Aki bút nem akar látni… Otthonkeresők

Én voltam az egyetlen lakó abban a házban. Bontásra ítélték. A víz csak vékony sugárban folydogált az elkövesedett vezetékekből. A ház aggott testében volt még valami élet. Ereiben a pállott víz, meg én. 40 fok volt aznap is. Meztelenül járkáltam a két szobában. Egy ágy volt az egyikben, megfakult huzatú vörös, keskeny dívány, felette fémkeretes polc. Nyikorgott, ha megmozdultam. A szerelmeseknek egymásba kellett fonódniuk, ha nem akartak leesni. Mindenáron mesélni akart erről, de nem engedtem. Nem akartam hallani a történeteit. Csupa szerelem, csupa kórság és halál.

Haldokoltam én is? Azért féltem a történeteitől? Én és a ház is? Mindketten. Páratlan volt az összhang közöttünk. Egy ház, egy lakás, egy lakó, egy kulcs. A többiek rég elmentek. Nem bánta. Elégedett volt velem. Elfogadott. Éjszaka a lélegzetemből lélegzett. Nappal meg várakozott. Egész nap engem várt. Eszembe is jutott, amikor az órára néztem, mikor mehetek már haza, hogy mennyire vár már. Vágytam rá én is. A csendjére, a mindent belepő selyemporra, a csapok hörgésére, a gyér vízsugárra. Órák teltek el míg a kád, úgy-ahogy megtelt. Délután megtöltöttem, reggel megfürödtem az állott vízben. Ilyenkor úgy éreztem, ő mosdat engem, a kezére puha mosdókesztyűt húzott, hogy fel ne sértse a bőröm.

A szemben lévő ablaküregei már feketén tátogtak, hörögtek. Az ő haldoklása szemérmetlen volt, utálatos. Semmi méltóság. Belőle már a hajléktalanok is kiköltöztek. Senkinek sem kellett. Jobb volna, ha mielőbb végeznének vele. Mi még élünk. Igaz? Miért kell ezt néznünk napestig, miért? Ki kíváncsi erre? Hetek óta tart már a forróság. Két lepedő. Egy alul, egy felül takarónak. Így göngyölik gyolcsba a hallottakat is. Begubóztam, bábbá lettem, hátha másnapra újjászületek. Elkerült az álom, de éjfél táján mégis magába szívott az öntudatlanság spirálja. A vörös pamlag ringatózni kezdett, lassan forgott, keringőzött velem, megint kezdte volna a csiklandós kis történeteit, meg a hátborzongató fantáziálgatást, de leintettem, mert már csaknem odaát jártam. Akkor madársuhogás kavarta fel a tüzelő éjszakát. Mintha egy súlyos kéz hullott volna a párnámra, ám fel is emelkedett nyomban, csak megsimította az arcomat, meglegyintett, így ébresztett. - Kelj fel, te boldogtalan, kezdődik a bál, az éjszakai lelkek táncát te nyitod meg, s épp velem, kivel mással!

Félálomban csaknem elfogadtam a karját, mert még szólt a pamlag édeskés keringője, de megborzadtam, s ébredtem. Újra elrepült a fejem felett az eltévedt madár. Iszonyodtam, de sikolyom szakadt, alszik a ház, fel ne keltsem. Épp az imént szenderedett el ő is - elmúlást feledve - boldog öntudatlanságba hullt. Csak a lelkem sikoltott? Ébredj, ébredj! Űzd el a behatolót, védj meg!

A denevér szilaj szárnyalásba kezdett, ijesztgetett, a fejemet kerülgette. Ha a hajamba kap, végem. Vérem veszi. Vérszívó, vérlele. Menekültem. Erőm feszítve áttoltam a vérszínű-szagú díványt a másik szobába. A szárnyas ajtót becsaptam, belélegeztem a forró éjszakát, port, elhagyatottság szagát. A gégém összeszűkült, tiltakozott, fuldokoltam, aztán mégis engedett. Fogadj be sötétség, fogadj el engem. Megalázkodom előtted, látom, hatalmad. Messze még a reggel. Keringő: Egy-két-hár, egy-két-hár... Csilingelés. Éji lelkek csengős tánca... Nekem is járnom kellene... Nem, nem, én még itt vagyok, élek! Élek, ahogyan befogadóm, él a ház is, ablakaink az égre néznek, ölünkből nő ki halk zizegve egy csacska gyermekének... Az izzó pislákolt, aztán megkönyörült rajtam, gyéren világított, s megláttam a két betolakodót, a függönyveszített karnison araszoló denevéreket. Csing, csing, csing... ezt sipogták az árva csipeszek. Tégy valamit! Ezeknek nem elég a szemközti házbarlang. Erre pályáznak, meg rád! Csing, csing, csing.

