A fájdalomcsillapítás öröme és terhe

Már évek óta egyedül éltem. Elfogadtam, sőt megszerettem azt az állapotot. Veszélytelen volt. Csaknem félelemmentes. Nem tartoztam senkinek, és nekem sem tartozott senki. Szabadnak éreztem magam, kicsit be is csíptem, megmámorosodtam ettől, ezért nem vettem észre, hogy míg a felelőtlenség bódító nedűjét szürcsölöm, a lelkem egyre szikárabbá lett. Egyre rigolyásabbá, egyre önzőbbé váltam, és az a fluoreszkáló finom köd, amit mások derűnek néztek, lassan finom páncéllá szilárdult. Körülvett, mint egy kagyló héja, de nem termett gyöngyöt. Miért? Mert kizártam magamból az együttlét kockázatát, a fájdalom lehetőségét, melyet senki sem kerülhet el, aki megosztja magát. Egy napon azonban megcsörrent a telefonom, s ez a hang mint vészkiáltás, átszakította magányom rózsaszín ködét. Ahol kiszakadt, piszkos rongycsomó tűnt elő, kacatok, miket egy gondos kéz tömött be oda, hogy elfogja a külvilág levegőjét. Áporodott szag csapta meg az orromat, s azonnal tudtam, hogy az én bensőmből jön.

Néha egészen egyszerű dolgok akadnak be a nagy kerékbe, talán csak porszemek, s megállítják a szerkezetet, ám lehet, hogy csak szemvillanásnyi időre. Ezek a szünetek rendkívül értékesek lehetnek, ha megvizsgáljuk tartalmukat. Ha nagyon elégedettnek, felhőtlenül boldognak érzed magad, gyanakodj! Egy boldogtalan világban, az éhség és fájdalom világában - ahogyan én fogalmazok: a tanulás világában – felhőtlenül boldognak lenni egyszerűen bűn. Ez azt is jelenti, nem veszel tudomást a mások fájdalmáról. Boldog csak az lehet, aki mások fájdalmát – pontosabban az élők fájdalmát - csillapítani képes. Ez pedig – már a szándék is - önmagában fájdalommal jár.