Képtelen voltam elhessegetni a
képet, méginkább a képhez tartozó hangot, mely minduntalan vizsgálatom ingerlő
tárgya elé tolakodott. Egykori munkatársam, T. hangját hallottam, amint a
gyengédség és bizalmasság zavarhatatlan burkában, rólam elfeledkezve, férfi
kedvesével társalog. Csak a távoli szeretőre figyelt, könnyelműen kizárt minden
mást, a lelepleződés félelmét is, hogy amannak egyetlen rezdülését se mulassza,
hogy az áhított jelenlétet minél teljesebben felidézze. Napi bevásárlásról
beszéltek pedig, hétköznapi dolgokról, árakról és beszerzési forrásokról, mégis
a bensőségesség sokatmondó csendekkel tűzdelte, végletesen átalakította a
mondatok hétköznapi dinamikáját. Zavarban voltam, de éppúgy nem voltam képes
észrevétlenül odébbállni, akárcsak most. Úgy véltem, birtokolnak valamit,
valamit, amire én csupáncsak vágyakozom. Irigyeltem volna ezt a valamit?
Dehogy. Egyszerűen szembesültem a ténnyel, a hiány tényével, meg a tulajdonlás
örömteli teljességével, s egyben közelebb kerültem a hiány megjelenítéséhez.
T a beszélgetés végén lassan –
olyan gyengéden, mintha még ez is ahhoz a másikhoz tartozna, aki most hasonlóan
cselekszik - letette a telefonkagylót, hozzám fordult, elpárásodott szemmel
tudakolta az ügyet, mi végre is keresem. Mintha az ágyban kaptam volna rajta,
az aktus utáni lehiggadás zavaros bágyadtságában. Az ölelkezés öröme
túlcsordult, titkolhatatlan volt, ezért erőfeszítést sem tett, rám bízta,
megosztotta velem, ami engem nyelésre késztetett, és arra, hogy azt mímeljem,
semmit sem hallottam, és végképp semmit sem érzek.
Sír? Vagy a ködpára gyűlt össze a
szemek sarkában, s az gördül alá, az reszket tétovázva az állcsúcson, mielőtt
lehullana? Már mozdultam, hogy zsebkendő
után kutassak, de mégsem. Hogy is mehetnék közelebb, elrebbenne egyetlen
mozdulatomra. Hogyan, mivel magyaráznám a bizalmasság indokolhatatlan
mozdulatát. Hiszen nem gyermek. Ha az volna, talán nem tétováznék. Vagy mégis?
Hogyan léphetnék ki magam a védőburkából meggondolatlanul, hogyan sérthetném
fel az övét a fájdalom egyetlen, alig észrevehető jelére? Ha sír, hát sírjon.
Azt sem bánom, ha üvölt. Szenvedjen. Mindenki szenved.
Néhány galamb ereszkedett közénk.
Az egyik éppen a fejem felett írta le landolás előtti körívét. A lélegzet
bennem szakadt a hirtelen undortól, a viaszos toll érintésének félelmétől.
Attól kezdve fél szemmel zsákmány körüli táncukat figyeltem, a verekedést a
falatért, a látszólag összetartó kettőt, akik a harmadik kiszorítására
törekedtek, végül a győztes egyet, amint a túlméretes hulladék eltüntetésén
fáradozik. Menjetek, hess, hess! Csak a szememmel űztem őket, de hiába,
maradtak, míg dolguk végére nem jártak. Az egyik robosztus volt és durva, erős
csőrrel, kéjjel hadakozott egyszerre kétfelé. Amikor talált, s a megtámadott
odébb rebbent, felborzolta toroktollait, begyét düllesztette. A vad germán. Így
neveztem. A másik, a kurtizán, ravasz és könnyed. A három közül a legszebb, a
nyaka körül fénylő pettyek kalárisa, türkiz, lapis-lazuli ragyogás a
háttollakon. Küzdelem közben is táncolt és csábított. Eleinte együtt a
legkisebbel, a törpével. Talán púpos is, mind közül a legotrombább, a
legjelentéktelenebb, mégis a legbölcsebb, aki először ismeri el, hogy
veszített, s odébbáll. Rögtön, miután a kurtizán is ellene fordult. Félreállva
rosszkedvűen rendezgette jelentéktelen tollait, s közben félrefordított fejjel
leste a másik kettő táncát, mely talán szerelmi légyottá fordul, ha nincs ott a
konc.
Az üres reggeli ágyam képe...
hogy kerül ez most ide? - nem, nem volt vigasztalan. Csak az én lenyomatomat
őrizte – csak az én testem kipárolgásait, az én hajszálaimat, nem üzent
semmiről és senkiről, csak rólam, egyedül rólam, de rólam is alig tudott
valamit -, míg be nem vetettem reggelente szigorúan, mégis gyengéden. Az
ajtóból még visszanéztem rá, a pillantásommal üzentem: Jövök! - aztán elfordult
a kulcs a zárban, és önként bevonultam nappali börtönömbe, egy idegen emberi
lényektől hemzsegő másik világba, melynek semmi köze sem volt hozzám. Minden
erőmmel, a mimikri egész arzernáljával igyekeztem palástolni a közönyömet,
beszéd és mimika mögé rejteni szüntelen növekvő várakozásomat, vágyakozásomat
az ágyam után. A délelőtt még eltelt valahogyan, de úgy két óra tájban esztelen
kívánság támadt rám, magam mögé lökni a széket, felállni és kisétálni, hátat
fordítani a rabtartóknak, meg a többi nyomorultnak. Ilyenkor, hogy a maradék
néhány órára erőt gyűjtsek, felidéztem a szövött, vaníliaszínű takarót, melyet
lassan felemelek, éppolyan megfontolt mozdulatokkal, ahogyan leterítettem és
elsimogattam a makacs ráncokat – s már érzem is a béke bugyogását, méginkább horkolását
krrrr, krrrr, de lassan ám, alig hallhatóan... Egy pillanatra behunytam a
szememet, és átéltem az ágyba dőlés jól begyakorolt, minden egyéb gyönyört
helyettesítő aktusát, majd a közelgő álomtalan alvás nektárját. Sohasem
álmodtam, illetve sohasem emlékeztem rá, s ez még kívánatosabbá, még
tökéletesebbé tette menedékemet.
Harmincas éveim vége felé jártam
én is, de nem riasztott a közeledő negyven. Az volt az érzésem, már minden a
hátam mögött van. Az ágyam kagylóvédelmében nem gondoltam a halálra. Nem volt
vesztenivalóm. Néha azért meg-megérintett egyfajta ködös nyugtalanság: Ez
valamiféle bábállapot talán? De mi lesz belőlem, ha véget ér az átalakulás e
legboldogabb korszaka? Viaszmoly, netán házilégy avagy nünüke? Ilyenkor gyorsan
elhessegettem ezeket a gondolatokat, mint a pap, aki a szertartás közepette
szentségtelen gondolatokon kapja magát.
Hirtelen szökött el a fény, de
nem csöndet pergetett a nyomában, hanem éppenhogy új, ismeretlen zajokat. Az
állomás előtti tér ismét megtelt utazókkal, a híd felé kígyózott egy
bizonytalanul kanyargó sor, a túlpartot is ellepték, mintha fel akarták volna
falni, a turisták rajai. Kigyulladtak a fények, és bizonytalanul bókoltak a
közelgő est előtt. Néhány ablak becsukódott, talán az esti nyirkot akarták
kizárni. A sikátorok zaja vízre szállt, együtt kavarta a habokat a vaporettók
és sandolók kerregésével, az utasok meg a kalauzok keltette zajfoszlányokkal.
Egy nő nevetett valahol, talán nem is a közelben, talán csak a szűk utcák,
tenyérnyi terek, piazetták, campiellók vagy corték labdáztak a nevetéssel, mely
oly jól illett a nagy kurtizánhoz, aki élvetegen, bármikor magához enged
bárkit. A túlpart palotáinak árnyai megmerültek a csatorna vizében, mely
sötétkékből imitt és amott már feketébe fordult, de villózó fénypászmák és
csillámok úsztak a felszínén.
Összegörnyedtem. A küzdelemhez,
hogy a feltörő sírást elfojtsam, minden erőmet össze kellett szednem.
Rettegtem, hogy elveszítem a létfontosságú csatát, életem legnagyobb,
kárhozatos veresége fenyegetett. Mert mi lesz azután? Ha mégsem sikerül? (Akkor
üvöltő sírásommal játszadoznak majd a piazetták, campiellók vagy corték, s hová
rejtem magam elől, ami kiszakadt a feneketlen sötétség legmélyéből, mi lesz, ha
az este nem nyeli el, ha a nagy kurtizán a fájdalmamat lelöki magáról
undorodva, s tán rikácsolva, rám sercintve kerget ki a szoknyája védelme alól,
mint örökre idegent.)
Első velencei napom első és
egyetlen társát kerestem a szürkületben. Itt van még? Az árnyékoktól foltos
kőfalon, a saroktól alig két lépésnyire, feszített húrként, fájdalmat és
félelmet rezgett az imént. Biztos voltam benne, hogy az isztriai fehér kő
kontúrjában nyomban meglátom, aztán mégsem, keresnem kellett, s kerestem is, a
szívem fájdalmasan nekiverődött barlangfalának, mert egy pillanatig azt hittem,
el is tűnt. De mégsem. Akár a túlfeszített íj, elpattant, lehullott. Lecsúszott
a fal tövébe, ott guggolt, az ostoba jelmez csomójában szinte elveszett,
összegubancolódott tagokkal. Újra éreztem a sajnálat és undor elegyét, meg az
örömöt, hogy még mindig itt van. Akkor őrült ötletem támadt, melyet hiába
kergettem magamtól. Talán oda is ülhetnék mellé, olyan közel, amennyire csak
lehetséges. Hallgatnám csendesülő zihálását, mélyen beszívnám az idegen test
keltette párát, s hagynám, hogy átitasson, elnyeljen vele együtt a velencei
éjszaka. Telis-teli voltam érzésekkel és mondanivalóval, de egyetlen érzésem,
egyetlen gondolatom sem volt szavakba foglalható. Beszélnék hozzá. Neki
elmondanám. Mindent, ami csaknem szétfeszít. Azzal nem is törődtem, hogy
nyilván nem értené ektől hemzsegő, kerregő beszédemet. Ősrobbanás előtti
sűrűségben kavargott bennem, ami addig történt, magzati életem sötét és kétes
biztonságától egészen a megélt utolsó pillanatig.
Egyszerűnek tűnt. Régen, nagyon
régen ismerjük egymást, ezer éve vagy még több. Csaknem felnevettem. Ezer éve,
vagy még több. Csak néhány lépés. Lassan felállok – nem, semmit sem siethetek
el. Miért is sietnék, azzal talán riadalmat keltenék, magamban is, benne is, és
elmulasztanám a közelítés értékes pillanatait. Most nem esem ebbe a hibába.
Mert, van-e fontosabb a pillanatnál? Nincs, ezt te is belátod. Amit valaha
veszítettünk, mind amiatt volt, hogy a pillanatok kiperegtek az ujjaink közül,
és a szél elsodorta őket. Most nem így lesz. És ha végre odaérek? Annak a
gondolata, hogy merész utam végén – végén? vagy éppen az elején, micsoda
hátborzongató lehetőség! – a megérintés előtti végső pillanatban átélhetem a
találkozás sűrített gyönyörűsét, elgyengített. Megérintem. Meg kell
bizonyosodnom róla, hogy... hogy van. Hogy valóság. Ezen is nevetnem kellett.
Persze, hogy valóság. Nem képzelődöm, soha, sohasem képzelődtem. Dehogy!
Először csak a testére tekeredett tüllfátyol szürke kígyóját fejteném le róla.
Anyai érintéssel, nagyon lassan, gyengéden, s mindjárt utána végigsimítok a
frakk kihajtójának selymén. Langyos, sima, eleven, akár egy csecsemő bőre.
Megnyálazom a zsebkendőm csücskét, azzal tisztítom le az elmázolt festéket az
arcáról. Csakis a száj körül, az ajkát nem érintve, komótosan, gondosan, aztán
a szemkörnyékét tisztítom meg, a lila, türkiz árkot, a nyálam finom géljével. A
kezét keresem, az ernyedt férfikezét kutatom a tüllök, fodrok takarta keskeny
csuklót. Érzem a kidagadó erek hálóját, a kézfej bőrén átnyomódó ízelt
csontokat, ereket, izületeket, az ujj
perceit, a kezed te vagy, ezért gondosan vizsgálom, a tenyered árkaiba
elmerülök, ott sétálok, fel és alá, a dombokon, a réteken, hosszan időzöm az
ujjbegyeken. Nem húzza el, egy ideig nem is mozdul, aztán odaadja magát az
érintésemnek, feltárja magát a kutatásomnak - meleg, puha, az ujjaink
összefonódnak, egy kézzé válnak, minden perc, izom, ín, izület a helyére kerül.
