Vetítő – mozi, mozi, mozeráj... 1. - Első kisfilm

Szerelem volt. Ha csak elkerekeztem előtte, megborzongtam, és megédesedett a nyál a számban, mint mindenkor az ajándék jóra. Semmi dolgom sem volt arrafelé hétköznapokon, de magamnak se vallottam volna be, hogy miatta kerültem arra. Magához vonzott, várt rám, mennem kellett, s egyszer csak ott voltam, nem is sejtettem hogyan. Igaz, éppen csak elgurultam előtte, máris fordultam vissza. Rá sem pillantottam, csak a szemem sarkából vizslattam, de sohasem mulasztottam el, hogy meg ne szólítsam: Mozi, mozi, mozeráj. Mint egy álruhás király, akár a bagdadi kalifa, olyan titokzatos, olyan ingerlő volt a rejtélyessége. Kívülről akár raktár is lehetett volna, magtár, talán az is volt hajdanán, hosszú sátortetős, kopott épület, táskásra meszelt omladozó ablaktalan falakkal. Sok év szélhordta-vitte hordaléka, por, korom meg az ünnepek előtt rendre felhordott mészréteg kérge őrizte a döngölt falakat, nehogy az alföldi viharok és forró szelek elmállasszák, elhordják a mozinkat. Két nagy zöld fatámlás ajtajáról csak az előadás előtt félórával tűntek el a lakatok, s akkor végre beléphettünk, betódulhattunk a hosszú előtérbe, ahol a Ruhatár kötelező tábla meg a Dohányozni, szemetelni és köpködni tilos hirdette a különleges hely megszeghetetlen szabályait. Te mozi, mozi, mozeráj! Még dallamfélét is komponáltam hozzá, úgy üzentem neki.

Ne, ne! Csak ezt ne!  Az ajkaim erőtlen-puhán, torzult kocsonyásan felkenődnek az államra, eltömik az orrlyukaimat. Levegőt, levegőt! Milyen elesett, milyen tehetetlen a test – ezt gondolom. Beengedi a halált. Hiába minden. Rám fekszik, belém hatol. Szétfeszíti recsegő fogsorom, félretolja feldagadt nyelvem, gurgulázok, nyögök, a garatomba hatol, vájatokat váj a torkomba, a gégemozgató izmokat gennyes csomóvá tekeri, a hangszalagjaim tekergő liána beszövi a légutakat. Fuldoklom. 

Tágul a csend, kiporladnak belőle a szavak.

Mióta nem beszélek? Órák, napok, hetek vagy hónapok óta? Mikor tűnt el az első szó?

Nyolc éves lehettem azon a nyáron, vagy majdnem nyolc - hét és háromnegyed – ezt mondtam, ha kérdezték. Hanyatt feküdt az ágyon, sípolva lélegzett, amikor végre rátaláltam, mert percek óta kerestem, némán, rettegve a meg nem találás borzalmától. Legyek zümmögő röptében az alvás tikkasztó baldachinja mögött feküdt, tabuként tőlem elrekesztve. Még csak meg se érintsd – ezt mondta valaki, jól hallottam, de tudtam, nem engedelmeskedhetek. Szükségem van rá. Éhes vagyok, s csak ő lakathat jól, senki más. Mit tudhat erről a tiltó hang? Semmit. Egyre közelebb, egyre közelebb. Erősödött a sípolás, a fújtatás, a zümmögés, a zizegés, rátekeredett izzadt gyermektestemre, párát sodort nehezülő pilláimon. A tiltás-tagadás-engedetlenség mámorától zsibbadtan álltam, a magam lélegzetét visszafojtva figyeltem, honnan támad a hang, és hol hal el. Dobtestű, eleven hangszer ormótlan-mozdulatlan teteme feküdt előttem. Nyál csurrant a szám szegletén a magam feledettségtől, beszívtam a júliusi kánikulában gőzölgő test erjedését, s akkor orrcimpám megremegett a halál kétségkívül jelenlévő párolgásától.

Képtelen voltam megmozdulni, a felfedezés forró ólma végigcsorgott rajtam, s követte a szégyentelen vágy, hogy közelebb kerüljek, egyre közelebb a felfedezéshez, hogy belé hatoljak, birtokba vegyem. Semmi sem tarthat vissza a megismeréstől – még a kongó félelem sem, az öklendező iszony sem. Meredten bámultam az emelkedő mellkast, és megértettem, csupán néhány pillanat még és nem lesz többé. Eltűnik előlem, előlünk és önmaga elől. Az alsónadrág tág szára mögött feltárult herezacskók ernyedt húscsomóit a ritkás rőt szőrcsimbókok sem megvédeni, sem elrejteni nem tudták. El akartam fordítani a tekintetemet, hogy ne lássam pőreségét, sebezhetőségét, hogy ne vegyek erről tudomást, legalább erről ne, úgyis csak elvonná a figyelmemet a másik, a mindennél fontosabb tényről, a mindent elnyelő, megsemmisítő halál tényéről.

Gyűlöltem a kezdetektől, de mégis jóba akartam vele lenni. Ezt a kettősséget mindjárt el is fogadtam, nyomban a ráismerés első felvillanásában. Nem tágítottam.

Senki sem vette észre a változást. Még magam sem. Még a nagyanyám sem, aki fészkét féltő sasként magasból látott mindent pengeélesen, leginkább engem figyelt pedig, még a nevelőanyám sem, aki talán mind közül a legönzetlenebbül szeretett. Pelikán volt. Önvérét adta. Vagy csak képtelen volt elviselni a létezés lélekszegő fájdalmát? Azért esett önveszítés káromló nagy bűnébe, öncsonkítás bűzös vétkébe, böjt és elsorvasztás mindennapi áldozásába? Csak azért próbált vajákolni, eret vágni önmagán, vért átömleszteni, csonkolni, odaadni mindent a romlásnak engesztelésül?

Mostantól csak némán figyelek. Mióta peregnek a képek, kattog a vetítő, serceg a filmszalag, nem is tudom, de miért is nem számoltam meg, hány megfejthetetlen, tekercs szaladt már le őrült sebesen. S én alig emlékszem valamire, a végtelenbe kígyóznak, futnak, tekeredtek végtelen múltammal, elviszik valahová. Jó volna megállítani néha, és nem rettegni, mindjárt szakad, aztán nincs tovább. Nem figyeltem eléggé, nem jegyeztem meg semmit sem. A fene egye meg, a radai rossebb, a guta üsse agyon! Csak a filmszakadások rémületére emlékszem jól. Meg hogy aztán mégis újra indult, és nem is örültem, pedig, előtte hogy kívántam, hogy ne legyen még vége. Hadd lássam még a koromba karcolt csíkok, fények, villámló ívek, pettyek, reszkető, örvénylő ábráit.

A szünetmentes sötétben felöklendem a múltamat, a múltadat, a múltunk perceit, epe és sav, mégis édes és nyúlós, nyálkás. Emésztetlenül ürül belőlem valami, toll, hús, csont, ürülék, karmok, inak, izomcsomók, visszanyelném, visszatartanám, mert mi lesz, ha minden kiürül, s megmarad-e legalább a burok... Nem, hogy is maradna, kiszárad akár a csigaház, elporlad akár a kagyló.