Néztem őket, s ők visszabámultak rám gombszemükkel. Jó, elférünk itt hárman is. Ti ott fent, én itt lent. Elfáradtam. Otthonkeresők vagyunk mindannyian.

A ki bút nem akar látni...

A ki bút nem akar látni,

Menjen más országba lakni,

Csináljon az égre házat,

Ott nem éri semmi bánat.

(Népdal)

Könnyű volt házzá válnom. Onnantól bennem lakott mindenfajta élet. Emberek. Kicsik, nagyok, öregek, fiatalok, kövérek, soványak. És az állatok. Egyre több állat. Kutyák és macskák, kanárik, sőt egerek, patkányok, meg mindenféle rovar. Én meg őriztem az életet, ahogyan csak tudtam. Őrző voltam születésemtől fogva. Mégis bevallom, a sokféle ház közül a legkevésbé a blokkházat szerettem. Dideregtem a betonban, nyáron meg égtem, teli lettem csúf pörsenésekkel, védtelen voltam, mindig pucér, ráadásul úgy éreztem, akiket meg kell óvnom, ők is védtelenek maradtak. Csúnya voltam és zajos. Fájt.

Egyszer azt álmodtam, hogy gyökerem nőtt egy fájdaloműző hajnalon, a tetőm meg az eget simogatta. Kéményeimmel, antennáimmal felhőket kergettem, a rikító hirdetőtáblát meg felkapta a szél, és bolondozva sárkányt eregetett. A paláim pikkelyei között fű serkent, beléhatolt mindenféle élet, kitéphetetlenül megtelepedett a növekvő résekben. Ujjongtam, mert a szél barna homokot hordott rám, magokat rejtettek a zsíros rögök, és attól fogva fák nőttek a tetőmön, madarak fészkeltek rájuk.

Vályogház szerettem lenni. Vastag falú. Télen meleg, nyáron hűs. Csodák történtek bennem. Még a halál is megszépült a falaim között. Csak olyan volt az is, mint egy mély, végtelenbe zengő hang a gordonkán. Sokáig, lágyan ringattam a hűlő testet. Nem akartam elengedni. Nem is féltem tőle. Nem árt már senkinek – így gondoltam. De miért is gondolunk most a halálra? A szerelem, az volt a legszebb, meg amikor az ölben feltűnt az új élet, végre, végre, és elsimult a fájdalom. Olyankor az élethozó fájdalomból úgy lett hirtelen öröm, hogy attól az emberek feje, szíve nyomban kitisztult. Abban a percben mindent értettek. Értették az életet, értették a halált, s megnyugodtak. Én is megbékültem, nem lázadoztam, mély csenddé lettem, végtelen csendtengerré, óceánná. Leláttam a mélyére, tiszta volt, kristálytiszta, láttam a mélységes mélyét, megláttam, hogy nincs ott egyéb csak az Isten szeme. Engem nézett, és azokat, akiket én őriztem. Embertekintetű Isten volt, telis-teli végtelen örömmel, végtelen fájdalommal. Megvigasztallak, együtt örülök veled, ne félj, nem vagy egyedül – ezt akartam mondani neki, de szó nem jött ki a számon. Bárcsak értenéd, hogy mennyire szeretlek, szánlak, magányos Isten. Nem, nem haragszom már rád, jöjj te is a falaim közé, költözz ide alám, belém, átadom magam neked, te végtelen szomorúság, te vége sincs öröm. Megőrizlek téged is.

De ez is elmúlt. Eltűnt az értés, az érzés, az öröm. Nyugtalankodtak a rám bízottak, szorongás gyötört engem is éjjel és nappal. Nagy a világ és egyre gonoszabb. Születünk és meghalunk Bolondul őröl a telhetetlen malom, s mindig halált őröl. Ne szeretkezzetek, ne szüljetek, meghaltok végül! Semmit sem értettem attól fogva. Minden összezavarodott. Csak képzeltem a végtelen nyugalomtengert, a legeslegmélyén az embertekintetű, szelíd Istennel, aki velem sírt, velem örült! Csak képzeltem, én bolond, bolond álmodó!

Egyedül vagyok, s egyedül vannak mind a bennem élők. Meg kellett volna óvnom őket, de csak tehetetlenül, borzadva néztem, amint rettegve kimúlnak. Kiürültem. Hová lettek, hová mentek, akiket idáig őriztem? Aludni sem akartam, egy percre sem hunytam le égő szemem, hogy egyetlen éjszakai sóhajt se mulasszak el, egyetlen pillarebbenést se. Mindent meg akartam őrizni a végtelen időnek. Mégis elmentek. Rossz, semmirekellő őrző vagyok.

Észre sem vettem nagy szomorúságomban, hogy hónapok óta nem esett. Sárgult a szőlő a veranda előtt, a szőlő ilonca lyukakat rág a levelekbe, csupaszodnak az indák, kétségbeesetten kapaszkodnak egymásba, de már nem védenek a naptól, hőtől, garázda jégesőtől. Mert az jön legközelebb. Csak bámultam kifelé, hunyorogtam, de nem láttam semmit. A napszakok összefolytak. Odabent is nőtt a homály. Eleinte még eszembe jutott egy-két védencem, kedveseim, szerettem, akiknek ott voltam jötténél, távozásánál, de a nevükre már alig emlékeztem. A lány, aki a holdban fürdött éjjelente, a költő-dalos lány. Érzékeny virág, heves, mégis lágy, meleg, odaadó. Meg a szerelme, aki összefonódott vele minden éjjel. Láttam a birtokba vevő, haragos éhségét, a könyörgő testét, tekintetét, a kielégíthetetlen szomját. Baj lesz ebből legény – susogtam, de nem hallott meg engem, csak a páratlan, csillogó tollú madarat figyelte féltékenyen. El is szállt egy novemberi éjszakán. A költő-dalos lány, aki a holdban fürdött sok-sok éjszakán. Láttam, amikor megrázta magát és kékszárnyú madárrá változott. Kötözött az alvó legény felett, egy, két, három kör és suhintott a szárnyaival, s huss, már kint is volt, a virágzó akácra szállt, és énekelt még egy rövidet. Öröm volt vagy fájdalom az énekében – nem is tudom. Másnap a fiú bicskájába dőlt. Nem lehetett az másképp – virága nélkül mit ér a tulipánszál.

És a gyermek, aki olyan korán, tizenkét évesen ment el. Maradnék, maradnék, de nem lehet. Ezt suttogta, miközben a szendergő anyja arcát simogatta, alig érintve ujjbegyével. Nem lázadozott. Megszégyelltem magam, s azóta is, ha rá gondolok a hajnali harangszónál, mert az mindig őt juttatja eszembe, az ő csendes elmúlását, meg az anyja falam-repesztő szenvedését. Én rebellis vagyok, örök lázadó, békétlenkedő, háborgó. Jaj, nekem! Miféle őrző az ilyen!

Özönvíz. A víz kikezdte az oldalamat, az ámbitus megsüllyedt. Hallottam, amint a barackfa odakint sírni kezdett. A hátsó kert közepén állt, ahol valami mélyedés lehetett, gyűlt körötte a víz, tócsává vált, aztán tóvá, tengerré. A barackfa harmadik termését nevelgette, amikor ránk tört az ár. Fuldokolt. Telve volt pedig apró zöld barackokkal. Zöld bársonygömbjeit naponta csókolgatta. Suttogott nekik, dajkálta őket. Az özönvíz harmadik napján megkókadtak a levelek, a bársonygömbök fonnyadni, hullni kezdtek. A sírása belém szivárgott, ivódott, a mestergerendákba hatolt, s továbbrepesztette a szúette járatokat. A falaimon továbbfutottak a hajszálrepedések, szövedékük egymásba hatolt, pergett a mész, s régi festékrétegek fedték fel magukat. Hámlott a bőröm. Itt vagyok én is, itt vagyok! Hajdan sárga voltam, rózsaszín, ezüst mintákat simított rám a henger, csíkkal, girlandokkal szépítettek. Hadd jöjjek elő, még egyszer utoljára, fényt akarok, levegőt!

Nem, nem! Nem akarom hallani a sírását!

Hirtelen csend lett. Az eső abbamaradt. Mindenütt víz, víz, víz! Végtelen víz. Belehullok én is.

A ki bút nem akar látni,

Menjen más országba lakni,

Csináljon az égre házat,

Ott nem éri semmi bánat.