Megnyugszik. Megnyugszunk. Már nem sípol a lélegzete, egyenletesen kortyokban
áramlik a tüdejébe a Velence sajátos párájával átdiffundált nélkülözhetetlen
gázkeverék. Együtt lélegzünk, ki, be, ki, be – tengert, olivát és sültkagylót,
halat, asti párlatokat, iszap- meg szemétszagot.
Minden olyan gyorsan történt
azután. A sikátor torkában feltűnt egy férfi, megtestesült a mögötte feketébe
forduló kék homályból, a falak között verődő opálos fénypászmákból, szinte a
semmiből, egy idegen világ előbb még távolinak tűnő zsongásából. Berobbant
közénk, ott pörgött és forgott, sistergett. Idegen, veszélyes anyag.
Megmarkoltam a táskámat, mert felrémlett valami okoskodó tanács a turisták
kifosztóiról, pedig a betolakodó tekintete átsiklott rajtam. Önkéntelenül
összehúztam magam mégis, elfordultam. A hátamat púposítottam, mint a támadásra
kész macska, de nem fordultam felé. Menj innen, a fene egyen meg, menj már
innen! Kétségbeesetten, összehúzott szemmel bámultam a vizet, el akartam
kerülni a közeledő vaporettó reflektorainak sápadt sárgáját. A hajó zsongást
fröcskölt a vízre, lassult, majd berregve, farolva kikötött a Riva di Biasión. A
vattával bélelt spenótzöld télikabátomat jutatta eszembe a rám nehezedő
fáradtság. Haza kell mennem. Késő van. A padlásszobára gondoltam, a Calle
Pisani egyik házának tetőrerében, nem is szoba az, csak a padlás. Nincs ott
egyéb, mint földre fektetett matracok a felsikált hajópadlón. Hányunknak,
kiknek is lesz a következő napokban szállása? Mindegy. Arctalan mind, ahogyan
én is. Nem számít. Még ki sem rakodtam, még meg sem mosakodtam. Nem ettem, nem
ittam, mióta itt vagyok. Igen. A szállásomra kell mennem végre. Holnap...
holnap útrakelek. Itt vagyok, Velencében. Velencében, Velencében, Velencében.
Az idegen megállt egy pillanatra
- remény markolt meg, most eloszlik, eltűnik, de mégsem. Színpadias megállás
volt, mintha időt akarna adni, hogy nézői – ha vannak - felfogják jelenésének
teljes, valódi jelentőségét. Mint filmszakadás előtti kimerevedő kép, annyi
történt csupán, aztán a galambkormorán előtt termett, és felhúzta, feltépte a
földről - megint valami sajátosan teátrális mozdulattal, olyan könnyedén,
mintha a jelmez kiürült volna -, megrázta. A fátyol a csuklójára tekeredett,
miközben ütött. Célzottan, kíméletlenül, feszes ritmusban, jól begyakorolt,
ismerős mozdulatokkal. A cilinder először félrebillent, aztán leperdült,
gurult, követtem az útját, ahogy továbbgördült, kissé oldalazva, mintha
tétovázna, merre is tartson. Végül kifulladva meghőkölt előttem, még billegett
egy darabig, köszöntött talán. A szemérmetlen ívűre simított part puha ívén,
éppen a lábam előtt fejezte be tétova útját. A fátyol egy darabja rajta
libegett, arra ráfordult, megpihent. Ha képes volnék mozdulni, felemelném.
Leporolnám, visszaadnám... neki.
A támadó oly váratlanul hagyta abba az ütlegelést, ahogyan elkezdte. Mint aki végzett a kiszabott penzummal, miért fáradjon hát tovább. Először úgy tűnt, dolga végeztével odébbáll, de csak két lépést hátrált, ott lecövekelt. Az áldozata felé köpött, szitkozódni kezdett. Nagyjából ugyanazokat a szavakat ismételgette. A maszk halk nyögéseket hallatott - talán sír? - a kezében a tüll egy darabját tépdeste, majd a szájához szorította, mert egy sötét patakocska buggyant ki a szája szögletén, a megnyomorított bajusz alatti oldalon, végigkúszott a nyakán, ott eltűnt kettéhasadt mellén. A jobb oldal fodrain sűrű, fénylő, gyorsan varasodó pettyek szaporodtak. Kínlódott, hogy néhány szót kipréseljen magából, de a szájában felgyülemlő vér és nyál fojtogatásában csak burukkolt. Halkan, panaszosan: burukk, burukk. Fájdalommal, bocsánatkérően, odaadással, felkínálkozással: burukk, burukk, burukk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése