Vágyaim mélytenger-világa - Donna Quijote vallomásai

”A neurózis a nem vállalt szenvedés következménye.” C. G. Jung

Felnőtt, sőt érett korom nyolc évét vágytalan egyedüllétben töltöttem. Úgy tűnt végleg elfeledkezem arról, hogy nő vagyok. Eközben bátran viseltem asszonyi mivoltom teljes arzenálját, el sose rejtettem. Ártatlanul, magabiztosan – hozzám a vágy el nem érhet! Mégis viszonylag kevés atrocitás ért. Egy barátom világosított fel ennek okáról: Mindannyian megközelíthetetlennek tartottunk. Fényes, aszexuális elkülönültségemben másfajta tapasztalatokat gyűjtöttem, olyan szenvedéllyel, hogy egyébre úgysem maradt volna erőm. Istennel ismerkedtem. (Pontosan tudom, ez a megállapítás, kiben mily érzelmeket kelt – ezeknek igen széles, ha nem teljes, skáláját ismerem.) Ma, felébredt asszonyiságommal, magam is gyakran gondolkodom arról, hogyan juthattam el odáig, hogy közel nyolc évig szóhoz sem juttattam magamban a nőt? Talán kezdjük az elején. Mikor tizenhat éves barátnőm már a C-film biztonságos voltát latolgatta, én még az első csókoknál tartottam. Sőt, még ott sem. Ugyanis egy váratlan esemény hosszú időre elvette kedvem a másik nemtől. 

Tizennégy éves voltam, amikor gitározni tanító énektanárom szájon csókolt. Erre egyáltalán nem voltam felkészülve. A kapuban csókolomot rebegtem a távozó tanár bácsinak, aki, úgy tűnik, bátorításnak tekintette az egyébként megszokott köszöntést, s igazi csókkal felelt. Undorodtam. Még sokáig éreztem a számban kutató nyelv idegen ízét, ahogy végigkóstolta ínyemet, riadt nyelvemet, s végigfutott a fogsorom ívén. Hányingerrel küzdöttem, s rettegtem, észre ne vegyen valamit a két idős hölgy, kikre akkoriban nevelésem, gondozásom bízva volt. Másnap, amikor a tanár bácsi bizalmasam megállt a hátam mögött, valóban belázasodtam ettől a közelségtől, s a felidézett eseménytől. A lázat a szörnyű behatolás emléke okozta. A szünetben az igazgató felfedezte rendkívüli sápadtságomat, és azonnal orvoshoz küldött. Mentem. Valóban betegnek éreztem magam. A rendelőben sokáig álldogáltam a kályha előtt, rázott a hideg. Akkor valaki megszólalt: nem ég valami? Égett. A télikabátom, mert dideregve egyre közelebb húzódtam a kis vaskályhához. Nagyanyám azután levágta az elégett részt, így félkabát lett a télikabát, venni másikat nem tudtunk.

Az első csók fájdalmas zavart keltett felkészületlen kamaszlényemben. Skarlát betűvel jelölt meg: tisztátalan. Azt hittem, mindenki látja e jelet. Nem hagyott el a szégyen, rám akaszkodott, belém tapadt. Hordtam nappal és éjjel, szörnyű álmaimban. Bár ártatlan voltam, egyre azt kutattam, mi bűnömmel idézhettem elő a gyalázatot. Később sokat gondolkoztam ezen a különleges érzékenységen. Hiszen kortársaim között már javában dúltak az első, ha nem a második vagy harmadik, gyermekszerelmek, s csókok is estek itt és amott, sőt! Pletykák terjengtek, bizonyos táborozások után, melyek a legvadabb orgiákat is feltételezték. Ezeket mindig a tisztátalan hazugságok közé soroltam, s hallgatni sem szerettem. Még az sem rendített ki ebbéli hitemből, hogy az egyik osztálytársam éppen állapotossága miatt volt kénytelen kimaradni a nyolcadikból.

