Befelé hallgatózom. Mély, mozdulatlan, nesztelen csend. Egészen
közel az értelmezhetetlen semmihez. De mégsem semmi. Valami ez. Tömbszerű,
zajtalan, nehéz. Szürke és kemény, akár a beton. Mit kezdjek én ezzel? Nincs
sem vésőm, sem kalapácsom, se dühöm, sem vágyam, ami felsérthetné,
szétmorzsolhatná. Csak a két kezem van, szaporodó pókhálóráncokkal szabdalt,
pergamen bőrrel fedett, eres öreg, erőtlen két kezem, a fénytelen, túlnőtt
körmökkel. Ha csak megérinteném kiserkedne a vér az ujjbegyeimből. Mit érek
azzal? Vagy lehet, hogy mégis meg kell próbálnom? Engednem kell a pislákoló
vágynak és a két haldokló kézzel neki kell esnem az áthatolhatatlan anyagnak?
Bíbor, bordó, sűrű majd koráll színű, áttetsző vér a jutalmam. Istenem, milyen
szép! Mindjárt rajzolni kezdek vele, festek a barlangom falára jégkorszakom
elején, vagy a végén, ki tudja! Számtalan árnyalata létezik a vérnek, és
mindennek, mindennek, megszámlálhatatlan formája és árnyalata - felfoghatatlan
a létezés sokszínűsége. Hosszú idő óta most először örülök, ujjongok, mint egy
a gyermek, nem szégyellem-titkolom a boldogságomat - és remélem, te is örülsz.
Miért? Hát azért, amit az imént mondtam neked a létezésről. ... hogy
felfoghatatlan a létezés sokszínűsége. Persze, tudom, hogy te is tudod, de ki
kell mondanod. Csak akkor segít. Látod, máris festek, rajzolok. Szaporodnak a
csendem falán a vérrel festett krikszkrakszok, csíkok keresztben és átlósan,
meg négyzetek, torzult körök jelzik a... mit is? Ma még nem tudok egyebet. Csak
ezeket a suta firkákat. Ezek valahogyan megmaradtak szorongásomtól zajos
kisgyermekkoromból, ezeket ismételgetem most sokáig. Ezek voltak ott a kezdetek
kezdeténél, ebből váltak ki ügyetlen barlangrajzaim.
Holnap ajtót és ablakot is rajzolok rá. Talán...
Megnémultam egy ideje. Megrántom a vállam. Végleg? Majd elválik.
Újraolvasom régebbi írásaimat, talán rátalálok az elveszített fonalra.
Felidézem a kimondás friss fürdőjét, a patyolat békét utána. Rá-, rácsodálkozom
néha - mintha nem is én írtam volna. Elszorul a szívem. Hová tűntem? És hová
tűntek hajdani beszélgető-írótársaim? Értük érdemes volt leszállni a mélybe,
elhatolni az izzó rétegeken át a belső magig, felhozni onnan ezt-azt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése