Kontempláció: Öregség

Beszélgetés Sakurai-jal:

...„sejtanyagcsere. végtermékek. roppant vágások és elkopások. hihetném, csontokon vagy rég kinyílt szarkofágokon tenyészek. a gombák mikroszkóp alatt szőrösek. a halott bőr összeaszott. tőből törik ki ami keringésképtelen és nem tud lélegezni.”  Gedei Viktória: Átlátszó anyagokból 

Titoktestemben lüktet az élet. Csak a lüktetésre figyelek, csak az erőre. A gyengeséget, a kibicsaklásokat nem veszem észre, az öregedés tompa zajait kizárom. Cseppek. Súlyosak, végzetes esésükkel üzennek. Olvass, olvass! Kopp, kopp, kopp. Mióta is hallom a múlás monoton zajait? Tíz éve, tizenöt, még több? Ó, nagyon régen!  Forró párnámat forgattam, erőtlen dühhel ütlegeltem, mert égő kazallá vált az ágyam, az ágynemű perzselt, izzó csutakjai között vergődtem. Halálos gőzök szálltak fel, fojtó párában hánykolódtam. Hajnalban mégis elszenderedtem néhány percre, de a konok zaj éberre rángatott. Először azt hittem, az eső eredt el. Arra gondoltam, ha erőm volna, odamennék az ablakhoz, kitárnám, kihajolnék, vagy kimennék, kiállnék az udvar közepére, hogy verjen, mosson meg engem, érezzem az ütéseit, korbácsoljon meg, üsse el tőlem a betegséget. Letépném magamról betegségiszappal átitatott hálóingemet, állnék az ég alatt fedetlen, mígnem újszülött gyermekké tisztulok.

Talán órák teltek álom és ébenlét határán, álmomban ki is mentem, meg is fürödtem, aztán éreztem újra a forró paplan támadásait, rám tapadt, tekeredett - csak nem akar megölni?- téptem, cibáltam, nem bírtam vele. Akkor takarj te be, képtelen valóság, te hazug ribanc, aki az igazság elé tolakodsz mindig, hiú, pöfeteg, gyilkos valóság. Aztán lelöktem végre, lehullott az ágyam mellé a dög, s én reszketve felálltam, lassan, óvatosan, pedig szaladni szerettem volna kifelé, megmártózni, megtisztulni mielébb. Eső, eső – suttogtam – ess még! Abba ne hagyd! Kapaszkodtam az ágy oldalába, végébe, nyikorgott az ajtó, a kilincs is biztatott, szoríts meg jó erősen, megtartalak. Egy pillanatig leültem odakint a konyhában, csak úgy a szék szélére, hisz megyek mindjárt. Kopp, kopp, kopp. Nem kerestem a villanykapcsolót, ki sem nyitottam a szemem, csak résnyire, hogy azzal is erőt takarítsak meg, s kiérjek mihamarabb. Taplószáraz volt a hajnal, még harmat sem nedvezte az őszt odakint. Volt valami szél, erőtlen lengedezés, mégis dideregtem. Fájt, annyira reszkettem. Hol vagy eső, hol vagy? Honnan hát a kopogás, dobogás? Hisz most is hallom, éppen úgy, mint az imént. Még mentem néhány lépést, egészen a kútig, ott volt valami sáros nedvesség, ahhoz odahajoltam, belemártottam az ujjam a televénybe, őszirózsa hullott szirma tapadt az ujjaimra, meg fekete sár.

Megfordultam, felmértem a visszafelé vivő utat. Ásított a ház, a bejárat odvas barlangszájjal hívott: Gyere már vissza, te bolond! Nincs odakint semmi, semmi, amit reméltél. Gyere vissza, én várlak, ládd-e! Öreg vagyok, mindenkit befogadok. A tornác oszlopa segített, mert ott megbotoltam megint. Kapaszkodtam, a körmöm kis árkot vájt a meszes vályogba, sziszegett, de megtartott ő is, ahogyan az ajtófélfa, s már nyelt a benti sötétség, amikor a hajnali derengésben visszanéztem a kintre, s akkor megláttam magamat.

A szürke haj tűnt fel legelébb, a koponyámra simult durva szálakból fonódott zilált, rőt koszorú. Közelebb hajoltam. Riadt, üres tekintet, ez is tompa, fénytelen, mintha a szemgolyók már elhaltak volna, s még csak nem is üveg, hanem kopott műanyag került a szemgödörbe. Reszkető kézzel markoltam a tükör keretét. Vagy a tükör markolt engem? Nem is tudom már. Eggyé váltunk én, meg a tükörképem. Hol van az ívelt szép szemöldök, a pillák? Elégtek, amikor lázban vergődtem az imént? Nem, az nem lehet! Hisz két napja csak, vagy három, hogy betegen fekszem. Hány éves is vagyok? Harmincöt vagy valamivel több... Nem tudom. De fiatal vagyok még. Az bizonyos. Alig negyven.

Ki ez a vénasszony? A pergamen bőr elárulja az alatta búvó inakat és ereket, az aszott, száradó hús alig takarja a csontokat. Lám, az állkapocscsont, az állcsúcs is csaknem pőre volna, ha a ráncok nem vonnák be ezzel a kusza ornamentikával. A járomcsont és a halántékcsont szürkéslila kagylóéle csaknem átmetszi a rátapadt bőrt, a felső álcsont felett meg pliszé, mintha a felesleges bőr idegyűlt volna. A homlokon indult, onnan csúszott a száj fölé, majd végigkúszott az állon, leköltözött az áll alá, fáradt lebeny. elhúzom az ínyem, vicsorítok, feltűnik a halott fogsor. Az orrcsont felett, egy nagyobb orr, kitágult pórusokkal uralja az új arcom. Igen, kétségkívül hasonlít a régire, arra az arisztokratikusra, a finom cimpákkal, az enyhén hajlított orrnyereggel, de sokkal nagyobb. Rejtsd el szemüreg az öregség üres pillantását! Nem akarom látni. Kopp, kopp, kopp. Tétova kézzel kerestem a mellemet, aszott zacskókat tapintok-e. Nem. Nem! Két kézzel megmarkolom, megmutatom neki. Még fel is ágaskodom. Nézd, nézd! Fiatal, üde mellek! Még gyereket is szoptathatnának!

Ököllel belecsaptam a képbe. Hazug, gyilkos valóság. Káprázat vagy. Semmit sem tudsz az igazságról, titkolod a lényeget. Nem hiszek neked.

Ha szemem vak tükörré repedezik, nézz bele akkor is szerelemmel, lásd meg a tűnő tegnapot, lásd meg az örök, a kiapadhatatlan forrást. Az élet nem múlik el, csak átalakul. Örök átalakulás, ez a sorsunk.