Tizennégy éves koromra gyakorlatilag végigolvastam a világirodalom remekeit, melyek legtöbbjének tengelyében éppen a szerelmi szenvedély, s az ezzel kapcsolatos dráma állt. Ha a szerelemről, szexualitásról szóló részek és elmélkedések nem is érhettek el hozzám a maguk teljességében, volt, kellett, hogy fogalmam legyen Anna Karenina szenvedélyéről, s Nana különleges foglalkozásának titkai sem voltak ismeretlenek, s sorolhatnám még számos ezirányú irodalmi tapasztalatomat. És ott volt a vidék egyébiránt jótékony hatása, mely a szerelmi s a hozzá csatlakozó ügyekkel nem bánt túl szemérmesen. S ha ez még mindig nem lett volna elég, hát édes öcsém természetes, sőt barbár közelítése a tárgyhoz, keresetlen kifejezései, viccei – fő forrása a fuvarosok voltak, akik mellé szívesen felült a bakra is -, amelyekkel bármikor bárkinek kérés nélkül szolgált, elegendő alapot adhattak volna legalább egyfajta egészséges immunitás kialakításához.

Persze, de ezek mind rajtam kívül történő dolgok voltak, egy kétségkívül létező, ám tőlem igen távoli világ eseményei. Én más voltam. Zárt kagyló a tenger fövenyébe rejtetten, mely körül bár zajlik az élet, benne csupán egyetlen porszem fájdalma, s az azzal való mély foglalatosság. Még csupán szemlélődtem és elmélkedtem, és szemlélődésemet kíméletlenül félbeszakította egy éhes férfi durva beavatkozása. Ha a különleges érzékenység eredőjét kutatom, abban biztosan jelen volt szüleim válása, vagy még inkább azt megelőző, gyakran szemünk előtt játszódó küzdelmeik. 

De itt álljunk meg egy pillanatra! Hiszen minden küzdelmük a „szemünk előtt” zajlott! Ki gondolja, hogy némasággal, elfojtott veszekedéssel el lehet titkolni a gyermek előtt, hogy a fészek biztonságát vad szelek tépik, melyek már kikezdték a tetőt, az összetartó eresztékeket ritkítják, ablakot zörgetnek, s az ajtót cibálják! S mindez belülről munkál! Végül a néma, egymásnak feszülő erők szétrobbantják, s a szélrózsa minden irányába szétrepítik az otthon szétforgácsolódott darabjait. Ifjú szüleim héjanásza, s az azt kísérő egyéb szerelmek, melyekről a vad féltékenység számos jele tudósított, folyamatosan dúlták békénket. Szerelmi drámák sorozata zajlott előttünk, s a hátunk mögött, leplezhetetlenül, sőt leplezetlenül.

A szenvedélyek gyakran oly magasra csaptak, hogy elfeledkezett rólunk a héjapár, előttünk marakodtak és szeretkeztek. Emlékszem egy vasárnap reggel öcsém kezét hogyan szorítottam, s mindketten üvöltöttünk, míg verekedő/szeretkező? szüleinket bámultuk félelemtől elgyengülten. Máig nem tudom, mi is történt, ütések vagy vad csókok záporoztak, és ölelések, talán ők sem. Hirtelen valamelyikük kijózanodott, a mozgókép állóvá feszült, csend lett. Aznap eltűnt az apám, majd egy idő múlva az anyám is. Öcsém nemsokára vidékre került, én keserű, börtönben lévő férjét éjjel-nappal hiányoló nagyanyámmal maradtam.

Ma már biztos vagyok abban, hogy évekig fogva tartó, szexualitást tagadó magatartásom innen ered. Amit elkeseredett, zavarodott szüleim üzentek, talán máig feldolgozhatatlan élmény számomra. Persze nem elméletileg, hanem számos mélytudatba került esemény titokzatos mozgása révén, melyek, anélkül, hogy tudnám, újra meg újra beleakadnak akaratommal irányított cselekvéseimbe, s méginkább érzéseimbe. Csak álmaimban leplezik le magukat, de gyakran, félöntudatlanul visszaküldöm őket a lélekkohóba. Nem hiszem, hogy ott elégnének, bár ott emésztő a tűz. Csakhogy ezek éghetetlenek. A levegőt, a napvilágot nem viselik. Szóval az a csók ártatlan számon meggátolt abban, hogy kortársaimhoz hasonlóan ismerkedjem szexualitásom sűrű titkaival. Sokáig megakadályozta, hogy követelő hormonjaimnak engedve a vágy birtokba vegye ifjú testem, hogy az örömadóvá, örömöt elfogadóvá váljék. Halott voltam sok-sok éven át…