetett itt véresen, éhezve, szomjasan. Mióta? Vajon mióta tudja, hogy
képtelen felszállni? Vagy még mindig nem hiszi el? Még nem adta meg magát? Lám,
új erővel töltötte meg vészt hordozó jelenlétünk. Talán már feladta azelőtt,
talán már belenyugodott a földhöz szegezettség gyalázatába! Talán már várta a
feloldó halált, s akkor megjelentünk mi, s megzavartuk agóniáját.
A temető kútja nincs messze, ott
biztosan találnék edényt, hogy megitassam. Kimosnám a sebét is... ki tudja,
talán engedné, ahogy beteg macskám is engedte, hogy kivegyem a combjába lőtt
sörétet... Talán. Arra gondoltam, jó, hogy nem vagyok egyedül. Hárman csak
kitalálunk valamit. Zsákot hozhatnánk valahonnan, rádobnánk a fejére, úgy
hazavihetnénk. Meggyógyíthatnánk. Miért ne? Hiszen még él, és élni is akar!
Látom a tekintetében a küzdeni vágyás szikráját. Még nem adta fel!
A madár elcsendesedett,
elernyedt. Csak a nyitott fekete csőrből áramló zihálás, a ránk szegeződő sárga
tekintet árulkodott arról, hogy csupán várakozik, erőt gyűjt. Figyeli az
ellenséget. Milyen szép. Hamvas szürke, csaknem fekete evezőtollak, a kiterült
sebzett szárny pompás legyező, mely képes befogni a levegőt, irányítani, szelet
támasztani, s uralni az eget. Ebben a furcsa felbukottságban a hasa is látszik,
fehér alapon rozsdás hosszanti foltokkal tarkított, s ettől minden harciassága
ellenére védtelennek tűnik. Nemsokára elköltözött volna, most meg itt fekszik
összetörten. Ki tehetett ilyet? Kí, kí, kí – ő is kérdezhetné, bárcsak
kérdezné, s hirtelen felszállna, itt hagyna minket, tenné a dolgát a nagy
parancs szerint! Mindennél jobban kívántam ezt, s észre sem vettem, hogy árad
bennem a szeretet és a hála szövetségeseim iránt. Megmentjük őt. Ez a dolgunk.
Nem véletlenül tartottunk errefelé, nem hiába volt, hogy megálltunk a temető
mellett. Nem volt abban semmi rossz kívánság, csak a parancsnak
engedelmeskedtünk mindannyian. Mit számít, hogy nem is tudtunk róla! Semmi az!
Csak a menthető élet számít. Ne félj élet, itt vagyunk mindannyian!
A szőke indult el legelébb.
Egy hosszú botot tartott a kezében, inkább husáng volt, letört akácág lehetett.
Minek is az, gondoltam, csak megijeszti vele, de nem gondoltam semmi rosszra,
csak arra, hogy hamarosan megmentjük, s akkor az én szép madaram elfelejti
minden félelmét, minden fájdalmát, s elfelejt minket is, mert úgy van az
rendjén. A héja kivárt, s csak akkor mozdult, amikor a botos úgy
háromlépésnyire megközelítette. Akkor veszett verdesésbe kezdett, alig látszott
ki a porsátorból, mintha el akart volna mögötte rejtezni, s kí, kí hangot
hallatott, s ez a hang rekedt és csomós volt a rettegéstől, és benne vibrált a
támadás lehetősége is. Kiáltani akartam: Várj! Ne menj még közel hozzá! – de
valami elnémított.
Üvöltve kapta el a kezét, s
mindjárt fel is emelte, hogy lássuk a vér útját a csuklóján, de én ügyet sem
vetettem arra, csak a férfiöklére, ahogy lesújt a bottal újra meg újra, a
puffogásra, meg a mögötte lapuló végtelen csendre.
– A kurva anyját! – üvöltötte
– Hogy megvágott a dög. Nincs egy zsebkendőd? – Panaszosan nézett rám,
segélykérőn, ugyanakkor megalázkodva. A kezével a csuklóját szorongatta, a foga
között szívta a levegőt: – Micsoda éles a csőre! A kurva anyját! Na mindegy.
Nem halok bele. Igaz? Na, mi van? Jobb neki így, nem? Úgyis megdöglött volna.
Na! Van valami baj?
Elfordultam tőlük, a temető felé
futottam, átugrottam a sekély árkot, de megbotlottam a parton felfelé,
fűcsomókba kapaszkodtam, belehasítottam a körmöm a puha földbe, úgy
tápászkodtam fel, botladozva imbolyogtam a sírok között, el, minél messzebb,
hogy ne is lássanak, ne is lássam őket. Vállj meg kërëszt, vállj meg, a ruzsás
pallagon. Villő, villő. Valami eljutott még hozzám a beszédjükből.
– Állat vagy.
– Mi? Mi van? Mi bajod van? Nem látod, mit
csinált velem ez a kurva kánya? Nézd meg! Na, nézd csak meg!
– Hülye állat.
– Mit mondtál?
– Hülye állat vagy. Gyilkos.
Ha elmennek, visszamegyek, s
valahogyan eltemetem. Talán lelek itt elhagyott csorbult kapát, ásót, tán
törött vázát, jó lesz az is. Lekuporodtam egy friss hant mellé, a fáradt
koszorúk rejtekéből láttam, amint a barna leszegett fejjel indul, s láttam,
hogy a szőke állhatatosan követi, egyfolytában hadonászik, beszél hozzá, de már
nem értettem a szavakat, csak a gesztusokból, a hanglejtéséből értesültem a
dühéről, az értetlenségéről. Egy pillanatra meg is álltak, a barna végre
megfordult, a másik mellére tette a kezét, s jókorát taszított rajta, aztán
mentek tovább. A temetővégi óriásnyárfánál tűntek el végleg a szemem elől.
Azt mondják bíbic, sárszalonka,
nagy goda, és piroslábú cankó még él arrafelé, és hallani még a haris, meg a
tücsökmadár hangját is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése